Számvetés

Pénteken megvolt az utolsó munkanapom mint szociális gondozó tanuló. Az átlagosnál sűrűbb nap volt, mivel az egyik gondozottamat orvoshoz kellett vinnem, úgyhogy sok időm nem jutott az érzelmes gondolatokra. De azért a végén elbúcsúztam mind a négy állandó gondozottamtól, meg még néhánytól, akiknél gyakran megfordultam mint második segítő (emelőliftet az előírások szerint csak két személy használhat). Volt ölelkezés, kölcsönös kedves szavak, és szinte mindegyik a lelkemre kötötte, hogy látogassam meg majd, ha arra járok. Jó érzés, ha szeretik az embert.
A kollégák is elbúcsúztattak, az íratlan szabályok szerint vittem egy tepsi sütit, én meg kaptam egy doboz bonbont. Megvolt a szakmai kiértékelés is a főnökkel meg a témavezetőmmel, mondták, hogy nagyon ügyes vagyok, és milyen kár, hogy nem tudnak nekem munkát adni, illetve, hogy nem akarok továbbtanulni asszisztensnek vagy nővérnek. (Még mit nem!) Az írásba adott meleg szívű szakmai ajánlásnak viszont remélhetőleg hasznát veszem majd, ha Århusban elkezdek munkát keresni.
Mostmár csak a záróvizsga van hátra, amihez a kelet-ázsiai menekült gondozottamat választottam. A néni tolókocsis és egyedül soha nem mozdul ki, mert nem tud/nem mer. A lakását csak akkor hagyja el, amikor hetente egyszer a közeli tréning centrumba toljuk egyórás edzésre. Munkám során sikerült elérnem, hogy hetente kétszer is mehessen. Ez nem is olyan egyszerű, mert egyrészt ki kellett derítenem, hogy ő maga is kívánja-e, másrészt át kellett paszírozni ezt az igényt a bürokrácia sűrűn szőtt hálóján. Ezen kívül felvettem a kapcsolatot önkéntesek egy olyan csoportjával (besøgsvenner), akik szabadidejükben idős, magányos embereket látogatnak. Ki is jöttek személyesen felmérni a néni igényeit, és remélhetőleg sikerül találniuk valakit, aki hetente egyszer elmegy vele sétálni, különben a néni soha nem élvezheti a szabad levegőt. Ha nagyon szerencsések vagyunk, az önkéntes talán még a néni nyelvét is beszéli majd - én nagyon bizakokdom. Szegény idősen került Dániába, angolul csak pár szót tud, dánul meg egyáltanán nem sikerült megtanulnia.
A vizsgatémám a kommunikáció, ezen belül a külföldiek gondozása. Borzasztónak tartom, hogy a nénit többször is bevitték kórházba az éjszaka kellős közepén, mert az éjszakai műszak nem értette, mit akar, és többször láttam, hogy kollégák úgy látják el, hogy jóformán nem is szólnak közben hozzá, mert úgyse érti.
Én sokat beszéltem hozzá, amikor nála voltam. Lassan, kissé leegyszerűsített angollal, mindig elmondtam neki, mi fog történni, akár a szemébe kellett cseppenteni, akár lázat mérni, akár csak a reggelijét elkészíteni. Szerintem értette, ha nem is a szavakat, de a jószándékot biztosan.
Három dolgot tartok lényegesnek kiemelni: (1) a külföldi, aki nem beszél dánul, nem feltétlenül hülye. Lehet, hogy nagyon okos (a nénim pl. gimnáziumi tanár volt a hazájában), egyszerűen csak arról van szó, hogy a nyelvi korlátok miatt ehhez nem férünk hozzá.
(2) Lehet nem verbálisan is kommunikálni: írás, rajz, testbeszéd, mutogatás, arckifejezés, meg ami még az ember eszébe jut, ha a szükség úgy hozza (persze néha, amikor fontos dolgot kellett vele megbeszélni, rendeltünk tolmácsot). De nem árt tisztában lennünk azzal, hogy kulturális különbségekből adódóan ezek a jelek különféleképp értelmezhetők. Konkrétan tudom, hogy ahonnan a néni jött, ott nemcsak örömükben mosolyognak az emberek, hanem udvariasságból is, vagy direkt azért, hogy a valódi érzelmeiket elrejtsék. Tehát az örökös mosoly az arcán nem jelent automatikusan felhőtlen boldogságot.
(3) Minden embernek több identitása van, és a származásunk nem azonos az identitásunkkal, illetve csak egy a sok közül. A néni nemcsak ázsiai, és nem csak egy idős gondozott, hanem nő, anya, testvér, tanár, egy olyan ember, aki rajong a virágokért meg a madarakért, és még hosszan sorolhatnám. Tehát nem szabad egyszerűen csak úgy gondolnunk rá, mint egy idős, beteg ázsiaira, még akkor sem, ha a munkánk erre koncentrálódik. Ő is ember, kezeljük emberként.
A vizsgára már rég felkészültem, és az volt a főpróba, amikor a kollégáimnak kiselőadást kellett tartanom egy általam szabadon választott témában. A főnökömnek nagyon tetszett, mert ezt a témát még senki nem hozta fel.
A valódi előadás majd szeptember végén lesz, de addig most három hét jól megérdemelt szabadság következik.