Esettanulmány

Sokat törtem a fejem, hogy megírjam-e ezt az esetet a blogomban. Ellene szólt, hogy nem akarok nyavalyogni, panaszkodni, negatívnak tűnni. De másra se tudok gondolni, és nagyon elkeserít, úgyhogy mégis. Aztán legfeljebb kapok kommenteket.
Szociális tanulmányaim első szakaszában az idősek személyes gondozásról volt szó, most pedig az aktiválásukról. Csoportmunka van esettanulmányost kell játszanunk, a feladat keríteni egy idősebb embert (60+), kideríteni róla minél többet, majd megtalálni a számára legmegfelelőbb tevékenységet, amitől fontosnak és aktívnak érezheti magát.
Ötfős csoportunkban van egy lány, aki képesítés nélküli gondozóként már dolgozott egy idősek otthonában, úgyhogy meg is szervezte nekünk a személyes interjút a nénivel - nevezzük Emmának.
Szerdán kivonult a csoportunk az otthonba releváns kérdésekkel, kihegyezett ceruzákkal és jegyzettömbökkel, ahol Emma állítólag már tudott az érkezésünkről. Ennek ellenére bő fél órát várnunk kellett rá, mire egészségügyi sétájából visszatért. Illetve visszatolták.
Emma 63 éves, de kb. 90-nek látszik. Láncdohányos és az egyik lábát 5-6 éve érszűkület miatt amputálták (ő 1 évre emlékezett, a helyesbítést az ápolójától kaptuk meg). 30 kilót nyom és ahhoz sincs ereje, hogy a tolókocsiját maga hajtsa. Az arca mintha gumiból lenne, normális arckifejezésre képtelen, csak rángatja az arcizmait, de leginkább kifejezéstelenül bámul. A kérdéseinkre nem nagyon tudott rendes választ adni, úgy kellett minden bitnyi információt kihúzni belőle. Túl sok minden nem derült ki róla, de annyi igen, hogy 15 évesen szülte az első gyerekét, 17 évesen ment férjhez, született további 2 gyereke, közben dolgozott mint szakképzetlen ápoló és gyári munkás. Az első férjétől elvált, aztán újból férjhez ment. A jelenlegi férjével össze is futottunk, 85 éves, de friss és fiatalos. Kétnaponta meglátogatja a feleségét. Emmának ezen kívül nincs sok öröme az életben, talán csak a cigaretta, amit egy otthonbeli barátnőjével közösen szokott élvezni - talán azért, mert magától még meggyújtani is képtelen. Egész nap ül a tolókocsijában, nyakában egy kütyüvel, amin ha megnyomja a gombot, jön az ápolója, és kiviszi vécére.
Ami a feladatunkat illeti, sok lehetőség nincs az aktiválására, valószínűleg a tolókocsis torna lesz számára a releváns. De nem ez a lényeg.
Az ápolója elmondta nekünk, hogy Emma sokszor volt kórházban, és többet már nem fogják beutalni. Kérdeztük, mi lesz, ha rosszabbra fordul az állapota. "Akkor az ember majd lassan siet a segítségére" - így szólt a válasz.
Rettenetesen visszataszító volt még csak ránézni is Emmára, meg persze elszívni vele passzívan 2 cigarettát az interjú alatt. De hogy egyszer - talán hamarosan - hozzá hasonló emberekkel foglalkozzak, én vigyem ki őket vécére... na, ezt nem szerda óta nem tudom feldolgozni.
Nem mondanám, hogy nem számítottam ilyesmire, de más dolog gondolni rá, és megint más ténylegesen szembesülni vele. Valamit sürgősen ki kell találni, mert nem ezért jöttem Dániába. Persze továbbra is szorgalmasan küldözgetem a jelentkezésemet mindenhová, ahol grafikust keresnek (sőt, oda is, ahol nem keresnek.) A válasz mindig "köszönjük, nem". Szeretném már megtudni, mi a baj velem.
Legutóbb egy frissen végzett grafikusi pozícióra jelentkeztem egy kisebb koppenhágai reklámügynökséghez. Kedd éjjel küldtem el a jelentkezésemet, és másnap már meg is kaptam a "nem"-választ. Eléggé meglepődtem, mert bár határidőt nem szabtak, de a hirdetés megjelenése után 3 nap múlva már elküldtem a kis csomagomat nekik (kísérőlevél, önéletrajz, ajánlólevelek, portfolió), és a hirdetés még ebben a pillanatban is fent van a neten. Az indoklás szerint azonban átnézték az összes jelentkezést, és engem nem válogattak be a szóbeli elbeszélgetésre. Nem bírtam megállni, hogy ne bőgjek egy sort - főleg, hogy pont Emmától jöttem haza -, aztán összeszedtem magam, és megkérdeztem tőlük e-mailben, hogy megírnák-e, mi a baj velem, mert szeretnék tanulni a hibáimból, és legközelebb jobb jelentkezést írni. Meglepő módon kaptam is választ, az indoklás szerint pedig ők olyat keresnek, aki a Grafisk Højskolé-ban végzett. Na persze, azt soha senki nem fogja megmondani, hogy az a baj velem, hogy külföldi vagyok, írásba meg pláne nem adják. De megtanultam a nyelvüket, múlt hétvégén még a rugbrød-öt is megettem sonkával a tetején, hogy ne lógjak ki a sorból. Nem tudom, mit tehetnék még.
A hétvégén megint írok pár jelentkezést, szorgalmasan inhalálok, hogy kilábaljak a megfázásból (évek óta nem voltam beteg), és nekiállok a betűtervezésnek, mert az biztos jót fog tenni.