Integráció 2.0

A népfőiskolán, ahol Dániában kezdtem, nem kaptam teljes képet Dániáról, csak a szép oldalát láttam, ezért is voltam olyan naiv, hogy azt hittem, boldogulok majd itt.
Persze boldogulok, de néha nagyon nehéz. Itt van rögtön máig legnagyobb frusztrációm, a dán nyelv. Ha az ember hosszabb távra tervez, meg KELL tanulnia dánul. Szokták kérdezni: nehéz nyelv a dán? A válaszom: nem lenne az, de a dánok teszik azzá. Angolul lehet vaskos akcentusom, ejthetek mindenféle hibákat, mégis megértenek bárhol, angol anyanyelvűek és nem angol anyanyelvűek egyaránt, mert ez világnyelv. Tévében látok néha komoly politikusokat nyilatkozni rettenetes angollal, és Londonban élő hugom beszámolóiból is az derül ki, hogy nem számít, hogy Bangladessel, Indiával vagy Lengyelországgal beszél, az ilyen-olyan angol nem okoz fennakadást a kommunikációban. Nem így a dán, amit csak egyféleképp lehet helyesen beszélni, és minden alkalommal leizzadok, mikor telefonálnom kell, hiszen 99%, hogy a vonal másik végén egy született dán beszél, velem, aki nem dán.
Aztán ittvannak a nüanszok. Hogy pl. az ember Dániában a szendvicset késsel-villával eszi, pedig én otthon mindig kézzel ragadtam meg. Ha van a kenyéren sajt, akkor arra véletlen se kerülhet majonéz, mert a kettő üti szerintük egymást, szerintem pedig finom együtt. Viszont a gyümölcs-grød (kb. nyúlós zselével dúsított lekvár) tejjel elkeverve egy desszert - majdnem elröhögtem magam, mikor először láttam az idősek otthonában, hogy lekváros tejet kapnak a lakók vacsora után. Egy szó, mint száz: furák a dánok, és én is fura vagyok nekik - attól függ, honnan nézzük. De még mindig csak ismerkedek velük, mert jóformán minden nap tanulok róluk valami újat, erre az idősek otthonában végzett munka elég jó volt.
De nem akarok többé kívülálló külföldiként szemlélődni, szeretnék a része lenni ennek az egésznek, még akkor is, ha nem tudok mindent maradéktalanul elfogadni.
Másrészt gyakran fut végig rajtam a jeges rémület, ha vészhelyzet adódik. Például, mikor elromlott a hűtőm. Vagy amikor az adóbevallásomat kellett ellenőrizni. Persze, hogy megoldok mindent, vagy néha a helyzet megoldja saját magát, de akkor is rossz átélni, hogy magam vagyok a problémákkal.

Annak, hogy eddig nem nagyon írtam a magánéletemről, az volt az oka, hogy ilyen egyszerűen nem volt. Lehetne cizellálni a dolgokat, és én magam is elítélem az általánosítást, de most mégis úgy fogalmaznék egyszerűen, hogy a dánok olyanok, mint a döglött halak: merevek, sótlanok és érzelemmentesek. A dán pasik meg különösen.
Tettem néhány tétova, sikertelen és még sikertelenebb próbálkozást internetes társkeresőn és élőben is, mert egy idő után nagyon nyomasztó egyedül élni. Hazajövök, és nincs kivel megbeszélnem a nap folyamán történteket. Na, nem mintha eget rengető dolgok történnének egy szociális gondozó-tanulóval, de akkor is. Elmegyek fodrászhoz, és nincs, aki megdicsérje az eredményt. Megnézek egy jó kis vígjátékot péntek este a tévében, de egyedül még nevetni sincs kedvem. Vannak egész hétvégék, hogy nem szólok senkihez sem, mert nincs kihez. És mikor végül mégis, mondjuk valakivel otthonról Skype-on keresztül, akkor megkérdezik, mitől olyan furcsa a hangom. Hát attól, hogy belepte a hangszálaimat a pókháló.
Bolgár barátnőm is ugyanebben a cipőben jár. Aztán egyszer egy jószándékú dán felvilágosította, hogy a dán pasik Bulgáriát és Oroszországot egy kalap alá veszik - volt kommunista ország mindkettő valahol dél-keleten, hát nem...? És az orosz nők errefelé arról hirhedtek, hogy galád módon behálózzák a gyanútlan dán férfiakat, majd jól lehúzzák őket.
Nem tudom, mi járhat a dán pasik kis fejében, mikor megtudják, hogy magyar vagyok, még az is lehet, hogy valami hasonló. De lehet, hogy semmi. Mindenesetre nem megy nekem (sem) ez az egész, és egy dühös pillanatomban töröltem is a profilomat az internetes társkeresőről, ahol regisztráltam. Olyan lendülettel, hogy elfelejtettem válaszolni egy érdeklődőnek, akivel pedig már váltottunk pár felületes mailt. Semmi kézzelfoghatót nem tudott rólam, csak azt, hogy Nordjylland-on lakom, és hogy Orsolya a keresztnevem, és ezalapján eljutott a privát e-mail címemig.

Írt. Én meglepődtem, de azért válaszoltam. Aztán találkoztunk. Ennek már bő két hónapja, és azóta is tart a dolog, bár nem tudom, van-e ennek a kapcsolatnak jövője. Kb. 100 km-re lakunk egymástól, őt a vidékhez köti a munkája, szereti a csendet (és az AC/DC-t) és nem zavarja, ha napokig nem lát maga körül embereket. Én meg amellett, hogy még mindig grafikusi állásért küzdök, szívesen költöznék egy nagyobb városba, mert itt, Aalborgban semmi nem történik.
De addig is, amíg ez kiderül, hétvégenként találkozhatok egy érdekes emberrel. Nem dán, hanem holland, valószínűleg ettől olyan remek a humora. Viszont ez az, ami közénk is áll - nem annyira négyszemközt, olyankor a dán a közös nyelv, hanem ha a holland barátai is felbukkannak, mert ők inkább a hollandot preferálják. Aztán itt van a kutyája, amitől úgy érzem, sosem vagyunk igazán kettesben. Nehéz helyzetek folyton adódnak, de azért vannak jó pillanatok is, és én igyekszem inkább ezekre koncentrálni. Már Horatius is megmondta, hogy balga reményt tilt az irigy idő hosszan szőni, úgyhogy ehhez tartom magam.

Gevulde koek

Legutóbb ezzel a süteménnyel kísérleteztem a konyhában. Viszonylag egyszerű, de kissé időigényes recept, ha vállaljuk, hogy mindent sajátkezűleg készítünk az alapoktól.

A tészta: 300 g lisztet, 150 g cukrot, 225 g hideg vajat, 1 tojást és egy csipet sót összedolgozunk. Én egy éles műanyag lapátot használtam, és kézzel csak a legvégén nyúltam az anyaghoz, amikor egybeformáztam, mert különben a kéz melegétől megolvad a vaj és kezelhetetlenné válik a massza. Min. 1 órára, de akár egy egész éjszakára hűtőbe tesszük.
A töltelék: 500 g mandulát 2 percre forró vízbe dobunk, és lehúzzuk a barna héjját (leginkább ezzel megy el az idő). Ezután 500 g cukorral ledaráljuk, hozzáadjuk 1 citrom reszelt héjját, 1 egész tojást, és alaposan összekeverjük (állítólag, ha rózsavizet is adunk hozzá, akkor marcipánt kapunk - erről nem tudok nyilatkozni).
A tésztát kivesszük a hűtőből, és mivel olyan kemény, hogy nyújtani nem nagyon lehet, késsel vékony szeletekre vágjuk. Köröket szúrunk ki belőlük, a mandulamasszából kis halmot rakunk minden korong közepébe, és egy másik korongot a tetejére helyezünk, a pereménél összenyomkodva a tésztákat. A tetejét egész mandulával díszítjük és 160 fokos sütőben kb. fél óráig sütjük.

Tanulság: ha az egésszel az a célunk, hogy holland barátunkat elkápráztassunk, érdemes odafigyelni pár apróságra. Én a tészta kiszúrásához egy 6,5 cm átmérőjű szaggatót használtam, mert ilyenem volt itthon, és ennek szép cakkos a széle. Csakhogy mint utóbb kiderült, Hollandiában ez a sütemény jóval nagyobb, tenyérnyi nagyságú, és mivel egy ilyen méretű darabba több töltelék is kerül, ezért a közepe lágy, krémes marad. Vagyis, mikor prezentáltam az áldozatnak a művemet, nemhogy nem ismerte fel, mit lát, de még az sem esett le neki, hogy holland édességről van szó. Kimondani azt, hogy "gevulde koek" egy magyarnak reménytelen vállalkozás, mert a "g" betűt úgy kell kiejteni, mintha az embernek a torkán akadt volna valami (finoman szólva). Tehát csak akkor jött rá, mit lát, amikor betűztem neki. Ezután megtudtam, hogy ezzel a süteménnyel a hollandok sosem vesződnek otthon, hanem inkább megveszik boltban vagy pékségben.

Mivel a hűtőben még ott állt a mandulatöltelék fele (a neten talált recept nem valami pontos), nekiugrottam másodszor is a megvalósításnak, immár tapasztaltabban. A tésztából egy szabályos, kb. 13 cm átmérőjű hengert formáltam, és úgy tettem be a hűtőbe. Másnap csak fel kellett szeletelnem, mint a szalámit. Igaz, nem lett szép cakkos a széle, de legalább jó nagy darabokat tudtam csinálni (a fenti adagból 10 db jött ki), és sokkal gyorsabban ment a munka.
Az eredmény ízében tökéletesen megegyezik az első kísérlet eredményével. A belseje tényleg kicsit puhább lett, de szerintem ez nem jelent sokat az élvezeti értékre nézve.

Végső tanulság: nem egy rossz süti, de kár a gőzért. Ha egy hollandot akarunk lenyűgözni, vegyünk neki inkább egy zacsó gumicukrot, lehetőleg szalmiákos ízesítésűt.
Azt hiszem, húzódik egy határvonal Észak- és Dél-Európa között, ahol a déliek (ide sorolom a magyarokat is) süteményhez nyúlnak, ha édességre vágynak, és ennek megfelelően ízekben és megjelenésben változatos süteménykultúráról beszélhetünk. Ezzel szemben északon az édességet inkább a cukorka és a gumicukor jelenti, ahol felbukkan többek közt a szalmiákos, a sós, a csokikrémmel töltött, és még ki tudja milyen variáns. Nekem ezekről mindig a periódusos rendszer jut eszembe meg a festékek a művészellátóból: esztétikájuk van, de a számba nem veszem őket. A sütemény egyébként az északiak számára sem ismeretlen, kekszben pl. nagyon jók. De a cukrászsütemények távol állnak tőlük: általában mindent leöntenek cukormázzal vagy marcipánnal, és ettől mindnek egyforma az íze, vagyis nincs íze, csak rettenetesen édes.

Ezek után nagyon megkívántam egy jó orosz krémtortát. De ennek talán most nem ugrok neki, majd eszek, ha legközelebb hazautazok. De azt hiszem, ha valaki váratlanul megsütné most nekem, biztosan felismerném, még akkor is, ha véletlenül kisebb szeletekre vágná.

Semmi különös,

csak itt a tavasz, de mostmár tényleg. Gondoltam, megmutatom, hogy milyen.






Közben meg jót kuncogok magamon meg az alábbi grafikonon, amire Bea barátnőm (aki nemcsak szeret, de tud is fotózni) hívta fel a figyelmemet. Én vajon hol tartok? A virágokat mindenesetre szépnek találom és szeretem fotózni őket. ;)

(Forrás: http://kwerfeldein.de)

Feriepenge - jobb későn, mint soha

A minap elgondolkodtam azon, hogy mennyiféle ügyem van itt folyamatban. Ha mondjuk úgy döntenék, hogy végleg elhagyom ezt az országot, nem is lenne olyan egyszerű felszámolni magam után mindent.
De végre valahára az egyik dolognak pontot tettem a végére. Ez a feriepenge - vagyis szabadságpénz - ügy, ami egyszer már kikívánkozott belőlem, csak akkor még nem láttam a végét.

Aalborgi tartózkodásom első két évét azzal fedeztem anyagilag, hogy a Penny Lane Vinhandel-ben - ami a város egyik legfelkapottabb kávézója és delikátboltja - a pékséget takarítottam. Mivel nem teljes munkaidős alkalmazásban dolgoztam, hanem órabér-alapon kaptam a fizetésemet, ezért fizetett szabadság nem járt, ellenben szabadságpénz igen, ami a fizetésem 12,5%-a. Én erről semmit se tudtam, csak akkor kaptam fel a fejem, mikor egy negyedév után a Feriekonto-tól (a szabadságpénz számlavezető intézménye) kaptam egy figyelmeztetést, hogy a munkáltatóm nem fizette be, és járjak utána a saját érdekemben. Szóltam is a főnöknek, aki megígérte, hogy majd utalja a pénzt. Nem történt meg. Többször szóltam, többször megígérte, de nem történt semmi. Az idő telt, közben a következő negyedévet befizette, de az elsőt még mindig nem. Kicsit meg voltam zavarodva, az a pár ezer korona nekik aprópénz, bíztam benne, hogy nem akarnak átverni. De egy idő után csak kijöttem a sodromból, és mivel írásbeli kérelmemre se történt semmi (kicsit röhejes volt, hogy bár kétnaponta megfordultam a pékségben, mégis ajánlott levélben leírva küldtem el nekik a sérelmeimet, hogy legyen nyoma), szakszervezetemhez, a HK-hoz fordultam.
Ahol a tagság akkoriban még ingyenes volt, mivel tanultam. Az ügyintézőm nagyon kedvesnek és segítőkésznek bizonyult, a Penny Lane-nel kapcsolatos összes létező papíromat lefénymásolta (munkaszerződés, fizetési bizonylatok, stb.), de már fénymásolás közben csóválta a fejét különféle szabálytalanságokat kiszúrva éles szemével.
Aztán elkezdődött a levelezés a szakszervezet és a munkáltatóm között, amiről én folyamatosan értesültem, mivel hol az ügyintézőm dobott egy-egy e-mailt tudatva velem, hogy áll a dolog, hol meg vastag borítékban postai úton kaptam meg a levelezés fénymásolatait a HK-tól. A néhai főnököm - mert közben majdnem két év után felmondtam - csak ígérgetett, de befizetés nem történt, ezért aztán eljött az idő, hogy a szakszervezet átadta az ügyemet egy ügyvédi irodának.
Kaptam egy többoldalas nyomtatványt, ahol meg kellett adni megint mindenféle adatokat magamról meg az egész esetről, és újra leírni, mi is a bajom. Ez tavaly nyár elején volt, és akkoriban már úgy éreztem, egészen jó a dánom. Erre rácáfolt a nyomtatvány nyelvezete, amit a vaskos szótáram segítségével is alig értettem, és csak ceruzával mertem kitölteni, hogy aztán Ane-től kérjek segítséget, még el is pityeregve magam egy kicsit, mert olyan védtelennek éreztem itt magam a messzi idegenben. Ane persze segített, mint mindig, és megvigasztalt, hogy ezt a nyelvezetet még egy született dán se érti meg könnyen, és ne aggódjak, az ilyen kifejezések, hogy pl. büntetőjogi felelősségem tudatában, csak formaságok, de nem lesz semmi baj, a szakszervezet nem veszíthet, különben el se kezdték volna az egészet.
Innentől kezdve már nem a HK-tól, hanem az ügyvédtől kaptam a vaskos borítékokat. Udvarias, de kemény hangú levelekben, rövid határidőket szabva szólította fel többször is a Penny Lane-t, hogy fizessen, különben úgy veszi, hogy fizetésképtelen a cég, és ezesetben felszámolási eljárást indít ellenük. A volt főnököm írásban ígérte, hogy fizet, de ez mégse történt meg, mert a felszámolás csak beindult ezév januárjában.
Erre aztán mégiscsak észbe kapott a Penny Lane, mert utalták a pénzt - na nem a Feriekonto-ra, mert ez ugye sosem volt az erősségük, hanem az ügyvéd bankszámlájára. (Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy a felszámolás valószínűleg komolyan beindulhatott, mert ismerek olyanokat, akik még mindig a pékségben dolgoznak, és tőlük tudom, hogy csekk formájában kapott fizetésüket nem tudta pénzre váltani a bank, mert a számla állítólag zárolva lett.) Ekkor kaptam egy levelet az ügyvédtől, melyben tudatta velem, hogy az összeget utalta a HK számlájára, úgyhogy részéről befejezett az egész.
Ezután a HK utalta a pénzt az én saját személyes bankszámlámra, és felhívta a figyelmemet, hogy az adóznom kell belőle, de nekem kell kiderítenem, hogyan. El is zarándokoltam az adóhivatalhoz, sorszámhúzás, 20 perc várakozás, kedves és türelmes ügyintéző, aki mosolyogva töbször is hajlandó elmagyarázni azt dánul, amit magyarul se értenék. Hiába, az adózás nekem mindig misztikus marad. A megoldás: az elkövetkezendő fél évben havonta kell egy kisebb összeget az adóhivatalnak utalnom (nem akarnak azzal megterhelni, hogy egy összegben az egészet), és akkor letudva a szabadságpénz utáni adózás. Az ügyintéző rámutatott a frissen kinyomtatott adókártyámon (ami nem kártya, hanem egy A/4-es ív sok számmal és betűvel), hogy az év végi elszámolásnál figyelembe kell majd venni, hogy... - na ezt nem sikerült megértenem, pedig értettem minden szót. Na sebaj, majd év végén lehet, hogy még egyszer elmegyek, és felhívom a figyelmüket erre a nem tudom mire, nehogy hiba csússzon a számításba, vagyis nehogy túl sokat adózzak. Sajnálom, hogy ezt a részt nem tudom jobban elmagyarázni, de a pénz- és főleg adóügyi szókincsem akármelyik nyelven szegényes.
Aztán már csak a Feriekonto-nak kellett írnom egy levelet, amiben tudattam velük, hogy szabadságra ugyan most nem megyek (elvileg csak ilyen esetben juthatok hozzá a hozzájuk befizetett szabadságpénzemhez, ami egyetlen negyedév erejéig ugye sikerült a Penny Lane-nek), de ugyan, utalják már át a bankszámlámra, mert a korábbi munkáltatómmal való problémák megoldásáig nem nyúltam a pénzhez, holott szabadságon közben azért voltam. Na, ez egy sima ügy volt, egy hét múlva szó nélkül a számlámon volt az összeg.

Az már nem tartozik a témához, de hab a tortán és fokozza az örömömet, hogy a 2009-es adóév lezárása után márciusban derült ki, hogyan sikerült a tavalyi adózásom. Nekem erre szerintem nincs befolyásom, mert a fizetésemet már az adó automatikus levonása után kapom. Mégis úgy esett, hogy túlfizetésem volt, aminek a kedves adóhivatal utánaszámolt, és utalta a különbözetet a bankszámlámra.
A lényeg, hogy a közelmúltban végül csak megkaptam mindent, ami jár, összesen kb. a mostani fizetésem másfélszeresét. Persze ez nem ajándék, de mégis úgy élem meg, mint valami nyereményt.
És a pénzen kívül örülök, hogy bár sok a bürokrácia, és az én türelmetlen alkatomnak kicsit túl lassú, de mindent egybevetve mégis minden nekem dolgozik: a szakszervezet és az adóhivatal is. Persze mindkettő felé elég kemény pénzeket fizetek tagdíj és adó formájában, de közben megvan az az érzésem, hogy számíthatok rájuk.

Kalács

A Húsvét előtti időszak remekül telt, egy szavam se lehet, de pont ma, Húsvét vasárnap semmi nem történt. Az idő a lehető legpocsékabb: igazi jeges, viharos szél hol esővel, hol meg jéggolyókkal, úgyhogy kirándulásról, sétáról szó se lehetett. Reggel sokáig lustálkodtam - rég volt már ilyen -, de azt se lehet egész nap. Végülis van házi feladatom az iskolából, meg el kéne még küldeni pár jelentkezést álláshirdetésekre. Na, nem mintha nagy kedvem volna bármelyikhez is. Ímmel-ámmal kapcsoltam be a számítógépet, és közben egyre jobban bosszantott-izgatott a gondolat, hogy mások máshol már épp a hagyományos ünnepi, családi ebédhez készülődnek. Remek dolog, hogy a magam ura vagyok, de most annyira nem örültem. Önállóság vs. magány.
Végül úgy döntöttem, sütök egy húsvéti fokhagymás kalácsot, ami nálunk otthon ugyan sosem volt hagyomány, de majd én megteremtem most. Hónapos retek errefelé egyelőre még hírből sincs, újhagyma is csak spanyol importból, hát ezt hagyjuk. A sonka meg elvből kizárva. Viszont a hűtőmben még akadt avokádó, úgyhogy a guacamole pont jó lesz, gondoltam.

A kalácshoz a hozzávalókat Fűszeres Eszter blogja inspirálta (a konyhamérlegem felmondta a szolgálatot, ezért csak tippeltem az arányokat, ezen kívül csak fél csomag friss élesztőm volt itthon, de így is remekül működött a dolog). A lelkesedést és a tésztacsomózást Vahchef-től lestem el. Azért kellett egy nagy helyett több kis kalács, hogy a héten az iskolába is vihessek belőlük ebédre (ha esetleg marad addig). Aggodalomra semmi ok: a sütés elveszi a fokhagyma erejét, ezért társaságban is fogyaszthatók a kis csomók.
A guacamoléhoz az összetört érett avokádón kívül apróra vágott fokhagyma, olívaolaj, só, bors és citromlé kell, az arányok ízlés szerintiek, a lényeg, hogy az ízek kicsit érjenek össze.
Az utolsó pillanatban még a főtt tojás is eszembe jutott, de megfesteni őket már nem volt időm meg kedvem, ezt majd jövőre. A lilahagyma meg az olajbogyó ötlete már csak fotózás után, evés közben jött, úgyhogy ezt képzeljétek hozzá, illetve tegyétek a tányérra, ha követnétek a példámat.

Az idő remekül eltelt, de a "Hogyan lelkesítsünk egy parkinson-kórban szemvedőt?" című kisesszémet és a sokadik motivációs levelemet egy újabb grafikusi állásra közben nem írta meg helyettem senki, úgyhogy most ezek következnek.

Húsvét

Az utóbbi időben folyton úgy alakul, hogy a pirosbetűs ünnepeim eltérnek a korábban megszokottól. Most sincs ez másképp. A dánoknál a Húsvét már csütörtöktől munkaszüneti nap (tehát ötnapos ünnep), de ezt én még egy pár nappal korábban kezdtem azzal, hogy Kinga hugom meglátogatott.

Mostmár hagyománynak mondható, hogy aki eljön hozzám, azt elviszem Sæby-be, a halétterembe. Szerencsére épp kinyitottak a téli szünet után, úgyhogy Kinga is próbát tehetett a tengeri jószágokkal.

Már harmadszor járt nálam Aalborgban, úgyhogy egyre nehezebb újat mutatni neki a környéken. Ezért átmentünk egy napra Göteborg-ba, ahol az idő sajnos nem kedvezett nekünk: köd volt és eső.

Na, de a tenger mindig érdekes és vonzó, még hidegben is. (Alább Sæby strandja, ahol kagylóból van a homok.)


Persze már akadnak tavaszra utaló jelek.



De azért kissé aggasztó, hogy pár órája a házam mellett még mindig akadt hó.

Szeretném, ha a következő napokban a nyuszi elvinné az utolsó maradékot is, mert azt vettem észre, hogy semmi kedvem fényképezni, és ha rá is szánom magam, abban nincs sok köszönet. A jóidő hátha meghozná a kedvemet.
Jó volt, hogy Kinga ittvolt, csak hamar elszaladt az idő. Most még előttem van pár nap, amit néhány jó filmmel és könyvvel dobok fel. Aztán megint iskola.