Ünnepek

A hóeleji költözés és aztán az új munkahely okozta kisebb izgalmak, majd az ingázás nyűgje mellett több kellemes elfoglaltságom akadt az utóbbi pár héten, amelyek igaz, hogy szinte minden szabad percemet kitöltötték, de nagyon élveztem is őket.
Az első az Aalborgi Magyarok Társaságának Mikulás ünnepsége volt, ahol ugyan csak megfigyelőként vettem részt, de azt nagy örömmel. Dániában nem hagyomány a Mikulás dec. 6-i látogatása, de az itt élő magyar gyerekek attól még részesülhettek benne. Így történt, hogy dec. 5-én, egy havas vasárnap délután összejött 18 gyerek a szüleivel, meg még néhány ismerős, és izgatottan, együtt énekelve vártuk a Mikulást. Aki késett ugyan, mert a szánja elakadt a hóban, de aztán már minden gördülékenyen ment. Név szerint szólította a gyerekeket, beszélgetett velük egy kicsit, és kiosztotta a csomagokat a zsákjából. A felnőttek is kaptak mézeskalácsot, aztán az egész átcsapott sütizésbe és hancúrozásba. Én legalább annyira élveztem, mint a gyerekek. (Fotók itt.)
A másik a Társaság karácsonyi rendezvénye volt. A kiküldött meghívó utáni visszajelzésekből több, mint 70 résztvevőre számítottunk, akiket az utolsó pillanatban kissé megtizedelt egy influenzajárvány. De akinek sikerült talpon maradnia, az a városszéli kultúrház különtermében ehetett-ihatott magyar (töltött káposzta, vega fasírt, mákos guba) és dán (pácolt hering, rántott hal, rák, rizspuding) finomságokat. Jómagam elvállaltam a dekoráció megtervezését, elkészítését és kihelyezését. A kihívás az volt, hogy max. 250 koronát használhattunk erre a célra, ami nem számít soknak errefelé. Szerencsére két talpraesett lány, Ági és Zsike nagy segítségemre volt, és közösen még novemberben, a fagyok előtt begyűjtöttünk egy nagy halom piros bogyós ágat, mogyoróvesszőt, száradásnak indult hortenziafejet és tobozt. Sikerült ingyen fenyőgallyat is szerezni, aztán az újdonsült lakásomban egy hétvégét rászánva saját kezűleg barkácsoltuk össze a végeredményt, amire - lehetőségeinket figyelembe véve - büszke vagyok. Rengeteg időmet elvette nemcsak a maga a dekoráció, hanem az ezzel kapcsolatos tervezés, időpont-egyeztetések, a helyszínre szállítás megszervezése, stb. De nagyon jól éreztem magam a bőrömben végig. (Képek a rendezvényről itt.)
A Karácsonyt - szinte már hagyományosan - Aalborgban töltöttem. Idén vettem kalenderlys-t: ez egy olyan gyertya, amin fölülről lefelé 1-től 24-ig állnak a számok. Igyekeztem a hónapban minden este gyertyafény mellett vacsorázni, és egy számot leégetni. A lakásomat is felcicomáztam apródonként. Szentestére meghívtam bolgár barátnőmet vacsorára. A három fogást majdnem négy órán keresztül ettük, gyertyafényben, kellemes (nem karácsonyi!) zene mellett, beszélgetve, vihogva. Ezt nevezné egy dán hyggelig-nek. Másnap más barátok látogattak meg, volt ajándék- és süti exchange.
Érdekes, hogy Dániában az emberek Karácsony előtt díszítik fel a karácsonyfáikat, van, ahol már december elsején ott áll a szobában. Mivel a legtöbb lakásban nincs függöny az ablakon, ez jól megfigyelhető. Szaloncukrot nem lógatnak rá, úgyhogy nincs mit leenni Karácsonyig, de a tűlevelek hullásnak indulnak, tehát rögtön az ünnepek után ki is dobják őket. Én az otthon tanult gyakorlatot követtem, azaz a kis cserepes ciprusomat először 24-én délelőtt cicomáztam fel a mini csillagos ledsorral, ami rajta is marad vízkeresztig. Addig minden este sütkérezek a fényében. Szilveszterkor részt veszek egy diszkrét bulin, majd amikor mindenki belesüpped a januári szürkeségbe, hazautazok a családdal karácsonyozni - a hugom is hazaugrik Londonból. Soha rosszabbat.
Addig is kívánok mindenkinek boldog és sikeres új évet, magamnak szintén, beleértve egy lakást Aarhusban. Tulajdonképpen egyelőre nem is kívánnék mást. (Karácsonyi üdvözletem vizuálisan itt, az újévi pedig itt.)

Hóhelyzet Aalborgban

Ilyen havazást már rég láttam (utoljára talán januárban). Ha nem áll el sürgősen, még elkezdek aggódni, hogy holnap vajon beérek-e a munkahelyemre.
De ma napközben még igyekeztem nem erre gondolni, csak lazítani. Tegnap éjjel tettem egy kisebb kört a környéken, és ma délelőtt is sétáltam a városban, mert izgat a nagy fehérség.
A belvárosban tombol a Karácsony előtti ajándékvadászat. Szerencsére ezen én már rég túlvagyok, úgyhogy az üzleteket elkerülve élveztem a hangulatot. Na, nem ültem fel ezekre az alkalmatosságokra, csak bámészkodtam - pedig, mint a félreállított gurulós járókeret mutatja, az ember sosem túl öreg az ilyesmihez.



Füstölt csülkökért senki nem állt sorba a karácsonyi kirakodóvásáron, de a fagyiért csak úgy tolongtak. Ilyen hidegben nyilván nagyon olcsón mérik.

A sör behűtése sem okoz gondot.
A város központjában felállított hatalmas fenyőfára a gyerekek felaggatják a cumijaikat búcsúlevél kíséretében kisebb-nagyobb zacskókban, vagy csokros füzérekben, hogy a Télapó elvigye őket. Karácsony után gondolom, lesz nagy sírás-rívás.

A plakátkampány javaslata szerint biciklizzünk, mert az olcsó és egészséges. Én mostanság inkább gyalogosan járok. Ügyes biciklisnek tartom magam, csak sajnálom a kedves drótszamaramat a sós latyakban tönkretenni.

De az igazi hardcore-okat semmi sem tarthatja vissza, még az sem, hogy az akadályok miatt folyton le kell ugrálni a bicikliről, és a gyalogosok mind leelőzik őket.

A legszomorúbb akkor vagyok, amikor méregdrága bicikliket látok behavazva. Némelyikért otthon már autót lehetne venni.


Másfél óra séta után muszáj volt hazafelé vennem az irányt, mert már nem éreztem az exponálógombot az ujjam alatt. Nem csoda, a fjord is befagyott.
További fotók itt.

Az új munka

A héten elkezdtem a munkát az aarhusi kórház idegosztályán, mint "servicemedarbejder". Ez egy olyan ápoló, aki a konyhában dolgozik, takarít és betegeket szállít. A konyhában kezdtem a betanulást. Itt csak teát meg kávét főzünk, azt viszont irgalmatlan mennyiségben a betegeknek és a személyzetnek is. A többit az alagsori konyhából kapjuk, és nekünk kell előkészítenünk: tálalni, büféasztalt megpakolni, tálcákat elkészíteni, ebédidőben a nagy büfékocsiból kimérni a meleg ételt a betegeknek vagy az őket kiszolgáló nővéreknek, a szennyes tálcákat begyűjteni, és a mosogatógépet tölteni/űríteni folyamatosan. Az egész kórházat kiszolgáló hatalmas konyha a -1. szinten van, ahol egyébként egy alagútrendeszer van kiépítve, és vicces járművekkel, háromkerekű robogókkal, nagy rámpájú targoncákkal közlekednek a dolgozók a kresz szabályait követve. Azon kívül, hogy az ételt összeszedjük, gyakran le kell járni a mosodába, a szemeteskonténerekhez, és a betegek szállítása egyik osztályról a másikra is az alagúton keresztül történik. Én egyelőre még nem vezettem semmilyen járművet, mert előbb órákat, majd jogosítványt kell hozzá kapnom, de kollégát már kísérgettem, és csak bámultam, milyen szervezetten zajlik minden.
Az egész munka kicsit olyan, mintha étteremben dolgoznék, a szokottnál is nagyobb tekintettel a higiéniára. Sokat kell tanulnom, mert kiderült, hogy még a reggeli kását is rossz kanáltartással kavarom. A kollégám - egy anyuka típusú néni - minden mozdulatomat figyeli és kijavítja, ami kicsit idegesítő, de amikor megkérdezem, hogy nagyon ügyetlen vagyok-e, mindig azt mondja, hogy nem, épp ellenkezőleg, úgyhogy nagy baj talán nincs.
Azon egyébként igazán meglepődtem, milyen jó kosztot kapnak a betegek. Tea, kávé, narancslé, almalé, szörp, gyümölcs és ropi egész nap a rendelkezésükre áll, naponta többször frissül a kis asztal a hosszú folyosó mindkét végén. Ezen kívül kapnak reggelit: zsömle, kenyér, vaj, hatféle sajt, háromféle felvágott, nutella, lekvár, méz, kása, øllebrød - barnakenyér alapú édes trutyi -, kása, müzlik közül lehet választani. Az ebéd: leves, egyféle meleg főétel (valamilyen krumpli hússal), kétféle szendvics, saláták, és desszert (többnyire gyümölcs-grød - lekvárszerű nyúlós trutyi gyümölcsdarabokkal, tejjel leöntve fogyasztják a dánok). Aztán kora délután süti az uzsonna - ennyit látok a délelőttös műszakból, és boldogan fizetek havi 75 koronát - a személyzetnek ennyibe kerül -, hogy én is ezt a kosztot ehessem. Minden friss, gusztusos, és kellemes meglepetés, hogy a vegetáriánusokra is gondolnak.
Természetesen nem nagy szellemi kihívás a munka, de a kollégák nagyon kedvesek, figyelmesek. Az orvosok külön kaszt, velem szóba se állnak, az ergoterapeuták is átnéznek rajtam, de a nővérek többsége bekukkantott a konyhába első munkanapomon és üdvözölt, többen mondták, hogy már nagyon vártak. A nővérek, asszisztensek és ápolók együtt reggeliznek és ebédelnek, ami jó hangulatban zajlik egy nagy asztal körül. A komfortérzetemet növeli, hogy nemcsak az osztályon, de szemmel láthatóan az egész kórházban sok külföldi dolgozik, tehát nem néznek rám úgy, mint egy marslakóra. Összességében jók az első benyomásaim.

Egyedül az ingázás agggaszt, főleg a hazajutás nagyon nehézkes. A munkaidőmnek 14.24-kor van vége, a kórháztól elvileg 10 perc alatt el lehet jutni a pályaudvarra. Reggelente, munkába menet hasítanak a buszok, de hazafelé csak cammognak a csúcsforgalomban, ezért a kiszemelt vonatot még sosem sikerült elérni. A következő nehézség a vonat, amely késve érkezik Koppenhágából, műszaki hiba miatt kimarad, vagy intercity helyett mindenhol megállósként közlekedik - ez az elmúlt három nap bosszantó mérlege. Ezt a bejegyzést is a vonaton írtam, az 1 óra 20 perces menetidő végül pont a duplájára, 2 óra 40 percre növekedett, most nincs kedvem leírni a történetet, mert túl sok a fordulat benne. Muszáj lesz Aarhusba költözni, ha nem akarom a munkán és az alváson kívül minden fennmaradt időmet az aarhusi pályaudvaron és a vonaton tölteni.

GyIK és kár

Avagy gyakran ismételt kérdések és károgás "színezte" mostanában a napjaimat.
Én a jelenlegi munkahelyemen, az idősek otthonában nem mondtam a kollégák közül senkinek, hogy felmondtam. Nem mintha titok lett volna, de egyikőjüket sem éreztem olyan közel magamhoz, hogy kedvem lett volna döntésem okairól beszélgetni, gondoltam, majd elég lesz tudatni velük pár nappal a felmondási időm letelte előtt. Végül mégis elő kellett adnom egy diplomatikus magyarázatot jónéhány alkalommal, mert a főnök beleírta a közös üzenőfüzetbe elég hamar, hogy Aarhusban kaptam munkát, és ettől kezdve hirtelen érdekes lettem. Nem érzem jól magam köztük? - kérdezték. Mondtam, hogy nem bírom a 3 műszakos, mindenféle ritmust és logikát nélkülőző beosztást, ami szinte napról napra változik, és nem szeretem, hogy folyton ki vagyok kölcsönözve más idősek otthonába, ahol senkit nem ismerek, és olyan, mintha folyton elölről kéne kezdenem. Ehelyett az Aarhusi kórház idegosztályán állandó délelőttös műszakban leszek, és csak minden 4. hétvégén kell dolgoznom, ami a mostani munkámhoz képest szinte luxusnak tűnik. De ezzel általában nem elégedtek meg, mert ezután következett az, hogy

- És legalább ismerős vagy Aarhusban?
(Még nem nagyon, de majd az leszek. Nem ez lesz az első eset életemben, hogy új várost kell megismernem, és eddig mindig gyorsan és remekül ment.)

- Mikor költözöl Aarhusba?
- Amint találok ott egy megfelelő lakást.
- Aarhusban NAGYON nehéz lakást találni, az egyetemista lányom is csak úgy tudott, hogy egy másik lánnyal közösen béreltek ki egy kis lyukat, úgyhogy szerintem te se úszod meg másképp.
(A lányod szerencsés, mert a dán ösztöndíj szerintem egészen jó, de én azért már nem ösztöndíjon fogok élni. Persze a fizetésem nem nevezhető magasnak dániai viszonylatban, ennek ellenére előfordulhat, hogy találok olyan lakást Aarhusban, amit megengedhetek magamnak egyedül is.)

- És addig? Ingázni fogsz? Napi kétszer másfél órát vonattal? Én is próbáltam évekkel ezelőtt, de egy hónap után feladtam, mert a vonatozás kemény dolog.
(Jómagam a Monor-Budapest távot 10 éven át nyűttem, és a DSB-t a MÁV-val összehasonlítva, a BKV-ról már nem is beszélve...)

- Reggel 7-kor kezdődik a munkaidőd? Jééézusom! Hánykor kell kelned? Ötkor?!
(Nem, az ötórás vonatot kell elérnem, tehát negyed ötkor. De cserébe 14.24-kor (sic!) már véget is ér a munkaidőm.)

És végül a főnököm:
- Van egy barátnőm, aki évekkel ezelőtt egy kórházban ápolóként munka közben olyan sérülést szerzett, hogy teljesen tönkrement a háta, többször operálták. Azt ugye tudod, hogy a kórházakban nincsenek olyan segédeszközök, mint egy idősek otthonában, tehát liftes mozgatás (forflytning) helyett emelgetni kell a pácienseket. Persze, ha a kollégáid közt lesz erős férfi is, akkor talán nem lesz gond.
(Na, ez érdekes, mert már megkaptam a beosztásomat az első hónapra, és abban látható, hogy rögtön az első héten mozgatós tanfolyamon (forflytningskursus) kell részt vennem. Tehát nem emelgetős kurzuson. A leendő három kollégám közül kettővel egyébként volt szerencsém találkozni és beszélgetni, átlagos testalkatú nőkről van szó.)

Ezek után talán nem csoda, hogy úgy érzem: ha végre befejezem ebben az idősek otthonában a munkát, azzal már túl is vagyok a nehezén, és a további gyakorlati nehézségek megoldódnak majd. Csak szűnjön már meg a károgás, és ne ismételgessék nekem többet ezeket a kérdéseket.

Új lakás

Ahogy azt már említettem, költöznöm kellett, ami a napokban történt meg. Nem volt hozzá nagy kedvem, mert nem szeretem az ezzel járó macerát, másrészt meg szerettem a régi lakásomat. De nem volt mit tenni, befejeztem tanulmányaimat, az ungdomsbolig-ot muszáj volt elhagyni. Nyomott hangulatban csomagoltam egy egész napon keresztül, amit csak az szakított meg, hogy dél körül kisétáltam búcsút venni a tengerpartomtól. Persze maradok ugyanebben a városban, fél óra biciklizéssel bármikor újra eljöhetek erre a partszakaszra, de az már nem lesz ugyanaz, mint akármikor, amikor kedvem támad hozzá, kisétálni.

Az új lakásom lehangolóan koszos és rendetlen állapotban várt. Hosszan tudnám sorolni a részleteket, de legyen elég az alábbi fotó a villanysütő dugójáról és egy konyhai konnektorról. A többit a fantáziátokra bízom, de talán elképzelhető, hogy sok órámba tellt, mire lakhatóvá varázsoltam a kéglit.


A padló külön elmlítést érdemel: kezeletlen, fa, amin láthatóan cipővel trapoltak korábban, úgyhogy igen alapos brun sæbe (tradícionális dán vegyszer erre a célra) kezelésben részesítettem egy kefe és egy rongy, valamint rengeteg energia segítségével.
A falakra ráférne egy festés (bár már attól is világosabb lett, hogy átmostam), de várok még egy kicsit, mert ha pár hónap múlva ismét költözés következik, akkor fölösleges. A fürdőszobát viszont nem hagytam annyiban, az ki lett festve.

Még így is nehéz használni, mert olyan kicsi, mint rendes helyeken a WC, de Dániában luxusvillát kell bérelni ahhoz, hogy normális méretű fürdőt és igazi, üveggel leválasztott zuhanykabint, vagy netán kádat kapjunk. A konnektorok ritka és logikátlan elhelyezése is okozott némi fennakadást, de sok méternyi hosszabbítóval végül minden megoldódott.
Az vitathatatlan előnye az új lakásnak, hogy közel van a belvároshoz. Míg a régi lakásomtól 20 perc volt biciklivel a könyvtár (hátszélben), most 12 percre van gyalog.

És mostmár van végre igazi konyhám. Még ha régebbi évjáratból való is, de legalább tele van szekrényekkel, többé nem gond a tárolás. A hálószobában is van egy nagy beépített szekrény, ami nem is olyan ronda, ha becsukott állapotban van.
Régi vágyam volt, hogy ne csak író-, de ebédlőasztalom is legyen, tehát ha valakit meghívok vacsorára, akkor ne kelljen lepakolni és középre húzni az íróasztalomat, hogy enni tudjunk.

Az interneten, egy adok-veszek oldalon sikerült lecsapnom egy gyönyörű kis ebédlőasztalra igazán olcsón. Meztelenül is tetszik, de vettem a kezeletlen fa testére egy csinos asztalterítőt, hogy bátrabban lehessen enni rajta.


A falon a fa nem matrica, hanem sajnos festés, és természetesen NEM az én művem, hanem az előző lakó hagyatéka. Kezdetben sokat törtem rajta a fejem, hogyan lehetne eltüntetni. De utóbb mást gondoltam: olyan helyzetbe hozom ezt a bánatos, ronda piros fát, hogy utána mindenki ilyet akar majd magának a saját falára, csak egy kis idő kérdése az egész. Amiből most nincs sok, mert mindjárt jön a Mikulás, úgyhogy zárom is a bejegyzést.
Egy szó mint száz, majd' egy hét alatt lakhatóvá varázsoltam a lakást. Ebben és a költözésben nagy segítségemre voltak régebbi, és az Aalborgi Magyarok Társaságán keresztül újabban megismert barátok, kedves ismerősök, amiért nagyon hálás vagyok nekik.