Gombászás a Hammer Bakkeren

A szombat késő délután felejthetetlen élménnyel zárult: Renáta, akit az Aalborgi Magyarok Társaságának köszönhetek, gombászásra hívott a házukhoz közeli erdőbe. Borongós, párás idő volt, ami valószínűleg kedvez a gombáknak, de erre nem számítottam. Igazi mesebeli erdő volt ez a félhomályban világító, piros, pöttyös gombákkal. Pörkölt persze nem készül belőlük, de fotók annál inkább. Bármikor újra mennék, hogy ilyet lássak.

Aalborg Akvavit

Mint előzetesen már írtam róla, szombat délelőtt az Aalborg Akvavit gyárat látogattuk meg az Aalborgi Magyarok Társaságával.
A program majdnem meghiúsult. Azt hittem, mindenre felkészültem azzal, hogy részletesen leírtam körlevélben a jelentkezőknek az összes tudnivalót, és kértem mindenkit, hogy legyen pontos. Ezzel a részével nem is volt baj. Azzal viszont nem számoltam, hogy az írásos megállapodás ellenére a szervezők a gyár részéről egyszerűen elfeledkeznek rólunk. Ott állt 27 felnőtt meg egy pár gyerek a gyár zárt kapuja előtt, többen elég messziről jöttek, szóval igen kellemetlen perceket éltem át. A véletlennek köszönhető, hogy sikerült felhívni a szervezőt telefonon, és aztán az idegenvezető félórás késéssel ugyan, de mégis megérkezett. Onnantól kezdve sikerült kicsit lehiggadnom, és a programra figyelni, ami egyébként tényleg érdekes volt.
Tetszik, ahogyan felépítették ennek a keserű, és erős (szerintük férfias) szeszesitalnak az imázsát.

Idegenvezetőnk először a gyár és az ital történetéről beszélt, majd körbejártuk vele az egész üzemet. Meglepett, hogy egy ekkora nagy területen ennyire kevés ember dolgozik: összesen 31 alkalmazott, de hétvégén csak 1 személy van állandó ügyeletben. Persze automatikusan működik egy csomó dolog. Nagyon megfogott, hogy ennyire tiszta, szinte steril a gyár, és némely részei kimondottan fotogének. Ezekben a termekben sajnos nem tudtam már a mesére figyelni, inkább az érdekes látvány kötött le, és szerintem egy-két órán keresztül elbámészkodtam volna még.


Megtudtuk, hogy maga az szeszfőzés nagyon olcsó és primitív eljárás, de a hatalmas adó és a kereskedelmi árrés pumpálja fel a végtermék árát. Ami egyébként élesztő alapanyagú, ugyanazt a márkát használják, amit egész Dánia a konyhában, ezért is azonos az Akvavit meg az élesztő csomagolásán a piros alapon fehér kereszt logó.


Jómagam nem szeretem a klasszikus Akvavit ízét, de gyártanak többféle ízesítésben, ehhez mindenféle fűszereket használnak. Sőt, a Nordguldhoz borostyánt főznek ki, ettől az ital aranyló színe és érdekes aromája.

Ezen kívül még kóstoltam bodzást, ami szintén nem rossz.
A hatágú csillag pedig, amely több helyen felbukkan a gyár területén, nem a zsidókra utal, hanem a minőséget jelképezi.

Mivel Aalborgban töltött napjaim meg vannak számlálva, igyekszem felkutatni, mit nem láttam még a városban és környékén. Az Aalborg Akvavitot kár lett volna kihagyni. Összességében nagyon kellemes 2 órát töltöttem a gyárban, remélem a többieknek is tetszett. Az pedig külön öröm, hogy a Társaság szépen gyarapszik, ezúttal is jöttek olyan emberek, akikkel korábban még nem találkoztam. Jylland-on több magyar él, mint gondoltam.

Iskola vs. Élet

Most jövök az utolsó előtti vizsgáról - a záró még hátravan. 12 lett, aminek persze örülök, mert ez a legjobb jegy.
Kedves Univerzum! (Egy barátnőm mindig hozzád fohászkodik, és elég jól működik neki, szóval én is megpróbálom.) Nem lehetne, hogy kicsit gyengébb jegyeket dobj az iskolában, de cserébe jobbakat az életben? Kezdetnek mindjárt lakást és munkát - mostmár ott tartok, hogy akármilyen munkát - Århusban. Mert ez most szinte lehetetlennek tűnik. Kérem szépen. Köszönöm szépen.

Igaz mese az elveszett képeslapról

Névnapja volt a hugomnak július 24-én. Londonban él, személyesen nem tudtam megköszönteni, barkácsoltam hát egy édes kis képeslapot neki sajátkezűleg, amit aztán borítékba tettem és feladtam ajánlva július 19-én. Azért ajánlva, mert az angol postában nem bízom. Kétszer is küldtem úgy képeslapot Londonból az USÁ-ba, hogy a címzett nem kapta meg. Bosszantó, úgyhogy kerüljük el. Kinga mondta, hogy az angol postát pakisztániak üzemeltetik. Voltam egyszer egy londoni postahivatalban... hát tényleg.
27-én már nem bírtam tovább, és megkérdeztem Kingát szkájpolás közben, hogy nem hozott-e meglepit a postás. Nem.
Na, meg is nyitottam rögtön a dán posta honlapját, ahol az ajánlottszelvényre írt regisztrációs számot megadva megnézhettem, hol tart a levél. Eszerint a londoni főpostát már a feladást követő napon elérte, de utána nem történt semmi.
Úgyhogy tovább kattintva mindjárt panaszt is tettem a dán postánál online, ahol egy automatikus válaszban megígérték rögtön, hogy 6 héten belül kivizsgálják az esetet. Pár nap múlva kaptam egy levelet tőlük, melyben észrevételezték, hogy mikor panaszt tettem, nem jelöltem meg a levél tartalmának értékét. Erre azért van szükség, mert ha a levél elveszett, akkor ezt megtérítik nekem. Tehát áruljam el, mennyit ér a küldemény, és adjam meg a bankszámlaszámomat is arra az esetre, ha kiderül a legrosszabb. A mellékelt tehermentesített válaszborítékban visszaírtam nekik, hogy kézzel készült képeslap révén nem tudok pénzben kifejezhető értékről nyilatkozni, de legalább az ajánlott küldemény árát, a 80,50 koronát szeretném visszakapni, ha már a kézbesítés nem sikerült.
(Közben a tesóm Monoron nyaralt, én meg küldtem neki oda is egy szintén kézzel készült, de persze nem ugyanolyan lapot, ami 3 napon belül ért célt nem ajánlva.)
Aztán most kaptam egy levelet a dán postától, melyben sajnálattal közlik velem, hogy a Kingának Londonba küldött levélnek nyoma veszett, ezért elnézésemet kérik, és 331,03 koronát utaltak át nekem. Nem tudom, hogy számolták ki, de ezek szerint miniatűr műalkotásomat látatlanban 250,53 koronára értékelték.
A tanulság:
1. Szegény Kinga, többet nem küldök neki semmit postán Londonba, ha ez ilyen bonyolult. Szégyellje magát az angol posta.
2. Isten éltesse a dán postát. Korrektek, lelkiismeretesek, nagyvonalúak (általában olcsóbban készítek képeslapot).
3. Ez annyira dán: a bürokrácia malmai lassan, de biztosan és kiszámíthatóan őrölnek.

Futok a nyár után

Szeptember elején arra számítottam, hogy a mérsékelt dán nyár után jut még nekem Magyarországon ha nem is tomboló, de vénasszonyok nyara. Ehelyett leszálltam a repülőről Budapesten, és mögöttem az idős dán hölgy helyettem is felkiáltott: dehát itt hidegebb van, mint Koppenhágában!
Azt nem voltam hajlandó elfogadni, hogy idén kimarad a nyár. Nyár alatt ezesetben nem azt értem, hogy a hosszúujjút a táskában viszem, mert napközben már nincs rá szükség, hanem azt, hogy bikiniben is annyira melegem van, hogy csak az segít, ha vízbe ugrok. Emellett most jöttem csak rá, hogy évek óta nem voltam nyaralni. Eleinte Dánia volt nekem a nyaralás, aztán pedig ha Dániából hazalátogattam a szüleimhez. De most, hogy meleg se volt már, meg az őszibarack se várt meg, villámgyorsan úgy döntöttem, hogy last minute, Anyu ebben lelkes partner volt, úgyhogy az utazási iroda Fortunájának köszönhetően egy hét Rodosz jutott nekünk.
Ahol az időjárás ideális volt, utószezon, tehát nagyon meleg, de nem elviselhetetlen. És a turistaattrakcióknál még most is nagyon nehéz volt úgy fotózni, hogy ne legyen benne a képben más idegen turista, de a tömeg azért nem volt már elviselhetetlen.
Akadt otthon egy '98-ban kiadott útikönyv a görög szigetvilágról, amiből sebtiben felkészültem, hogy egy mosolygós "efharisztó"-val levegyek a lábáról minden helyit. Itt még azt írják, hogy Rodosz szigete a skandinávok kedvelt üdülőhelye, tehát ne lepődjünk meg, ha svéd nyelvű, svéd konyhára hajazó menüvel találkozunk. Nagyot fordult azóta a világ, mert svédet ugyan sehol nem láttam, ellenben magyar szó lépten-nyomon megütötte a fülemet és a német melllett előszeretettel írták ki csehül a választékot (a Lolka-Bolka bárról nem is beszélve).
Igyekeztem végig a nyaralás tényére koncentrálni, arra, hogy Görögország egy nagyon szép szigetén vagyok anyukámmal kettesben. Komótos reggelik, 50-es napkrém felvitele a teljes testfelületre, kényelmes séta a partra, ahol forró homok, úszásnak imitált hancúr a langyos vízben. Bölcs szieszta délben, délután megint napkrém, séta, tenger. Este irány a belváros, vacsora. Séta haza, pizsamaosztás és helyzetfelmérés azt illetően, hogy másnap hová kell majd megkülönböztetett figyelemmel juttatni a napkrémből (a lábujjak közti részről se szabad megfeledkezni).


Egy napot azért rászántunk a fővárosra, amit szintén Rodosznak hívnak, ahol bejártuk az óváros johannita falakkal körülvett összes utcáját.

Anyukám nem az a múzeumlátogatós típus, de én arra gondoltam, hogy viszonylag kis esély van rá, hogy még egyszer ide visszatérek, tehát látnom kell azt is, amiről fiatalkoromban a művészettörténet órákon tanultam, és nem hurcolták el a British múzeumba. Ha mást nem is, de a régészeti múzeumot megnéztem belülről. Ami nemcsak kellemes hűvöse miatt ajánlható bátran, hanem azért is, mert amellett, hogy mi van kiállítva, az is figyelemre méltó, hogy hogyan. A hagyományos termek mellett van egy nagyon kellemes zegzugos belső kertje, ahol növények, díszkutak és tavacskák közt vannak elhintve az oszlop-, szobor- és mozaiktöredékek. Az egész pont annyi, hogy egy óra elég rá, nem terjengősebb vagy fárasztóbb. És hát ennyi szép görög férfi-kockahasat egy rakáson...

Élveztem azt is, amikor az instant fakultatív egynapos buszos szigettúrát jártuk/ültük végig. A lindoszi hegytető a romokkal és az onnan nyíló kilátással még a hőgutával együtt is csodás, szép kilátás egyébként is nyílik mindenhonnan úton-útfélen, az eldugott kis falvak a kanyargó utcácskáikkal pedig olyanok, hogy legszívesebben mindegyikben eltöltenék külön-külön egy hetet.

(További képek itt.)
Egyetlen hiányérzetem az volt, hogy Kinga hugom nem tartott velünk úgy, mint a régi szép időkben - sajnos idén nyáron nem sikerült egyeztetni a szabadságainkat.
A másik kevésbé szerencsés dolog talán az, hogy Monoron a szüleimnél csak pár napot töltöttem, ahol pedig a kert friss zöldségeivel szinte csak rám várt. Viszont sikerült találkozni otthon nemcsak azzal a maroknyi emberrel, aki még mindig számontart, de váratlanul néhány kedves volt osztálytárssal is.
Ezt a blogbejegyzést meg már tegnap elkezdtem írni a vonaton Koppenhága és Aalborg közt, de aztán egy műszaki hiba félbeszakított. Cammogó tempó után átszállítottak bennünket egy másik vonatra, mire Aalborgba értem már a buszok se nagyon jártak, úgyhogy összességében kb. 2 órával később értem haza, mint számítottam. Valamelyest tompította a bosszúság élét a szimpatikus kalauz, aki jó humorral tálalta a rossz híreket, és folyamatosan tájékoztatott bennünket a történésekről, valamint az ismeretlen dán utastársak, akik látván 20 kilós bőröndömet mindig a segítségemre siettek kéretlenül is, ha le-föl kellett szállnom.
Tegnap éjfél körül pokolba kívántam ezt az egészet utazástól, Dániástól együtt. De ma már az éjszakai eső után a Nap is kisütött, meg aztán kedves emberek hívtak jó hírekkel, mintegy jelezve, hogy számontartanak. Meg egyébként is pörögni kezd mindjárt az élet: jövő héten vizsga, és beindul az Aalborgi Magyarok Társaságának film- és könyvklubja, szóval tudom, hogy jó helyen vagyok itt (is).
Akárhogy ügyeskedek, az Aalborg-Monor távolság mindig 1 napra rúg. Azt kívánom, bárcsak közelebb lehetne tolni egymáshoz a két várost.

Még mielőtt elmegyek

tényleg nyaralni, szeretném felhívni a figyelmet itt is az Aalborgi Magyarok Társaságának egy közelgő rendezvényére, amit én személy szerint már nagyon-nagyon várok. Az Aalborg Akvavit gyárlátogatásról van szó. Az általa gyártott tömény italokat nem szeretem (bár lehet, hogy csak nem kóstoltam még a sokféle közül a nekem valót), de a cég arculata, az italok címkéi, az épület a fjord partján és a mítosz körülötte már régóta izgatja a fantáziámat. Hamarosan minden kiderül - feltéve, hogy összejön elég jelentkező a látogatásra. A felhívás alább. Jelentkezzetek!

***

Van aki szereti, van aki ki nem állhatja erős, karakteres aromáját, illatát és ízét, de akárhogy is, az Aalborg Akvavit messze földön ismert név. Érdemes megismerkedni a cég történetével és termékeinek széles skálájával.
Az 1931-ben épült szeszgyár itt áll Aalborg szívében, és most abban a kivételes lehetőségben lehet részünk, hogy belülről is megcsodálhatjuk az Alf. Koch Clausen által tervezett, és időközben műemlékké nyilvánított épületet.

A látogatás idegenvezetéssel kísért - dán nyelven - de a látvány feltehetően magáért beszél. Megismerhetjük a vállalat történetét, megcsodálhatjuk az épületet és magát az akvavitmúzeumot. Kapunk kóstolót is, valamint lehetőség nyílik vásárlásra a szeszfőzde saját üzletében. Mivel a program exkluzív, és csak az Aalborgi Magyarok Társasága tagjai vesznek részt rajta, a látogatás tartalmi része a mi igényeinkhez igazítható.
Fényképezés és videókészítés engedélyezett (és melegen ajánlott!)

Praktikus információk:

Cím: C.A. Olesens Gade 1, 9000 Ålborg

Dátum és időpont: 2010. szeptember 25, szombat, délelőtt 10 óra Találkozó és kapunyitás 9.40-kor a Gyár Strandvejen felőli bejáratánál. Késés nem lehetséges!
Az időpont egy kivételes lehetőség személyes közbenjárásnak köszönhetően, mivel a gyár általában csak hétköznap fogad látogatókat, ami - feltételezem - a nem Aalborgban lakó tagok számára nehézségeket okozna.

Parkolási lehetőség van a gyár területén belül is az erre kijelölt helyen.

A program időtartama kb. 2 óra.

A belépő ára 40 korona fejenként, de minimum 800 korona - ehhez az szükséges, hogy legalább 20 fős legyen a csoportunk (amit nagyon remélek).
A belépő helyben, egy összegben fizetendő a látogatás kezdete előtt. Ehhez kérem, hogy hozzatok magatokkal készpénzt lehetőleg kis címletekben/kiszámolva, és nekem fizessetek.

12 év alatti gyerekek felnőtt kísérővel ingyenesen vehetnek részt a programban.

Tűzvédelmi okokból a gyár teljes területén tilos a dohányzás és a mobiltelefonokat is ki kell kapcsolnunk a látogatás idejére.

A céggel előzetesen ismerkedni (az italok kóstolgatásán kívül) itt lehet:
http://www.aalborgakvavit.dk/
A többi pedig kiderül szeptember 25-én...

Fontos: Aki szeretne részt venni ezen az egyedülálló gyárlátogatáson, az kérem, hogy nekem jelezzen a kolonicsorsi@yahoo.com e-mail címre legkésőbb szeptember 14. (kedd) este 19 óráig. Elengedhetetlen pontosan tudnom előre, hányan is veszünk részt a programban.

Képek - közkívánatra

Az utóbbi időben nagyon rákaptam a naplementére. Bár estefelé hideg van, a múlt héten többször is összeszedtem magamat meg a fényképezőgépemet. Megéri, mert a sós levegő, meg a különös hangulat frissítő hatású. Szeretem ezt a hangos csendet, amit a víz, a szél meg a madarak alakítanak.
Ha napközben jönnek-mennek a felhők, hol szakad az eső, hol meg ragyog a Nap, akkor este várhatóan izgalmas látvány kerekedik a tengerparton. Legalábbis amiatt izgulhat az ember, hogy meg ne ázzon.


Előfordul, hogy este 8 körül rózsaszín ufó ereszkedik a város fölé.

Olyankor egyenesen kötelező kiszaladni a partra, mert ilyeneket lehet látni:


Persze azt nem tudom lefényképeni, de talán hozzáképzelhető, hogy az egész körülvesz és beborít, de úgy, hogy ha már ott vagyok, akkor nem tudok elszabadulni addig, amíg tényleg be nem sötétedik.
És másnap délelőtt a friss, langyos szél habokat szállít az égen, meg olyan vattacukrokat, hogy minden árboc-hurkapálca szeretné felszúrni őket a saját hegyére.

Én meg csak azt sajnálom, hogy nem nagyobb látószögű a gépem, hogy az egészet befogja. Bár azt hiszem, itt semmilyen látószög nem lenne elég nagy.
Megnéztem a felhőket felülről is, hogy azután Magyarországon landoljak, ahol - hihetetlen, de igaz - hidegebb van és erősebb a szél, mint Aalborgban. Úgyhogy kénytelen vagyok tovább kergetni a nyarat, mert ha nem élvezhetem pár napig, akkor nem bírom ki a következő telet. Úgyhogy irány dél.