Az én artwalkom

Az előző bejegyzésben írtam arról, milyen klassz festmények készültek mostanában Aalborg falaira. A városnéző túra során nem érintettük a kedvencemet, és nem volt alkalmam megkérdezni, hogy miért nem. Lars mondjuk elmondta, hogy nem minden falfestmény az ő projektje, lehet, hogy ez sem, és azért nem akart beszélni róla. Vagy az is lehet, hogy ezt egy kevésbé jól sikerült darabnak tartja, ezért nem akart szót pazarolni rá - említette, hogy vannak ilyenek. Előfordul, hogy nem úgy sikerül az alkotás, ahogy a művész szerette volna, és ilyenkor ő maga sem teszi be a portfóliójába. De az is lehet, hogy ez a hely kijjebb esik a belvárostól, és nem volt már idő rá.
Nem tudom, mért nem látogattuk meg, de mindegy is. Én minden nap elmegyek mellette, meg akkor is érintem, ha bevásárolni megyek, és nagyon szeretem.
Régebben egyszer írtam arról, hogy Aalborgban volt egy cementgyár, az Aalborg Eternit. Egy domb tövébe épült, melynek gyomrából bányászták az alapanyagot. A gyár bezárt, romlásnak indult épületeit még utoljára lefotóztuk Zsolttal. De aztán körbekerítették, a nagy részét lebontották, a dombot részben újra feltöltik és lakótelepet húznak rá minden kellékével együtt. Van itt már háromféle szupermarket, fitnessz center, nemsokára nyílik egy kávézó… Jó környék, emberi léptékek, közel a város szívéhez, de egy kicsit mégis félreesőn. Ami külön tetszik, hogy a régi gyár henger alakú épületeiből párat megtartottak, és köré, rá tervezték az újat. Már csak egy ilyen henger árválkodik érintetlenül. Nem tudom, milyen szerepet szánnak neki a jövőben, de addig is készült rá egy gigantikus falfestmény. Úgy tűnik az egykori gyári munkások szellemét hivatott megidézni, monokróm színeivel diszkréten tűnnek elő a figurák a fal elsárgult-barnult betonjából. Szerintem nagyon szuggesztív. Kíváncsian várom, hogyan alakul a sorsa, mit építenek hozzá, köré. Remélem, vigyáznak rá.


 
 
 
 
 

Artwalk

Támad a művészet. A vigyázatlan járókelőt észrevétlenül bekeríti az utcán. Egy ideje már láttam felbukkanni itt-ott a városban érdekes falfestményeket, és többször gondoltam rá, hogy jobban meg kéne nézni őket, meg utánuk kéne menni. De mindig csak a rohanás. célirányos biciklizés A-ból B-be, nincs idő bámészkodni.


Egyik kedvencem, naponta látom a vonatból.

A szakszervezetem, a HK kellett, hogy segítsen a helyzeten. Szerveznek mindenféle programokat, tanfolyamokat, előadásokat, amelyeknek jó része nem érdekel, de a minap küldtek egy mailt, hogy ha van kedvem, iratkozzak fel egy hétfő késő délutáni sétára, ahol sorba látogatjuk ezeket az új utcaművészeti alkotásokat. Munka után pont oda tudtam érni a találkahelyre, szóval mért is ne. És mivel kültéri program, nem limitált a férőhely, ezért gondoltam, nem baj, ha István is jön. Jól gondoltam, mások is így tettek. Mégse voltunk sokan, egy kb. 20 fős csoport kirándult a saját városában, Aalborgban jó két és fél órán keresztül, mint valami turisták.
Az idegenvezető a helyi galériás Lars Bonde volt, aki mint elmondta, társával, Mads Mulvaddal együtt szabadidejében vágott bele a nagy feladatba: feldíszíteni Aalborg unalmasabb falfelületeit, és erre nemzetközileg befutott, vagy épp befutófélben levő művészeket hívni meg. Ahogy elmondta, elég összetett dolog ez. Sok pénz kell hozzá, a művészek honoráriumán túl az utaztatásuk, koszt, kvártély, festékek (sokszor csak külföldön beszerezhető különleges fajták), ecsetek, egyéb kellékek fedezésére. A falakat először le kell alapozni, ami szintén költséges mulatság, festék és daru kell hozzá. Daru egyébként a műalkotás létrehozásához is kell, mert sokszor többemeletes tűzfalakról van szó. És vannak olyan szűk helyek, ahová csak speciális daruval lehetett beférni. Szóval alapítványi és szponzori támogatást kellett szerezni. Az anyagi vonzaton kívül más dolog is volt: engedélyt kérni a ház tulajdonosaitól (sokszor nem egy, hanem hét is van, ilyenkor mindenkit meg kell gyözni, hogy jó ötlet összefestetni az ingatlanjuk oldalát).



Meg kell győzni az ottlakókat, sőt, még a szemközti épület lakóival is konzultálni kell, hiszen ők fogják legtöbbet nézni a létrejött műalkotást. Ami aztán többnyire meglepetés, nem lehet előre tudni, hogy mi lesz, mert a művészek a helyszínt felmérve gondolják ki a témát a helyi adottságokhoz alkalmazkodva. Legfeljebb sejteni lehet, milyen stílusban fog elkészülni, mert az alkotóknak már tekintélyes portfoliójuk van az interneten. Aztán jönnek a tényleges munka körüli nehézségek: sok fal tövében parkoló van, ahonnan a parkoló tulajdonosai nem hajlandók elmozdulni a kocsijukkal a munkaidő lejárta előtt, ezért több helyen hétköznaponként csak este 5 után kezdődhetett el a festés. Az időjárás is közbeszólt, az eső meg az erős szél erősen megnehezítette néha a munkát. És aztán lopások is történtek, például amíg az egyik művész a daru tetején festett, a daru aljából ellopta egy arra menő a lenthagyott ecseteket. Ezután biztosítani kellett az őrizetet a munka idejére, hogy ne forduljon elő a továbbiakban hasonló eset.



Lars az egész túrát fáradhatatlanul végigbeszélte, alig vett levegőt, úgyhogy érdekes anekdotákat tudhattunk meg a műalkotások születéséről és a magukról a művészekről is. Némelyikük egészen különleges figura. Van, aki két festős projekt közt egy japán faluban, távol a világ zajától versírással tölti fel a szellemét. Volt olyan, aki alázatosan, reggeltől estig fáradhatatlanul festett, szinte megállás nélkül. És volt olyan is, aki három óra alatt lazán feldobta művének nagyját, elrepült pár napra, mert nem sokkal előtte megismerkedett egy lánnyal, akit meg akart látogatni Spanyolországban, aztán pár nap után visszarepült Aalborgba, befejezte alkotását, és már robogott is tovább.



Volt olyan, aki tudta, hova jön, és előzetesen alaposan tanulmányozta a skandináv mitológiát, hogy aztán ebből létrehozva a saját szimbólumrendszerét, valami egészen bonyolult ikonográfiát fessen - amiről az egyszeri járókelő talán nem is sejt sokat, csak gyönyörű színes formákban gyönyörködik.



És volt olyan is, aki előreküldte az asszisztenseit, akik lefotóztak mindenfélét a festendő fal környékén, aztán megérkezett a művész, és ezekből a fényképekből kiindulva festett egy vizuális leltárt. Kicsit fura fazon, de állítólag tisztelet övezi és húzóereje van: ha a többi művész megtudja, hogy ő itt vagy ott - adott esetben Aalborgban - festett, más művészek is szívesebben jönnek Aalborgba, amennyiben meghívják őket.



További képek a túráról itt.
Lars Bonde itt beszél a projektről egy korábbi előadáson - angolul (nekünk szerencsére sokkal érdekesebben adta elő, talán mert az anyanyelvén beszélt, és nem papírból olvasta, de a lelkesedése talán még így is átjön).
A projekt honlapja pedig itt található.
Ez a fajta artwalk idegenvezetős túra egyébként nagyon népszerűvé vált hirtelen, ahogy Lars elmondta. Több cég és társaság is kérte már, hogy tartson nekik is ilyet. Szerintem szuper program.

Tall Ships Races 2015

Ez az a rendezvény, ami csak egyszer van minden 5. évben, (az előzőről itt és itt írtam) úgyhogy már hónapokkal korábban beírtuk a naptárba, és igyekeztünk úgy alakítani a programunkat, hogy július 31 és augusztus 4. közt Aalborgban legyünk. Vitorlásversenyről van szó, mely idén nemcsak egyszerűen megállt Aalborgban, hanem itt ért véget. Gyönyörű, kisebb-nagyobb, régi és újabb vitorlások sorakoztak fel a belvárosban, az Aalborgot és Nørrensundbyt elválasztó Limfjord két partján.




Úgyhogy amikor lejárt a hét munkával töltött része, beraktuk a táskába a fényképezőgépeket és lesétáltunk a központba bámészkodni. Hömpölygött a tömeg, volt nemcsak sör meg virsli, de kagyló és churros is. Némelyik hajóra fel lehetett menni, bámészkodni, megcsodálni a szép részleteket, vagy egyszerűen csak a méreteket.

 


 


 

Volt olyan hajó, ahol élőzenekar húzta a talpalávalót, és a legénység ropta (naná, hogy a brazilokról van szó).



Aztán voltak mindenféle koncertek, hangos rock és meghitt jazz.





És végül volt tüzijáték, amire már nem mentünk le a belvárosba, mert besokalltunk a tömegtől, de az egyik domb tetejéről remekül látni lehetett szinte mindent.


A tüzijáték István fotója.

Jól sikerült hétvége volt, remélem, hogy öt év múlva megint ellátogat Aalborgba a Tall Ships Races és mi is itt leszünk.
(További képeim itt.)

Fél nap Aarhusban

Ennyi jutott, amikor Kinga meglátogatott bennünket. Mi Istvánnal utoljára akkor voltunk arrafelé, mikor még Aarhusban dolgoztam, szóval már vagy 4 éve. Épp ideje volt megint körülnézni.
Nemrég nyílt a városban a Dokk1, egy modern, vagány könyvtár. Ha Aarhusban laknék, biztos gyakran lógnék itt. Most persze csak körülnéztünk futólag és megcsodáltuk az épületet. Meg az alagsorában parkoltuk, ami külön élmény volt, mert teljesen automata a dolog: az ember beáll a megfelelő kapuba, kiszáll, megveszi a parkolójegyét, a kocsi meg eltűnik a sülllyesztőben. Itt van videó róla, hogy működik. Nagyon vicces most még, gondolom, hogy pár év múlva már teljesen elterjedt és megszokott lesz.
Aarhusban kötelező az Aros művészeti múzeum. Van ott állandó gyűjtemény mindenféle régebbi és újabb darabokkal, meg mindig több időszakos kiállítás is egyidőben. Ide még akkor is érdemes ellátogatni, ha az ember nincs különösebben oda a művészetért. Maga az épület nagyon kellemes, kívül-belül izgalmas látvány, a lépcsőháza meg olyan jó, hogy az embernek nincs kedve használni a liftet. És a tetőre muszáj feljutni, mert ott a legjobb: ott pompázik Olafur Eliasson izlandi művész szivárványszínű körpanoráma-folyosója.

 

 





Ezután kis séta a belvárosban, és már indultunk is volna haza, de Kinga erősködött, hogy amikor ő meggúglizta Aarhust, egy nagyon szép épületegyüttest látott, és azt meg kéne nézni. Rá is találtunk, egy frissen épült lakótelepről van szó, Isbjerget (jéghegy) a neve. 
Nagyon izgalmas épületek változatos homlokzattal: hasonló ablakok és erkélyek, de úgy tűnik mégis, hogy nincs két egyforma. Jómagam kertes ház párti vagyok, de ha lakásban kéne laknom, akkor ilyenben szeretnék, mert olyan, mintha embereknek építették volna, barátságos, játékos, otthonos.




Közvetlenül mellette pedig egy városi kert található, az Ø-Haven. Raklapokból, ládákból, mindenféle egyéb anyagokból újrahasznosítva kis oázisok, megtöltve földdel és növénnyel. Bárki jelentkezhet és kérhet magának egy kis kertet (bár a honlap szerint hosszú a várólista). Milyen jó lehet a szomszédos lakótelepről leszaladni pár szál zöldségért a vacsorához, vagy csak ücsörögni itt egy padon, csodálni a kertecskét és a háttérben a tengert. Van tyúkudvar meg melegház is, sőt grillálvány is szabad használatra grillezéshez.







Sőt, kaptár méhekkel, ami meg egy másik projekt, a BISTAD része. A városi méhészkedés egyre népszerűbb, mert mint a világ többi részén, itt is veszélyben vannak a méhek. A dán vadméh kihalt, és ha a méhészek nincsenek, akkor bajba jut a mezőgazdaság. A BISTAD-nál lehet az ember részvényes és bérelhet kaptárt méhekkel, vagy lehet önkéntes egy jó társaságban és maga is nekikezdhet a méhészkedésnek. Bárcsak Aalborg felé is terjeszkednének…



Szóval ezt láttuk Aarhusban. És mennyi mindent nem… kéne még kirándulni arrafelé.

Nyaralás itthon

A munkahelyem nyári szünetet tartott és bezárt egy hétre, tehát kötelező volt szabadságot kivenni. Semmi gond, július közepe statisztikailag a legmelegebb időszak Dániában. Arra számítottunk, hogy olyan lesz, mint tavaly, tényleg igazi nyári meleg, amikor még én, a kényes-fázós is többször fürödtem az Északi-tengerben. István is kivett szabadságot, béreltünk egy autót, és Kinga hugom jött hozzánk látogatóba, hogy vele együtt járjuk be a szép helyeket a környéken, és persze a strandokat. Ezt még tavasszal megterveztük, és kissé szorongva figyeltük az időjárás-előrejelzést. Ez a nyár sajnos nem lett olyan, mint a tavalyi volt. Későn és nehezen indult be, a növényeinken a kertben mérhető, hogy nagyjából minden egy hónapos lemaradásban van a tavalyi, tavalyelőtti szezonokhoz képest. És az a várva várt hét is bizony egy kicsit hűvösre sikeredett. Tengerben fürdés nem lett belőle, csak kellemes kirándulóidő volt, időnként már zavaróen erős széllel (a szél egy kicsit mindig fúj errefelé, de néha már elviselhetetlen). Egyetlen nap volt, amikor reggeltől estig ömlött az eső, úgyhogy itthon maradtunk, de nem baj, mert az egész napos kirándulások jól kifárasztottak bennünket. De hol is jártunk?
Kinga az aarhusi reptérre érkezett, és azt a napot Aarhusban töltöttünk. Ennek szánom majd a következő bejegyzést.

Szerintem nemcsak a környék, de egész Dánia egyik legszebb helye Lønstrup a homokkal betemetett, régi világítótornyával és a leszakadófélben lévő tengerpartjával. Írtam már többször is erről, a helyről, és szerintem ide évente egyszer muszáj ellátogatni. A Maarup templom sajnos már nem áll, és a körülötte levő temető egy része is eltűnt, de azért érdemes ezen a részen is sétálni egyet, mert a part maga gyönyörű.








Sæby-ben van a remek Jacobs Fiskerestaurant (korábban Jensens Fiskerestaurant névre hallgató) halétterem. (Kényszerűen nevet változtattak, mióta a Jensens Bøfhus dán gyorséttermi hálózat beléjük kötött, és a hosszú jogi hercehurca vége az lett, hogy Jacob Jensen tulajdonos a családneve helyett a keresztnevét kényszerült adni a tulajdon éttermének.) Ide is el kell jönni minimum egyszer egy évben, és nem egy fogást az étlapról, hanem a svédasztalt kell választani, amely csupa friss haltól és tenger gyümölcseitől roskadozik. Miután robbanásig ettük magunkat, sétáltunk egy nagyot a tengerparton, amely kagylóból van. Innen már több kilónyi kagylót, csigát és követ gyűjtöttem, nehéz ellenállni.





Skagen Dánia legészakibb települése, ettől is északabbra fekszik Grenen, ahol a két tenger összecsap. Ez is egy klasszikus turistalátványosság. És persze a kikötői bisztrót is meg kell látogatni egy jó friss fish & chips kedvéért.








Ennyi fért bele egy szűk hétbe, meg persze egy kis grillezés itthon a kertben, sütizés, épp aktuális születés- és névnapok megünneplése, koktélozás (Kingánál jobban senki sem keveri a Pimm's-t).
De volt pár hely, amely kimaradt, reméljük, sor kerül azokra is hamarosan. Dánia szép hely, nyaralni is jó itt, még ha nincs is strandidő.