Szerda az idősek otthonában

Rossz és jó.

Tizenhárom lakó van a részlegemben, némelyikük egészen önálló, mások teljesen magatehetetlenek. És van, aki hol ilyen, hol olyan. Mikor milyen kedvében van. Ilyen például a mai első esetem - nevezzük Mette néninek. Eddigi rövid pályafutásom alatt többször is jelen voltam a reggeli rutinjánál. Először kizárólagosan a megfigyelő szerepében, majd segítve egy kollégának, aztán én csináltam az egészet, a kolléga csak figyelt. És ma reggel eljött az idő, hogy először küldtek az oroszlán barlangjába egyedül. A feladat (a teljesség igénye és a kínosabb részletek nélkül) kisegíteni Mette nénit az ágyból, rásegíteni a vécéülőkére, rendbekapni a szobáját, megágyazni, lesegíteni a vécéről, megmosdatni, fogat mosni, felöltöztetni, megfésülni, kiirányítani a közös nappaliba és beadni neki reggeli előtt a gyógyszereit. Mette néni 92 éves, de 10 évet letagadhatna. Jól tartja magát, csak iszonyú lassú. Reggel különösen, van, hogy úgy elhagyja magát, mint egy darab fa, és még a kardigánjába is úgy kell beledugni a kezét. Nem úgy ma. Ahogy kinyitotta a szemét, első kérdése az volt, hogy ki adott nekem engedélyt arra, hogy egyedül jöjjek be hozzá. Mondtam, hogy a kollégáim. Kijelentette, hogy szerinte ez nem fog nekem menni. Volt már egyszer hasonló esetem mással, és akkor a tapasztalt kollégák felvilágosítottak, hogy természetesen udvariasak és kedvesek vagyunk, tiszteletben tartjuk, hogy melyik pulóvert szeretnék felvenni, de a gondozottak nem parancsolgathatnak nekünk. Tehát mondtam, hogy kedves Mette néni, márpedig ma én fogok segíteni teljesen egyedül, kérem szépen, hogy tartsa a lábát, hogy felhúzhassam rá a mamuszt. Mit mondjak, elég undok volt, beszólt egy párszor, de én végig kedvesen hárítottam. Végül eljutottunk a nappaliba, ahol leültettem reggelizni, a kollégák köszöntötték, és finoman szóltak, hogy a szemüvegét elfelejtettem ráadni. Annyi baj legyen, visszaléptem a szobájába érte, és ráadtam. Na, de ez sok volt neki, hangosan felvisított, hogy megsértettem az orrát. Na, persze. Hátrahúzódtam, sokat mondó pillantást váltottam az egyik kollégával, aki odament, és beszélt a fejével. Mette néni egész nap duzzogott, mint egy taknyos kölyök.
Bár nem akartam személyesen venni, mondták a kollégák, hogy ilyet máskor is játszott már, de azért kihozott a sodromból. Cserélem a pelenkáját, törölgetem a fenekét, stb., aztán ez jár cserébe.

De aztán egy pillanat alatt helyre kerültek a dolgok, mikor Lotte néninek adtam be a gyógyszerét. Vasággyal együtt húsz kilót nyom, szinte elvész a tolószékben, és valami baleset folytán a csípője teljesen ki van fordulva, jóformán az oldalán ül. Nem nagyon bír nyelni, ezért a tablettákat porrá kell törni, és csokis krémben elkeverve kell belekanalazni a szájába. Ma reggel én mentem hozzá, és mikor beletoltam az első kanálnyit, tele szájjal mosolyogva mondta: "Hogy te milyen kedves vagy!" Természetesen ezt se vettem személyesen, mert tudom, hogy Lotte néni már csak ilyen mindenkivel, de azért jól esett.

Rossz és jó. Jó és rossz. De leginkább rossz, mert nap mint nap azt kérdezem magamtól, hogy mi a fenét keresek én ezekben a helyzetekben.