Slutevaluering

- vagyis megvolt az első szakmai gyakorlatomat záró értékelés az idősek otthonának vezetőjével és a témavezetőmmel.

Saját értékelésem szerint ez a szakma egyáltalán nem nekem való, és a jövőben nem szeretnék szociális ápolóként dolgozni. De erről persze hallgattam. És bár elég nehéz volt megélni az elmúlt bő négy hónapot, rengeteg fontos dolgot volt szerencsém látni, tapasztalni.
Az öregségről és a halálról nem sokat tudtam korábban, igaz nem is foglalkoztatott a téma. Most meg szinte erről szólt minden napom, ezen belül is leginkább a betegségről, amit úgy hívnak, demens.

Az otthonban három lakót kaptam megfigyelésre és gondozásra. Az egyik kezdeti stádiumban van: a régmúlt dolgokra kiválóan emlékszik, de arra, hogy mi történt előző nap, vagy egy pár órával ezelőtt, nem. Tud egyedül öltözni-vetkőzni, de ha nem teszek ki neki tiszta ruhát, akkor magától nem veszi őket elő a szekrényből. Nagyon szimpatikus és intelligens néni, jó vele beszélgetni, de ugyanazt a beszélgetést le lehet vele folytatni minden áldott nap, mert nem emlékszik vissza rá. Azt hiszem, a legtöbb ember azt hiszi, hogy a munka az idősek otthonában ilyen típusú lakók pátyolgatásából áll. De közel sem.
A második nénim már súlyosabb eset. Hangulatember, néha remekül elfecsegünk, miközben kisegítem a vécére, vagy csutakolom a hátát zuhanyozás közben, de néha nagyon morc. Úgy kell minden reggel kiimádkozni az ágyból különböző trükkökkel, mert különben sose kelne fel. Rettenentesen mohó, sokat eszik és gyorsan. sokat kávézik és dohányzik. Nagyon lusta, semmit nem mozog, azt mondja, hogy elmúlt hetven, hat gyereket felnevelt, úgyhogy mostmár jár neki, hogy kiszolgálják. Még arra is lusta néha, hogy kimenjen a vécére, inkább bepisil.
A harmadik nénim meg tényleg nagyon súlyos. Össze-vissza beszél, leginkább a nagymamájáról, néha meg direkt a nagymamájához, aki állítólag ott áll az ágya mellett, a sarokban. Időnként meg egyenesen hozzám beszél úgy, mintha én lennék a nagyamája. Kicsit ijesztő. De egyébként nagyon kedves, nem lehet rá haragudni, még akkor se, amikor reggel arra nyitok be, hogy öntudatlanul belekotort a pelenkájába és szétkente magán a tartalmát. Csak az esik rosszul, amikor a lánya egy hónapban egyszer meglátogatja, és nehezményezi, hogy az anyukája haja nincs rendesen becsavarva. Pedig hajcsavarásban is ügyes vagyok, de a néninek összesen annyi haja van, amennyi nekem egyetlen fésülködés alkalmával a fésűmben marad, hát ezt nem könnyű karban tartani. Főleg, hogy a nap nagy részében az ágyat nyomja, mert rettenetesen fáradékony, és néha még az is fájdalmat okoz neki, ha a tolószékben kell ülnie.
Rajtuk kívül persze be kell segítenem a részlegünk szinte összes lakójának - összesen kb. 12-nek, attól függően, hogy hányan vagyunk egy műszakban. Mindenki egyedi eset, nincs két egyforma. És van, akihez mindig ketten kellünk, mert talán nincs is olyan baj vagy betegség, amiben nem szenved - van ott minden: szonda a hasba, katéter, különböző inhalálógépek a tüdőbetegségét kezelni, inzulinmérés, fájdalomcsillapító tapaszok és persze a szinte elmaradhatatlan tolószék, meg minden, ami ezzel jár: liftes mozgatás, ágyban mosdatás, ilyesmik. Mondjuk ebből nem csinálhatok mindent én, pl. az inzulint csak asszisztens adhatja be, de a folyamatot nekem is ismernem kell.

Talán még mindig túl érzékeny vagyok, mert el tudja venni a kedvemet napokra egy-egy szomorú epizód, de igyekszem úgy gondolni az emberre, mint valami érdekes, bonyolult gépezetre, amelynek néha elborzasztó, de azért izgalmas dolog megfigyelni a működését.
Szerintem a legtöbb hozzátartozónak fogalma sincs arról, hogy mi munka van az otthonban élő szüleikkel, mert ők mindig csak a szépet látják: anyukát (esetleg apukát - a férfiak nagyon kevesen vannak) csinosan felöltözve, rendbe rakva vasárnap délután. Jó lenne, ha mindenki dolgozna 1-2 hónapot idősek otthonában, hogy tisztába jöjjön azzal, mit jelent ez pontosan.
És persze ottvan még a munka egyéb része: a takarítás, a napi ötszöri étkezés megszervezése a készételek és élelmiszerek megrendelésétől kezdve az el(ő)készítésen át az etetésig, mert ugye az se megy mindenkinek egyedül. Meg a rendszer ismerete: a lakók virtuális kartonjának vezetése, ahová fel kell jegyezni minden lényegest: ha elesett, ha felment a vérnyomása, ha hasmenése volt. Mindent vezetni kell, és mindig tudni kell, kit kell hívni szükség esetén: a nővért, a fiziko- vagy az ergoteraputát, az orvost, vagy a mentőt. Néha a halottszállítót.
Szóval kemény munka ez, és örülök, hogy pozitív értékelést kaptam a teljesítményemre. Az egyetlen kifogás az volt, hogy nincs elég önbizalmam, meg kicsit intenzívebben is részt vehetnék a napi kommunikációban. Én ezt inkább úgy fogalmaznám, hogy önbizalmam van, csak sokszor kedvem és lelkesedésem nincs (mitől is lenne? Tényleg van olyan, aki erről a munkáról álmodozik?), valamint ha minden kolléga kiáll az udvarra dohányozni, én inkább behúzódok a melegbe, ezért persze nem vagyok része a társaságnak. De nekem nincs hiányérzetem tőle.

Mindent egybevetve besokalltam egy kicsit, bár tudom, hogy hacsak nem történik csoda, végig kell csinálnom ezt a kiképzést október végéig. Március 1-én kezdődik az újabb iskolai periódus, de addig is egy bő hét totális és intenzív kikapcsolódást szerveztem magamnak. Majd utólag beszámolok róla.