Vizsga

jegyében telt a múlt hetem. Az írásbelit még a karácsonyi szünet megkezdése előtt leadtuk, szóbeli megvédésére pedig múlt csütörtökön került sor.
A szemeszter okóber végén nagyjából végetért, utána vizsgatémákat kellett találnunk, csoportokba verődnünk és nekilátnunk a munkának. A témák nagyon különbözőek voltak: akadtak teljesen elméletiek, amelyek például az interaktív film és a játék közti különbségeket taglalták. Vagy egészen hétköznapiak, mint mondjuk egy cég vacak honlapjának újratervezése. És volt a mienk, amely a Nota, Dánia vakokat és dislexiásokat kiszolgáló országos könyvtára felől jött: míg az előbbi célcsoporttal már 80 éve foglalkoznak, az utóbbi viszonylag új és nem sokat tudnak róla, valójában nincs is túl sok tényleges felhasználójuk. Konkrétan nem tudták megfogalmazni, mi a feladat, de szerettek volna több információt kapni a fiatal dislexiásokról és arról, hogyan tudnának belőlük többet bevonzani.
Engem mint grafikust mindigis leginkább a könyvtervezés érdekelt. Reméltem, hogy érdekes dolgokat tanulhatok meg az olvasásról ezen a feladaton keresztül. Másrészt biztonságosnak tűnt, hogy rajtam kívül hárman választották még ezt a feladatot. Ez volt az első félévem ezen az egyetemen, és attól tartottam, hogy nem ismerem annyira a helyi projektírási szokásokat, elvárásokat, úgyhogy jobb, ha egy csoportban dolgozok, ahol mások már több tapasztalattal bírnak etéren. Rajtam kívül volt még egy könyvtáros, egy filozófia és egy médiatudomány (vajon így van magyarul? dánul medialogi) szakon szerzett bachelorral bíró társ a csoportban.
A filozófus lány megadta az irányvonalat: a fenomenolófia jegyében miután utánaolvastunk a dislexiának, felvettük a kapcsolatot egy speciális bentlakásos iskolával, ahol 14-18 év közti olvasási nehézségekkel küzdő fiatalokkal foglalkoznak. Kimentünk, interjút készítettünk 5 diákkal, aztán ezeket feldolgoztuk, elemeztük, illetve készítettünk még interjút egy sokkal fiatalabb és egy sokkal idősebb dislexiással, három tanárral, egy vakkal és egy gyengénlátóval hogy feltárjuk, ki hogyan olvas, és hogyan szeretne illetve tudna olvasni.
Aztán utánanéztünk még, hogyan tanul az ember olvasni és hányféleképp lehet egyáltalán. Végül arra jutottunk, hogy hiányzik a piacról egy program, amely mindenki számára lehetővé tenné az olvasást. Mert ugyan vannak mindenféle segédprogramok és -eszözök, de ezeket a dislexiások egy része nem szívesen használja. Ennek több oka van, de az egyik legfontosabb, hogy egy segédeszköz láthatóvá teszi a hendikepjüket és ezért stigmatizálja őket. Ők pedig szeretnének olyanok lenni, mint a többiek. Kissé leegyszerűsítettem, de nagyjából ezért jutottunk arra, hogy mi létrehozunk egy olyan könyvolvasó program prototípust, amibe be van építve mindenféle segédfunkció, amit az ember belépéskor a saját profiloldalán definiál, és aztán tetszőlegesen használja, be- és kikapcsolja. Tehát hendikepre és olvasási szokásokra való tekintet nélkül mindenki használhatja ugyanazt a programot, más-más beállításokkal. Megvizsgáltunk sok e-könyv olvasót, és kigyűjtöttünk a legjobb, leghasználhatóbb funkciókat. A legtöbb ilyen program viszonylag kis választási lehetőséget kínál, és mi azt akartuk, hogy egy programon belül legyen nagy a választás szabadsága.
Ezek közük az egyik legérdekesebb szerintem a szavak szótagolva felolvasása, ami a dislexiások egy részének nagy segítség (azért csak egy részüknek, mert azt találtuk, hogy ez egy nagyon összetett probléma, és az egyes embereknek nagyon különböző dolgok segíthetnek abban, hogy ne zökkenjenek ki a folyamatos olvasás "flow"-jából). Egy másik remek funkció, hogy ki lehet választani a szöveg egy tetszőleges részét, pár szót, egy sort, vagy egy bekezdést, és a többi félig szürkébe borul, tehát csak egy kiemelt szöveggel foglalkozik egyszerre az olvasó. Ez is segít, amikor reménytelenül végeláthatatlannak és feldolhozhatatlannak tűnik a szöveg. De ami szerintem a legjobb, hogy lehetővé tettük hangjegyzet, illetve rajzos jegyzet készítését. A hangjegyzet már ismert más programokból. A rajzos jegyzet viszont úgy néz ki, hogy a felhasználó kap egy átlátszó réteget a szövegre, amire rajzolhat, firkálhat tetszés szerint, és aztán egy érintéssel egy kicsi ikonná alakul az egész rajz a szövegben, ami aztán bármikor újra előhívható megint egy érintéssel. Tablet-ekre gondoltunk, mert az egy praktikus, kicsi, könnyen használható eszköz. A gyerekek súlyos könyvekkel megrakott táskákat cipelnek az iskolába, de reményeink szerint ennek hamarosan vége lesz. Nem kell sok idő, és tankönyvek valószínűleg digitalizálva lesznek. Ezen kívül arra számítunk, hogy idővel egyre több multimodális könyv kerül a piacra, képekkel, hanggal, videóval, stb. illusztrálva vagy az írásos tartalom egy részét kiváltva. A mi programunk támogatja ezek élvezetét.
Miután felmértük az igényeket és verbálisan definiáltuk, milyen is lenne az ideális könyvolvasó program, következett az a rész, amit jómagam legjobban élveztem: a program működési folyamatábrájának megtervezése (sequence diagram) és aztán a részletek: a gombok, a linkek, stb. Az egyes elemeket én készítettem el szabad kézzel, Photoshop-ban, Illustrator-ban, és - mivel a csoportban ez volt a közös nevező - PowerPointban raktuk össze az egészet. Ezután megint elmentünk a korábbi interjúalanyainkhoz a dislexiás iskolába, hogy értékelést, visszajelzést kapjunk. És sajnos ezen a ponton kellett abbahagynunk a projektet, mert lejárt a határidő. Pedig ekkor kezdett igazán izgalmas lenni: a visszajelzés fényében átalakítani a prototípust, megint tesztelni, ezt a kört még annyiszor lefutni, ahányszor csak szükséges, mielőtt a programozás fázisa következne. A másik blogomon van néhány kép a félkész prototípusunkról.
Az, hogy a csoport négy tagja különböző háttérrel rendelkezett, előny volt abból a szembontból, hogy ésszerűen tudtuk elosztani a részfeladatokat, mindenki azt csinálta, amihez értett. Viszont hátrány is adódott a különbözőségből: nem mindenki vette egyformán komolyan a feladatot. Ha valaki rendszeresen fél- egyórát késik a megbeszéléseinkről vagy nem írja meg a projekt ráeső részét a megbeszélt határidőig, az hátráltatja az egészet. Tulajdonképpen a 4-ből csak 2-en dolgoztunk igazán (azt meg külön groteszknek találtam, hogy nekem kellett egy benszülött dán helyett több oldalt megírnom, mert különben kifutottunk volna az időből). Rengeteg energia elment arra is, hogy egyetértsünk a különböző kérdéseket illetően. Szóval elviekben szép dolog a csoportmunka, több szem többet lát, és egy ilyen volumenű feladatot nem is lehet egyedül megoldani, ezért megértem, miért erőlteti az Aalborgi Egyetem. De ha nem mindenki lelkesedik egyformán, és nem mindenki tartja tiszteletben a megállapodásokat és a határidőket, akkor előfordul olyasmi, hogy hiányosságok támadnak a folyamat írásos dokumentációjában és a projektben általában. Meg egy hétfői nap reggelén kellett leadnunk az írásbelit, de mi előtte péntek délben még mindig tartalmi részeken vitatkoztunk ahelyett, hogy már rég lezártuk volna a korrektúrázást is, betördeltem volna gyönyörűen InDesign-ben az egészet és kinyomtattuk, beköttettük volna valami profi helyen. Ehelyett az utolsó pillanatban Word-ben létrehozott stílusokkal pofoztam ki úgy-ahogy a külalakot, és az egyikünk házi printerén nyomtattuk ki, aztán sajátkezűleg spiráloztuk.
A szóbelire alaposan felkészültem. Ez már egyénileg zajlott a témavezetővel és a cenzorral hármasban, mindenkire fél óra jutott. Az írásbeli és a szóbeli teljesítmény fele-fele arányban számított bele a jegybe. 7-est kaptam, ami a harmadik legjobb jegy (12 magával ragadó, 10 kiváló, 7 jó, 4 elfogadható, 2 megfelelő, 0 nem megfelelő, - 3 teljesen elfogadhatatlan a dán skála szerint). Az értékelés szerint remekül érveltem szóban egy elég hiányos írásbeli mellett. Végülis nem vagyok csalódott, mert tudtam, hogy vannak problémás részei az írásbelinknek. Sokat tanultam ebből a feladatból minden téren és legközelebb szívesen kipróbálnám, hogy egy rám méretezett feladattal hogyan boldogulok egyedül.
A feladatunk érdekes mellékhajtása kapcsolatom egy vakkal, aki épp most indít be egy konzulens céget "rendelkezésre állás" (dánul tilgængelighed) témában. A vakok és gyengén látók pont olyan gyakran és széleskörűen használják (vagy inkább használnák) az internetet, mint a látók, mert segédeszközeik: egyebek közt a szintetikus felolvasó program és a braille billentyűzet számukra is lehetővé teszi az olvasást. A különbség csak annyi, hogy a welboldalak egy jelentős része nem veszi őket figyelembe, vagyis szegények kénytelenek egy csomó értelmetlen hülyeséget végigolvasni. A hendikepbarátság közel sem merül ki abban, hogy nagyítható a betűméret. Sok apró, a látók számára nem feltétlenül észrevehető dolog kell(ene) hogy legyen az oldalakon ahhoz, hogy ők is használni tudják. Szóval ebben a témában mélyülök el mostanában, egyelőre az egyetemen kívül, de aztán lehet, hogy össze tudom hozni a tanulmányaimmal. Most végre használhatom egy részét annak is, amit szociális gondozóként a megváltozott képességű emberekről tanultam, és ennek nagyon örülök. A következő félév az egyetemen február 1-én kezdődik, de addig vár rám még sokminden.