Vakáció ajándékba

Így definiálnám az elmúlt bő tíz napot. Történt ugyanis jópár hete, hogy megkaptam éves egyenlegemet a Feriekonto-tól, a dán bürokrácia egyik tüneményétől, mely számontartja az emberek szabadnapjait. A levélben egyebek közt az állt, hogy van 10 olyan maradék szabadnapom, amelyet ezév május 1-ig el kell használnom. Soha nagyobb bajom ne legyen: rögtön elkezdtem fantáziálni, mihez is kezdjek velük.
Öt évvel ezelőtti diákoskodásom a helsingöri népfőiskolán (IPC) életem egyik legjobb befektetésének bizonyult. Itt ismerkedtem meg Dániával meg csomó kedves emberrel a világ közeli és távolabbi pontjairól. Egyikük Brent Kaliforniából, aki a hatvanas években volt először diák az IPC-ben, aztán mikor nyugdíjba vonult, eltöltött itt még egy szemesztert, pont amikor én is. A régi időkből több szál fűzi Dániához, és amikor évente egyszer pár hetet itt tölt, engem is rendszeresen meglátogat, a köztes időben meg levelezünk. Olyan sokszor emlegette, milyen lenne, ha én is meglátogatnám őt, hogy gondoltam: most!
Az emberek többségének Kaliforniáról Los Angeles, Hollywood és a napfényes tengerpart jut eszébe. Nem így nekem, mióta Brenttől olyan sokat hallottam a Sierra hegységről, ahol lakik, a vadonról/erdészetről - ahol mióta nyugdíjba vonult a könyvtárból, önkéntesként második karriert bonyolít -, és a Yosemite Nemzeti Parkról, amely 2 órányi autóútra fekszik a házától. Ezekre gondoltam, mikor lefoglaltam a repülőjegyemet az interneten. Szerencsém volt: a síszezon épp véget ért, a nyár még messze van, úgyhogy igazán olcsón sikerült.
Ettől kezdve Brenttel a szokásosnál is lelkesebb e-mailezésbe kezdtünk azt tervezgetve, hogy mi fér bele a látogatásba.
Ilyen messzire még soha nem utaztam korábban, és az USÁ-ban sem jártam még, szóval elég izgatott voltam. A repülőút szinte kibírhatatlanul hosszú volt: az Aalborg-Koppenhága-Washington-San Francisco útvonal nettó 15, bruttó (tranzittal együtt) 20 óra. Mindkét irányban kis híjján lekéstem az utolsó csatlakozást: Washingtonban a hosszú sor és a rettenetesen alapos ellenőrzés miatt, hazafelé meg az erős szél miatt késve indult az egyik gépem. Szerencsére az ottlétemet nem zavarta meg semmi. San Franciscóban pedig Brent várt, bepakolt a kocsijába és már vitt is, egyelőre még nem haza, hanem a Sir Francis Drake Hotelbe. Ilyen puccos belvárosi szállodában talán soha nem fordulnék meg, de Brent összeköttetéseinek köszönhetően féláron foglalt szobát, úgyhogy beadtam a derekam. Két éjszakát és másfél napot töltöttünk a városban. Nem rohantunk, ennek ellenére meglepően sok program belefért. Jómagam felkészültem különböző útikönyvekből, és Brentnek is voltak javaslatai azt illetően, hogy mit nézzünk meg, úgyhogy mindig okosan megterveztük a következő 1-2 napot.

Tehát álljon itt a San Francisco-i adag:
Április 1-én az öbölben kezdtük a programot: A Crissy Field nevű természetvéfelmi terület mentén végigsétáltunk a kihagyhatatlan Golden Gate hídig. Ragyogó idő volt, dél körül már 28 Celsius fok (sikerült megtanulnom átváltani Farenheit-ből, mint ahogy lábról méterre és inch-ről centiméterre). Brent nem győzte hangsúlyozni, hogy valószínűleg évtizedes rekord dőlt meg, ugyanis SF-ban mindig, állítólag még nyáron is ködös és szeles az idő. Ehhez képest aznap mindenki nyáriasan volt öltözve, sokan fürödtek az öbölben és mindenki a szép időt dicsérte. Zöldellt a domboldal, mindenféle egzotikus virágok nyíltak. A parton hemzsegtek a kocogók és a kutyasétáltatók, a hídon pedig csak úgy süvítettek a biciklisták.


Következő állomásunk a Coit MemorialTower volt, ahonnan remek körpanorámás kilátás nyílik a városra. Ezt a helyet nem ismerte Brent, úgyhogy jót mulattunk, ahogy a GPS-ből dán nyelven navigált minket a női hang odáig (Brent igyekszik minden lehetőséget megragadni a nyelv gyakorlására). Volt néhány újrakalkulálás és extra kör a belvárosban, de nem bántam, legalább bámészkodhattam.

San Francisco nagyon különbözik az összes várostól, amit eddig láttam. Felhőkarcolók árnyékában barátságos néhány emeletes társasházak, villák, sok pálmafa, nyüzsgés, és rengeteg vicces külsejű meleg. A számomra kissé uniformizáltnak tűnő Dánia után üdítő volt látni, hogy errefelé olyan sokfélék az emberek.
Miután megnéztük a panorámát madártávlatból, sétahajóra szállva a vízról is bámészkodhattunk, többek közt megkerülve Alcatraz szigetét. Aztán a Modern Művészetek Múzeuma felé vettük az irányt. Elég nagy épület, nem volt energiánk az egészet végigjárni, de a gyönyörű Muybride-fotókiállítás remek alapozásnak bizonyult az előttünk álló Nemzeti Park-túrához. Ezen kívül megtekintettük még a "Hogyan vált a bor modernné" c. tárlatot, ahol rengeteg üdítően friss ötletet láttam bordizájn témában. Nemcsak cimkéről, hanem az egész vizuális kultúráról szólt, amihez képest a boltok polcain megtalálható jófajta kaliforniai borok megjelenítése elég hervasztó volt. Általában vagy a régi európai (francia) hagyományokat majmolják a cimkék, vagy otromba humorral (pl. "részeg macska" név és ehhez társuló grafika) próbálnak utat törni a vásárló szívéig. Pedig a bor mint elegáns és modern jelenség elég izgalmas téma.


A napot Brent javaslatára egy igazi amerikai vacsorával zártuk: hamburger, saláta és sör egy nosztalikus étteremben. Itt tartozom egy vallomással: kissé elhajlottak vegetáriánus elveim. Brent elfelejtette, hogy nem eszek húst, én meg nem akartam elvenni a kedvét, úgyhogy csak pár nap múlva tettem neki óvatosan szóvá, hogy nyitott vagyok mindenre, és szeretnék minél több dolgot kipróbálni, de vegyünk vissza kicsit a húsból. Visszatérve a hamburgervacsorára: nagyon finom volt friss és valódi alapanyagokból összeállítva, és semmi köze nem volt a gyorséttermek világához. Nem bánom, hogy megkóstoltam.


Másnap reggel mielőtt elhagytuk volna a várost, én erőltettem, hogy tegyünk egy kitérőt a latin-amerikai negyedben. Brent eléggé feszengett, talán még aggódott is, de én úgy voltam vele, hogy egy napsütéses szombat délelőtt akkor sem történhet semmi baj, ha csak barna bőrűek vannak rajtunk kívül az utcán. Az útikönyvem említette, hogy errefelé sok a falfestmény a naivtól a szépségesig, és ez engem nagyon érdekelt. Végül már Brent se bánta, amikor egy pékségben kötöttünk ki, ahol kedvencem a Batman-képpár volt és a mexikói forró csokoládé, ami nem édes, ellenben elég csípős a fahéjtól és a borstól.

(Folyt. köv.)