D

Megvan végre a majd' két héttel ezelőtti vérvétel eredménye. Eszerint szinte hibátlan a vérképem: köszvényem mindenesetre biztosan nincs. Nyilván csak álmodtam, hogy három ízben is néhány napon keresztül virsli formájúra dagadtak a lábujjaim csípős-viszketős fájást produkálva, amin sem a hidegvizes borogatás, sem a szigorú diéta nem segített (ez utóbbi viszont a súlyomon igen: mostmár a 34-es nadrágok is rámjönnek).
Még csak vérszegény se vagyok, pedig másfél éve emiatt kizártak a véradásból, és azt hittem, azzal, hogy a halon kívül nem eszem más húst, csak tovább rontottam a helyzeten.
Ellenben megtudtam, hogy D-vitamin hiányban szenvedek. Megnyúlt képemet látva megnyugtatott a nővérke, hogy ne aggódjak, ez itt, Dániában megszokott dolog, szedjek 3 x 25 mg D3 vitamint 3 hónapon keresztül, aztán jöjjek vissza kontrollra. Hogy halolaj-kapszulát szedek? Hahaha, hát az annyi, mint halottnak a csók, felejtsem el.
Találós kérdés: vajon mi okozza a D-vitamin hiányt? A helyes megfejtők közt egy flakon szinte érintetlen, 3 éve vásárolt, 50-es faktorú Hawaiian Tropic márkájú napolajat sorsolok ki.

Egy reklámügynökség, amelynek szíve van

És nemcsak a logójában.

(Van egy komolyabb is, de a Facebook-on ezzel futnak.)
Miközben ellátom napi teendőimet, folyamatosan figyelem az összes szóbajöhető weboldalt grafikusi állást keresve - és nemcsak az álláskereső portálokat, hanem heti rendszerességgel azoknak az ügynökségeknek, stúdióknak az oldalait is, ahol bármikor szívesen dolgoznék.
Így történt, hogy egyszer csak megláttam, hogy a Shrpa grafikust keres. Nosza, már küldtem is a jelentkezésemet, és mondhatom, hogy meglepődtem, mikor egyszercsak bepottyant egy e-mail a kreatív igazgatótól, amelyben interjúra hívott.
Iszonyatosan rákészültem minden szempontból. Végigolvastam egy álláskeresésről szóló (dán) kiadvány interjúkra vonatkozó fejezeteit, válaszokat formáltam az összes lehetséges kérdésre, amit ilyenkor feltehetnek, a portfolióm egy részét újranyomtattam, hogy még szebb legyen, és gondosan választottam ki még a ruhámat is, amely azt sugallja, hogy komoly dizájnerrel állnak szemben.
Megvolt a beszélgetés két hete, és egészen jól ment. Persze utólag ezerszer újrajátszva az egészet a fejemben találtam egy csomó pontot, amit még jobbá lehetett volna tenni a prezentációmban, dehát tudjuk ezt be tapasztalatlanságnak és idegességnek.
Nem titkolta a két interjúztató - a kreatív igazgató és egy art director - hogy nagyon tetszenek a munkáim. Mondták, hogy szakmailag teljesen megfelelek az elvárásaiknak, de most a leendő grafikus mellé fel kell venniük egy új art directort is, és a két embernek együtt kell majd dolgoznia, ezért fontos, hogy a személyes összhang meglegyen köztük. Még egy hétig folyik az interjúztatás mindkét posztra, de majd értesítenek.
Így is lett, egy bő hét múlva hívott az igazgató telefonon. Ismét mondta, hogy jó volt a portfolióm, de végül más mellett döntöttek, akinek a személye egy fokkal jobban illik leendő kollégájához. De mivel annyira szimpatikus voltam, szeretnének velem még egyszer beszélni, ráérnék-e egy újabb találkozóra. Persze.
Ez ma volt, és nem húzódott egy órán át, mint először, hanem csak negyedóráig tartott az egész. Mondták megint, hogy szakmailag semmi problémám nincs, efelől ne legyenek kétségeim. De szeretnék, ha dizájnnal foglalkoznék (az előző interjún szóba került, hogy most teljesen másban utazom), ezért ellátnának pár jótanáccsal, hogy legközelebb sikeres legyek. Elmondták, hogy szerintük melyik az a három projektem, ami a legjobb, és hogy egy intejún csak az a hármat kellene megmutatnom, a többit nem. Nem mintha a többi nem lenne pont ugyanolyan jó de egy reklámügynökség kommerciális arculatát tekintve kevésbé relevánsak.
(Ami szerintem azért különös, mert amikor megnyertem az egy hónap szakmai gyakorlatot a Weltklasse reklámügynökségnél, ők pont azokra a projekteimre buktak, amelyek megmutatták a személyes oldalamat - beleértve a betűtervezéssel való kísérletezést és az illusztrációkat - és azt, hogy tudok szabad kézzel is dolgozni - náluk ezt senki sem tudta, ezért a gyakorlatom alatt is imádták.)
Mondták, hogy ne aggódjak, abban, hogy nem engem választottak, ez az egész nem játszott most szerepet, és örültek, hogy több dolgot láttak tőlem. De jót tenne, ha visszakerülnék a szakmába, ezért szeretnének segíteni nekem, bár csak jótanáccsal szolgálhatnak, mert nem tudnak az ismerettségi körükben üresedésről. De tartsam nyitva továbbra is a szemem, válasszam ki azokat a cégeket, ahol szívesen dolgoznék, és a most hallott tanácsok alapján küldjek nekik kéretlen jelentkezéseket.
Kérdezték, nagyon csalódott vagyok-e. (Hát hogy a fenébe ne, már annyira szerettem volna azzal menni a szociális gondozó-képzőbe, hogy felmondok!) Mondtam, hogy nem, épp ellenkezőleg, nagyon örültem, hogy lehetőségem nyílt egy állásinterjún személyesen bemutatkoznom, hiszen tudom, hány jelentkezést kap egy cég egy-egy meghirdetett grafikusi pozícióra (ha a szokásos álláskereső portálokon hirdetnek, akkor 3-600 jelentkezés attól függően, hogy egy apró cég, vagy a LEGO keres grafikust, ebben az esetben pedig, hogy kizárólag a saját oldalukon bukkant fel a hirdetés, "csak" 150 jelentkező volt). Azt pedig külön értékelem, hogy a drága idejükből áldoznak arra, hogy jótanácsokat adjanak, és köszönöm szépen.

Aztán mosolyogva elköszöntünk és hazabicikliztem. Kissé értetlenül állok az egész előtt, mert ilyen fokú kedvesség még itt, Dániában se szokás. Lehet, hogy érdemes megfogadni a tanácsaikat.

Honnan jöttél?

Nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy a gyenge dánom nap mint nap frusztrál. Néha persze még igen, de egyre kevésbé. Én jól ellennék vele, szerintem a dolog inkább a dánokat zavarja.

Nagy nap volt ma az iskolában: kiselőadást tartott minden csoport, a mi témánk a tüdőrák volt. A csoporttársam rettenetesen izgult, a részét el tudta szépen mondani, ahogy én is az enyémet, de utána a keresztkérdésekre leginkább én feleltem. Na, nem mintha nagyon érdekelne a téma, tüdőrákban még távolabbról sem voltam érintett soha, de nem is voltak nehéz kérdések ezek. Izgalomra meg semmiképp nem volt ok, hiszen ez nem egy vizsga volt, és még csak jegyet se kaptunk rá.
A kiselőadás végén nyolcszemközt elbeszélgettünk, vagyis a két tanár építő jellegű kritikában részesített bennünket, amelynek unalmas részleteibe nem mennék bele, de felütés érdekes volt:
Tanár 1 (mellesleg született angol, dánhoz ment feleségül): - Az első kérdésünk: honnan jöttél? Mert a kollégámmal végig ezt találgattuk.
Én: - Magyarországról.
Tanár 2 (született dán, saját bevallása szerint világpolgár, élt már Dél-Afrikában, Nepálban és Franciaországban): - Nahát, pedig nem is magyar az akcentusod, mi arra tippeltünk, hogy norvég vagy!
Én: - Na, ez érdekes. Hány magyart ismersz?
Tanár 2: - Egyet sem.
Én: - Aha...
Tanár 2: - Ööö, akkor a tüdőrákra térve...

Végre

Igaz, hogy nyomokban akad még hó, és elkel a télikabát...



...de akkor is itt a tavasz!!

(A felső három kép március 16-án, kedden készült Bjerringbro szélén, a negyedik ugyanott, de négy nappal később, 20-án.)

Fő az egészség

Ma egymás után meglátogattam az orvost és a fogorvost is.

Előbbit azért, mert köszvényre emlékeztető tüneteim harmadszor is, és ezúttal igen heves formában jelentkeztek. Bár elég nonszensz, hogy nekem, mint fiatal nőnek egy olyan betegségben kellene szenvednem, ami főleg idősebb férfiakat érint, és azok közül is inkább a vöröshús-evőket és alkoholkedvelőket - ezek közül egyik sem jellemző rám. A tüneteket leginkább a múlt héten tudtam volna az orvosnak bemutatni, mert mostanra elmúltak, de sajnos időpontot csak mára kaptam. Láttam is, hogy kételkednek a szavaimban, de a vérvétel eredménye a jövő héten majd hátha mutat valamit.
De hogy mondandómra térjek: felkészülten érkeztem az orvoshoz, gazdag szókinccsel, választékosan és nyelvtanilag helyesen írtam le a helyzetet, elmondtam, mit olvastam erről, mire gyanakszom, stb. Kérdezett, válaszoltam. Fájdalomcsillapítót azonnal írt volna, de azt nem kértem, mert mint mondtam, az okot, és nem a tünetet szeretném kezeltetni, ezért előbb derítsük ki, mi is ez az egész, mert lehet, hogy valami egészen más. A doktor néni egyet is értett velem. Az egész elejétől a végéig dánul folyt, ha ez a kérdés egyáltalán valakiben felmerült volna. Ám a konzultáció végeztével átkísért a vérvételhez a szomszéd helyiségbe, ahol hirtelen azt találta mondani (szó szerint idézem): "Please, sit around the chair!" Ami angolul annyit tesz: "Kérem, üljön le a szék körül/köré!" (???) Ezen úgy megdöbbentem, hogy tényleg leültem.

A fogorvos már könnyebb menet volt. Múlt szombaton váratlanul kiesett a műanyag betét az egyik fogamból, ezt kellett visszaragasztania. Ő szimplán csak úgy beszélt hozzám, mintha fogyatékos lennék: kissé hangosabban, és tagoltabban.

Mit mondjak, szórakoztató napom volt.

Nem akarom azt mondani,

hogy most rossz, de azért remélem, hogy minden jobbra fordul.
Képtelen vagyok kiverni ezt a számot a fejemből. Ha megosztom, hátha megszabadulok tőle.
Az eredeti, dögös változatot biztos mindenki ismeri, úgyhogy most inkább ezt illesztem ide:

Megint London

Tehát a kemény munka után jött a jól megérdemelt pihenés Londonban, a hugomnál egy teljes héten keresztül.
Az utazás nem sikerült a legjobban. Igaz, hogy létezik Aalborg-London közvetlen járat, de az most nagyon drága volt a fapadoséknál, ezért kénytelen voltam a Scandinavian Airlinest választani koppenhágai átszállással kevesebb, mint feleannyiért. Az átszállásra szánt fél óra tíz percre redukálódott a gépem késése miatt - pedig SAS direkt a pontosságával hirdeti magát! Ez az idő nekem épphogy elég volt arra, hogy az A terminálból a C-be átrohanjak, de a csomagomnak sajnos nem sikerült, Londonban a reptéren bánatosan láttam, hogy a hátizsákom nem köröz a többi megérkezett csomag közt. Jött a szokásos reklamálás (már van benne gyakorlatom, sajnos), űrlap kitöltése, alkudozás, hogy még aznap szállítsák ki, mert abban van mindenem... végül hajnali kettőkor meg is érkezett. Jobb későn, mint soha, de még egyszer nem fogadok el jegyrendeléskor fél órát az átszállásra.
Harmadszor jártam Londonban, a tipikus látványosságokat már korábban kipipáltam (bár a British, meg a viaszmúzeum most se vonzott be), úgyhogy az apró érdekességekre koncentráltam, és leginkább arra, hogy a tesómmal lehetek.
Hülyén hangzik, de a legjobb az egészben az volt, hogy naphosszat volt kihez szólnom. Olyan dolgokat csináltam, amiket egyébként nem: például kocsmát látogattunk, söröztünk, chips-et vacsoráztunk, és mindez nagyon jól esett.

Kirándultunk, hajókáztunk a Temzén, meg sétáltunk nagyokat olyan helyeken, ahol a madár se jár, de a túristák többsége legalábbis nem nagyon.



Kinga egy hotelben dolgozik, ahol kapott egy "guest experience voucher"-t amit most felhasználtunk. Egy szoba két személyre egy éjszakára (kilencedik emelet, kilátás egy krikettpályára) vacsorával és reggelivel - mindkettő szuper volt, a hugom kollégái (és főnöke) olyan kiszolgálásban részesítettek bennünket, hogy a királynő se panaszkodna rá.

Dánia után felüdülés volt a szememnek Canary Wharf felhőkarcolói közt bámészkodni.

A shoppingolás se maradhatott el: kisebb vagyont költöttem el a Lush-nál, amiről tavaly már írtam.


Camden Town kihagyhatatlan, becsúszott pár új ruhadarab, és persze órákat töltöttem el néhány többemeletes könyvesházban, ahol leginkább fájt a szívem, hogy nem lehet minden darab az enyém. De azért megint vettem két könyvet Shaun Tan-tól. Igaz, hogy a gyerekrészlegen találtam őket, és a szöveggel szemben az illusztrációk dominálnak, mégsem gyerekkönyvekről van szó. A szerző nagyon sokat tud arról, milyen idegenként élni egy külföldi országban, és ezt olyan finoman, klisémentesen tudja ábrázolni, hogy teljesen meghatódok tőle.
Igazán nem tudok beszámolni semmi megrázóról vagy nagyszabásúról, csak egyszerűen nagyon jól telt ez a hét kora tavaszi időben egy nagyvárosban.

Nem is esett jól visszajönni ebbe a kis faluba, ahol mindenfelé embermagasságú, koszos hóhalmok állnak, és húszcentis hó torlaszolta el a bejárati ajtómat üdvözlésképpen. Ma meg már el is kezdődött az iskola: reggel biciklizés szakadó havasesőben, pár végtelenül buta osztálytárs, óvodás feladatok. Már számolom a napokat a következő vakációig.