Göteborg megint

Talán nem újdonság, hogy millió dolgom van, és állandó lemaradásban vagyok a blogomat illetően (is). A szakmai gyakorlatom az Egyetem Kiadójánál remekül telik, de kitesz egy teljes munkaidős állást. Esténként kell olyanokkal foglalkozni, mint a szakdolgozatom szinopszisa (mostanra letudva), meg a szakmai gyakorlatomról szóló beszámoló megírása (vizsgára és jegyre megy, a határidő meg mindjárt a körmömre ég). És estére marad a valódi munka is, az Elektronikus Rendszerek Tanszéke publikációinak átnézése.
A fentiek közt nagy szükség volt egy szusszanásra, amire múlt hétvégén került sor. A Stena Line komptársaság akciós ajánlatát igénybevéve aprópénzért egy hosszú hétvégét töltöttünk Göteborgban, amiben bennevolt a hajóút és szállás 2 éjszakára reggelivel. Jártam már ott régebben, de nem Istvánnal kettesben és csak egynapos túrák erejéig.
Az út Frederikshavn és Göteborg közt 3 óra a lassú komppal (a gyors csak nyáron jár), amit szép időben a fedélzeten való bámészkodással lehetett volna elütni - a tenger nekem megunhatatlan látvány. Ehelyett szemerkélő, majd szakadó esőt kaptunk, úgyhogy olvasás meg alvás volt.


Péntek este értünk Göteborgba, és az eső miatt már csak egy rövid sétára telt aznap. A Gothia Towers Hotel a vársoközpontban van, a 22. emeletről messzire el lehetett látni, és van egy liftje, ami egy üvegkalitka az épüeten kívül, rálátással Skandinávia legnagyobb Vidám Parkjára.




Szombat reggel kirándulással indítottunk a város szélén lévő botanikus kertbe. Ami biztosan gyönyörű nyáron is, mikor minden virágzik, de a színes őszi falevelek sem voltak érdektelenek, az eleredő eső elől meg be lehetett menekülni a kávézóba meg a boltba, ahol sok más közt virághagymákat, dizájnos kerti szerszámokat és kedves Pettson falinaptárt lehet kapni.


A szombat délután shoppingolással telt. Göteborg nagyváros Aalborghoz képest, nagyobb és kicsit más is a választék. Nagy kedvencem a Lagerhaus, amely a háztartásban nélkülözhetetlen, rafináltan tervezett, jópofa dolgokat kínál. Ezen kívül elidőztünk az angol illetőségű Lush boltban (sok országban jelenvannak, nagy bánatomra Dániában nem), ahol kézzel, természetes anyagokból készült, kívánatos kozmetikumokat kínálnak. Mindig előrukkolnak valami izgalmas dologgal, mint például a szilárd sampon (nem vizet árulnak hanem sampont), vagy a fekete fogkrém (amitől természetesen nem lesz fekete a fogunk). Imádom az új koncepciót, a Gorilla névre hallgató szilárd parfüm családot, egyszerű, egyforma fekete műanyag flakonba töltve (illatot árulnak és nem csomagolást).
Stockholmhoz hasonlóan itt is sok és olcsó az ázsiai étterem, kevés pénzért hatalmas adag szusit ettünk a Super Sushi-ban, a maradékot meg elcsomagoltuk későbbre, ahogy mások is tették.

Vasárnap reggel még sétálgattunk a városban, hosszabb időt töltve egy nagy parkban, melynek külön rózsakertje és egzotikus növényeket bemutató üvegháza van. Itt az egyik időszakos kiállítás épp a csipkebogyók változatos fajtáit mutatta be - micsoda remek válogatott alapanyag a csipkebogyószörphöz!

Rövid volt a hosszú hétvége, és most megint kapkodás van. Ezt a hétvégét egy innováció-kurzuson töltöttem ezzel kiváltva az egyik vizsgámat. Jövő héten pedig új lendületet kap a munkám: az Elektronikus Rendszerek tanszékének egyik titkárnője egyéves szabadságra megy, és megkérdeztek, hogy átvenném-e a munkájának egy részét. Lehet erre nemet mondani? Persze hogy nem, mert érdekes a munka és még releváns anyaggal is szolgál a szakdolgozatomhoz. Hajrá!

Befőzés

Pár percnyi sétára a házunktól van egy kissé vadon hagyott park, ahol nyár elején a bodzát is szedtük a bodzaszörphöz. Már akkor látható volt, hogy ősszel is érdemes lesz arrafelé sétálni. Van néhány égig érő szederbokor annyi szederrel, hogy mostanában tényleg jól lehet lakni vele. De most nem erről akarok írni, hanem a csipkebogyóról.

Ami Dániában nem egészen úgy néz ki, mint amit Magyarországon ezen a néven megismertem. Dánul hyben (ejtsd: hüben) a neve, tavasszal és nyáron szinte émelyítően édes illatú, ritkábban fehér, gyakrabban rózsaszín és lila virágokat hoz.

Ezek aztán fokozatosan nyár végére és őszre érnek édes, kövér, kerek bogyókká.



Sokukban lakik egy kukac az elejétől fogva, amit arról is látni, hogy az ilyen bogyó kicsit ráncos már féléretten is. A csigák is előszeretettel látogatják.
De ami megmenekül - és ilyen is akad bőven - abból remek lekvárt lehet főzni. A boltban elég drága, és ha megnézzük a címkén, miből készül a hybenmarmalade, akkor legtöbbször kiderül, hogy egy része alma. A házi az igazi, de házi befőzés esetén sok időre és türelemre van szükség ahhoz, hogy a magokat a gyümölcsök közepéről eltávolítsuk. Ami nekem most nincs, úgyhogy nem lekvárra, hanem szörpre gondoltam. A bodza elég jól sikerült, nyár közepén pedig a kertünkben nyíló levendulából is főztem szörpöt (itt a recept, amit kissé átszabtam), amiért teljesen odavagyok.

Tehát a csipkebogyó se lehet rossz, nem igaz? A begyűjtött csipkebogyókat alaposan megmostam, Istvánnal kettévágtunk minden szemet, hogy ellenőrizzük, nem kukacosak-e, és a zöld végét levágtuk. Egy fazékban épp csak annyi vizet öntöttem rá, amennyi ellepte (kimértem a mennyiséget, hogy tudjam a cukrot adagolni hozzá) és egy mélytányért tettem rá, mert különben a víz tetején úszott volna az összes bogyó. Egy napig áztattam, aztán tányér ki, 2 liter vízhez 1 kg cukor és 1 teáskanál citromsav az ideális arány. Ezzel felforraltam a keveréket, majd hagytam kicsit kihűlni.

Eztán szita sűrűségű fémszűrőn keresztül egy evőkanál segítségével átpaszíroztam a főzetet. A bogyók egészen megpuhultak, könnyen átmentek a szűrőn, csak a magok akadtak fenn és minimális mennyiségű szárazanyag. Üvegezés előtt atamonnal tartósítottam.

Az eredmény egy friss, édes-savanykás szirup, amit kb. 1/3 - 2/3 arányban kell vízzel higítani és jól felkeverni, mert a sűrű része leül a víz aljára. A bodzából és a levendulából is van még (ez utóbbi sajnos jócskán veszít idővel az üde pink színéből, amit frissen kiold a citromsav a virágokból), de persze most a csipkebogyó szörp a kedvenc.


Ma gyűjtöttünk harmadszor, a befőzött készlet remélhetőleg kitart a következő bodzaszezonig. Jövőre viszont muszáj lesz a virág szirmaiból is szörpöt főznöm, mert meglehet, hogy az íze is olyan finom, mint az illata.

Változások az életemben

Szeptember 1-én hivatalosan is elkezdődött az új szemeszter az egyetemen, de én egy kicsit korábban indítottam. Ez a félév a szakmai gyakorlat jegyében telik, ami min. 3 hónapos kell hogy legyen, de én 4 hónaposra kalkuláltam, hogy a legtöbbet hozzam ki belőle.
Grafikusként mindigis rajongtam a könyvtervezésért. Azzal már jó ideje megbékéltem, hogy valószínűleg nem leszek grafikus, de a szép könyveket változatlanul imádom. A mostani szakirányom legfőképp a game design-ra koncentrál, ami engem kevésbé érdekel, de maga az interaktív digitális média elég tág fogalom ahhoz, hogy megtaláljam benne azt, ami testhezálló. Így döntöttem el még januárban, hogy az Aalborgi Egyetem Kiadójánál szeretném tölteni a szakmai gyakorlatomat. Kicsi kiadó, egy főnökből és egy asszisztensből áll, sosem volt még gyakornokuk, valószínűleg meg is lepődtek, mikor kézhez kapták a jelentkezésemet. Azért összehoztuk az interjút, és bár részükről éreztem a kételkedést, hogy valóban jó lesz-e ez nekem, de aláírtuk a szerződést. Utána kényelmesen hátradőltem, és az épp aktuális iskolai projektre koncentrálhattam, míg a csoporttársaim nagy része kemény köröket futott a legnépszerűbb gyakorlati helyekért (tipikusan reklámügynökségek, game design vagy filmprodukciós cégek).
Közben jelentkeztem egy álláshirdetésre, amit az Egyetem intranetjén tettek közzé. A Department of Electronic Systems új VBN munkatársat keresett. A tanszék távolról sem az én területem (kutatómérnökök), de a VBN már annál inkább érdekelt. Ez az Egyetem könyvtárának elektronikus részlege, amely az egyetemen tanulók, dolgozók, kutatók összes munkáját dokumentálja és elérhetővé teszi bárki számára a honlapján az Open Access jegyében. Behívtak interjúra, ami rendkívül kellemesen zajlott a tanszék vezető titkárnője és a VBN főnökének a társaságában. Mint elmondták, a tanszék kutatói maguk regisztrálják az összes tudományos publikációt különböző sablonok segítségével a Pure nevű adatbázisban, de még mielőtt a VBN archiválná és elérhetővé tenné, valakinek át kell néznie pontról pontra az összeset és korrigálni a hibákat. Tehát utalmas adminisztrációs munka, sok levelezés és sok bosszantó helyzet. Viszont bárhonnan, bármikor végezhető munka, csak egy számítógép és internet kell hozzá. Pont ilyenre vágytam.
Akkoriban még az egyetem mellett a pszichiátrián takarítottam heti 15 órában, ami szellemileg egyáltalán nem megerőltető (legfeljebb kicsit szomorú, ami a zárt osztályt illeti), de tudtam, hogy ebben a félévben már tarthatatlan lesz. A kiadónál a munkaidő 8.30-16 óra között húzódik, utána még 3 óra takarítás sok. Ráadásul szeptembertől átszervezték a munkarendet a pszichiátrián úgy, hogy minden 5. hétvégén mindkét nap 8 órát kellett volna dolgozni, és ezt nem akartam. A hétvégék amúgy is rövidek, nem győzöm utolérni magam.
Az interjú után pár nappal visszahívtak, hogy engem akarnak VBN asszisztensnek. Alig hittem a fülemnek, micsoda szerencse! A kórházban azonnal felmondtam amit a főnök nagyon sajnált, mert azért én elég rugalmas voltam, betegség esetén gyakran beugrottam mások helyett, jóformán az összes osztályon megfordultam mint helyettesítő. Abban állapodtunk meg, hogy szükség esetén a jövőben is beugrok egy-egy műszak erejéig, és augusztus elejéig még maradok, sőt, júliusban, amikor a legtöbben szabadságra mentek, 3 hétig teljes nappali műszakot vállaltam. Ezzel egyidőben már a VBN-es munkát is végeztem némi betanítás után. (És mindeközben költözés - nem volt könnyű menet.)
Ami a nyelvet illeti, érdekes, hogy az álláshirdetésben követelmény volt az angoltudás írásban, de maga a hirdetés dánul volt írva, és az interjú meg a betanítás is dánul folyt. Az interjún egy szó se hangzott el angolul, egyszerűen elhitték, hogy megy az nekem. A Pure-ba bejelentkezve választhatok nyelvet, de ennek nincs jelentősége. Sok e-mailt kell kiküldenem a mérnököknek a hibás vagy hiányos regisztrációikkal kapcsolatban. A regisztált tudományos munkák kizárólagos nyelve az angol attól függetlenül, hogy dán vagy külföldi mérnök követte el. Eleinte a dánoknak dánul írtam a leveleket, de szinte mind angolul válaszolt, úgyhogy átálltam az angolra. Csak akkor kerül elő a dán, ha a VBN-es kollégákkal levelezek vagy találkozok személyesen.
A munka kissé egyhangú, de én jól szoktam szórakozni esténként a kanapén elnyúlva laptoppal az ölemben. Mert az vicces, amikor egy komoly professzor még komolyabb tudományos publikációi tele vannak bonyolult matematikai képletekkel, de ugyanez a mérnök rendre képtelen kikalkulálni az oldalak számát, azaz nem gondol bele, hogy ha a cikke a folyóirat 10-20 oldalán található, akkor az a cikk nem 10, hanem 11 oldalas. Van, aki nem ismeri a copy-paste funkciót, mert az ISBN szám beírásában hibát ejt. Van, aki ismeri a copy-paste-et, de egy másik cikk kivonatát másolja be. És olyan is akad, aki elírja társszerző kollégája nevét vagy a saját cikkének a címét - nem gépelési hibáról van szó, hanem más szavakról a címben. Szóval oda kell figyelni. Cserébe viszont kezdem megismerni és kiismerni a rendszert, meg a hozzá tartozó fogalmakat, mint különböző hozzáférési szintek vagy szerzői jogok.
És ez remekül összecseng a szakmai gyakorlatommal a Kiadónál. Itt a talpon maradás a cél, amikor az elektronikus könyveké a jövő, de nincs hozzá üzleti modell és biztonsági rendszer. Vagyis a kiadó még mindig a nyomtatott könyvekből él, amit lassan de biztosan kiszorítanak az e-könyvek. Az viszont aggályos, hogy az olvasók szabadon adják tovább a pdf és az epub fájlokat. Jó lenne nem fájlt hanem hozzáférést árulni, de a rendszer kifejlesztése túl drága, kis kiadóként nem tellik rá. A problémafelvetés könnyen a szakdolgozatom alapja lehet, amelyet hivatalosan a januárban kezdődő szemeszterben kell megírnom, de a szinopszisát hamarosan be kell nyújtanom.
Rég éreztem már ilyen jól magam a bőrömben. Elfoglalt vagyok, de végre olyasmivel, ami érdekel.

Változások a kertben

Köszönöm szépen a legutóbbi bejegyzéshez érkezett tanácsokat. Többen is javasolták ugyanazt, amit állítólag már az ókori egyiptomiak is használtak a piramisépítéshez: a fakuglikon való görgetést. Ehhez folyamodtunk, de csak azután, hogy vettünk 4 köbméter tüzifát.

Ezek között akadt pár megfelelő formájú fadarab, és még deszkához is hozzájutottunk, amit a kuglik alá tettünk (a füvön mégsem lehet görgetni). Az akcióra egy szép, meleg délután került sor. Két egymás mellé helyezett deszkára felsorakoztattuk a kuglikat, István ráemelte a betonoszlop egyik végét, és utána már viszonylag könnyű volt húzni meg irányitani. Még a kanyart is sikerült bevenni.


Az új helyén sem mutat valami szépen, de legalább már nincs útban, és nem veszélyes. A két vasrúd most fölfelé meredezik, de a fal mellett nem okozhat balesetet. Nem szépek, de lehet, hogy kis zászlókkal fogjuk őket díszíteni - dán barátaink szerint ez az oszlop eredetileg amúgy is egy zászlótartó rúd alapja volt. Csak vicceltem. Idővel magasra nő a rozmaring meg az oregánó, és remélhetőleg takarja majd.
A kert gyönyörű, nagyon élvezzük.

Nemcsak a napsütéses vasárnap délutáni heverészést a pázsiton egy jó könyvvel az égig érő mályvabokrok félárnyékában, hanem a konyhakert áldásait is. A jégsaláta, a spenót, a répa és a rebarbara szépen ellát bennünket jó ideje. Hónapos retekből már a 4. ültetést esszük, de már az 5. is kidugta a fejét. A kínai keltből is lehet még valami. A zöldbabról és a borsóról már-már lemondtam, de hosszú vegetálás után, nyár végén mindkettő váratlan fejlődésnek indult. Ezeknek a zöldségeknek tényleg van ízük.

Az üvegezett teraszon óriási cserepekben 2 tő paradicsomot és 2 tő padlizsánt nevelünk. A paradicsomból már ettünk, de a padlizsán ledobálta minden virágát. Tudom, hogy meleg- és tápanyagigényes növény, meg is tettem minden tőlem telhetőt, de hiába, Dánia nem a padlizsán őshazája. Végül az egyik virágból mégis bogyó lett, ami szinte szemlátomást nő. Tehát nincs lehetetlen!

A legfrissebb hír pedig az, hogy az öreg és beteg almafát kivettük, és a helyére egy újat ültettünk. Discovery fajta, most majd megtanuljuk, hogyan kell almafát gondozni. Az első ponton mondjuk máris megbuktunk. Van ugyanis Istvánnak egy kertészeti szakkönyve (szülinapi ajándék barátoktól), melyben leírják, hogy faültetés előtt jó ötlet a kiásott gödörbe egy elhullott állat tetemét dobni, mert az biztosítja a kalcium utánpótlását. Mi ezúttal megkegyelmeztünk a szomszéd kutyájának, és megelégedtünk több talicskányi föld kicserélésével. Később jöhet az algátlanítás, tavasszal a metszés… Remélem, jövőre már szüretelünk.

A betonoszlop

A házunkban lassan minden nagyobb dolog a helyére került, már csak a csinosítgatás folyik. A kert viszont végtelen feladat, mindig változik a kép. Sok az elöregedett fa, bokor, amit apródonként kicserélünk, a sűrű dzsungelt megritkítottunk, a virágokat is visszaszorítottuk kicsit a konyhakert javára. Sok a munka, de az öröm is.
A legeslegelső dolog az volt még júniusban, hogy kiástunk egy betonoszlopot, ami borostyánnal volt sűrűn befuttatva. A borostyánt nem sajnáltuk kiirtani, mert az a hely az egyik legjobb, napsütötte pontja a kertnek, borostyán pedig akad bőven máshol is, elég azokon az árnyékos, hűvösebb helyeken meghagyni, ahol nem nagyon nő meg más. Egy napig tartott, de kiástuk, kidöntöttünk az oszlopot, és lefejtettük róla a makacs borostyánt (a gyökereit csak fűrésszel lehetett). A helyén azóta vígan nő a spenót meg a répa, de az oszloppal messzire nem jutottunk, csak az ágyás mellé vonszoltuk nagy nehezen. Kb. 2 méter hosszú, István szerint van vagy 150 kg. Gondolkodtunk sokat, mi legyen vele. A ház fala tövében nincs semmi, rögtön egy ágyás kezdődik mindenféle bokrokkal és virágokkal. Ezeket messzebb ültetjük és a fal tövébe köveket, illetve járólapokat akarunk rakni, hogy óvjuk a házfalat. Az oszlopnak végső soron ugyanilyen funkcióval a garázs hátsó fala tövében jó helye lenne. Igen ám, de hogy vigyük el odáig? Csak pár méterről van szó, de az oszlop olyan nehéz, hogy felemelni nem tudjuk. Sajnos görgetni sem, mert az oszlopból oldalirányban kiáll két rozsdás vasrúd is.
Ennek a bejegyzésnek nincs csattanója, csak egy kérdés: tud valaki okos tanácsot adni, mi legyen a betonoszloppal? Ahol van, ott nem szeretjük. Útban van, nem valami szép, és még veszélyes is a kiálló vasrudak miatt - bár ezekhez tettünk egy-egy nagy követ, hogy szembetűnő legyen, és ne botoljon bele senki. Hogyan lehetne innen elmozdítani, mit lehetne vele csinálni?

Slettestrand-projekt

Mindjárt elkezdődik az új egyetemi szemeszter, ezért legfőbb ideje, hogy megírjam végre, mivel foglalkoztam leginkább az előzőben. Az órák, workshop-ok és kisebb vizsgák mellett volt egy "nagy projekt". Rögtön a félév eleje egy "Matchmaking" rendezvénnyel kezdődött, ahol jónéhány cég prezentálta magát. Elég különböző profilú cégekről van szó, a közös az volt bennük, hogy mindegyikük valamilyen feladattal, kihívással küzd, melyben tőlünk is várták a segítséget. Mi kedvünk szerint választhattunk, hogy kinek dolgozunk (vagy magunk is találhattunk volna feladatot magunknak, ha a felkínáltak közül egyik se tetszett volna). A mi hasznunk, hogy konkrét, életszagú feladatokon dolgozva próbálhatjuk ki az egyetemen tanultakat, az övék pedig, hogy kockázatok, költségek és kötelezettségek nélkül kaphatnak inspirációt, aztán már csak rajtuk áll, hogy lesz-e folytatás és megvalósítás.
Így esett a választásunk Rima csoporttársammal a Feriecenter Slettestrand-ra. Rima litván származású, már az előző projekten is egy csoportban dolgoztunk, igaz, akkor még 2 másik dán társunkkal. Ő főleg a filozófia és az irodalom iránt érdeklődik, inkább elméleti, míg én inkább gyakorlatias beállítottságú vagyok, viszont a munkatempónk és a módszereink hasonlóak, ezért remekül kiegészítjük egymást. Pillantatok alatt eldőlt, hogy együtt dolgozunk megint, aminek utólag visszagondolva is örülök. Ha van jó csoportmunka, a mienk az volt.
A Feriecenter Slettestrand egy üdülőközpont Aalborgtól északkeletre, a Svinkløv természetvédelmi terület mellett. Családi vállalkozás sokféle tevékenységgel: a kiadó szobák, apartmanok, tárgyalók, különféle rendezvényekre alkalmas helyiségek mellett van kiváló éttermük, konditermük, melegvizű úszómedencéjük, és még sorolhatnám, mi minden. Szinte mindent élvezhetnek a mozgássérült vendégek is a különleges kialakításnak köszönhetően. A család - a szülők és a 6 gyerek, akik mostanra szintén felnőttek - jóformán éjjel-nappal dolgozik a központ külöböző területén, Ezért aztán családias a hangulat és magas szintűek a szolgáltatások, de mivel a marketingre már nem jut erőforrás, nem tudnak elegen a létezéséről. Pedig pár éve új terület meghódítására indultak: mountain bike útvonalak kiépítésébe kezdtek a gyönyörű szomszédos erdőben, a cél nemzetközi szintű mtb központtá válni. Még mielőtt mosolyogva legyintene bárki is, hogy a lapos Dániában nincs hegyikerékpározás, leszögezném, hogy van. Nem is akármilyen. Mint előző bejegyzésemben írtam róla, nemrég jómagam is kipróbáltam két keréken a terepet, és fantasztikusnak találtam - ez persze csak egy kezdő lelkesedése, de profik is állítják, hogy változatos, "technikás" a pálya, némely szakasza kimondottan nehéz, de emellett kiválóan van kijelölve, vagyis a biciklistának egy percig sincs kétsége, hogy a megfelelő ösvényen halad.
De vissza a projekthez: az egyetem részéről követelmény volt különféle dizájnelméletek és módszerek használata, valamint egy interaktív, digitális koncepció kidolgozása. A cégnek arra van szüksége, hogy nagyobb ismerettségre tegyen szert a potenciális vendégek körében, de pénze és energiája nem nagyon jut marketingre. Mi süthető ki ebből? Alaposan megvizsgálva a célcsoportot (mélyinterjúk különböző szinten álló sportolókkal) kiderült, hogy nemcsak a szűkebb értelemben vett mountain bike-osokról van szó. Abszolút kezdők is szóba jöhetnek (mint például én), akiknek kell egy kis kihívás az életükbe, "egy kis extrém sport", ami valójában nem veszélyes, de vagány, és lehet vele dicsekedni. A hipermodern ember folyamatosan teremti és polírozgatja a saját identitását, dokumentálja az életét. Ennek remek eszközei a különböző szociális médiák, pl. a Facebook. Az egyén saját történetének mesélése és a Slettestrand története itt fonódhat össze: ha a Slettestrand felületet teremt, a vendégek önszántukból generálják rajta a reklámot a saját bejegyzéseiken keresztül. A személyes, felhasználói ajánlásnál pedig nincs jobb reklám.
A koncepciónk, mely "Se min Slettestrand!" (Nézd a Slettestrand-omat!) néven fut, a következőből áll: A vendégnek lenne egy személyes profilja a Slettesrand honlapján, amit ő maga hoz létre. Mountain bike-ozás közben a biciklijének kormányára vagy a sisakjára rögzített kamera filmezné az utat, az erdőben pedig érdekes pontokon felállított fényképezőgépek megfelelő pillantatban automatikusan elsütve fotókat készítenének a vendégről. Emellett a bicikli computere rögzítené a futameredményeket. Biciklizés után az összes fájl: videó, fotók és GPS eredmények a vendég profilja alá kerülnének automatikusan, amelyeket a felhasználó maga válogathat, csoportosíthat, cimkézhet vagy megoszthat más barátokkal a Slettestrand rendszerén belül vagy azon kívül más szociális médiákon. Ez nemcsak reklámozná céget a felhasználó ismerettségi körében, hanem a megnövekedett Slettestrand témájú tartalom általában a neten segítene abban, hogy könnyebben rátaláljanak ismeretlenek is a cégre, ha pl. úgy keresgélnek, hogy "biciklizés Dániában". (Többféle tesztet végeztünk, de pillanatnyilag szinte lehetetlen rátalálni a cégre a neten, hacsak nem ismeri az ember a pontos nevüket: "Feriecenter Slettestrand".)
A vendégek profiljának volna egy másik oldala, amelyhez csak az üdülőközpont személyzetének lenne hozzáférése. Itt látható, hogy az adott személy mikor milyen hosszú ideig tartózkodott a Slettestrand-on, mit evett az étteremben, milyen szolgáltatásokat vett igénybe, milyen különleges igényei vannak, stb. Ez az adatbázis segítene, hogy személyreszabott ajánlatokkal keressék meg vendégeiket a jövőben is ahelyett, hogy olyan általános hírlevelekkel bombáznák őket, amiből nem minden érdekli őket. Emellett a vendégek azt is megtapasztalhatják, hogy a személyzet ismeri őket, személyesen emlékszik rájuk.
A koncepció egyfajta virtuális klubként működne, és olyankor is ápolná a kapcsolatot a Feriecenter Slettestrand és a vendégek közt, amikor épp holtszezon van.
Elkészítettünk egy koncept videót és a weboldal prototípusát, amelyet teszteltünk a korábbi interjúalanyok segítségével, és néhány részlettől eltekintve, amely csiszolásra szorul, nem tévedtünk: a célcsoport szívesen használná a rendszert ezáltal jóhírét keltve a Feriecenter Slettestrand-nak. A teljes projektleírás itt található (dánul). A layout és a szemléltető ábrák szerintem szépen sikerültek - ez utóbbiból különösen sok lett, mert a terjedelmi korlátok miatt mondanivalónk jelentős részét ábrákká alakítottuk, mivel az nem számít bele a terjedelembe.

A videóból utóbb csináltunk egy változatot angol felirattal, így talán érthetőbb.


Ami az osztályzatot illeti, 10-est kaptunk (2. legjobb jegy a dán skálán). A dicséret mellet a kritika az, hogy a projektleírás végén hiányzik a koherencia, és a témavezető javasolja, hogy a jövőben inkább angolul írjunk. Ez utóbbin én egy kicsit meglepődtem, mert azt hittem, a dánom lényegesen jobb, mint az angolom. Rima is itt él már 8 éve, és kiváló dánul. Persze a dánok könnyebben észreveszik a hibát a dánban, míg angolul azonos szinten vagyunk (a dánoknak időnként túzott az önbizalmuk az angoltudásukat illetően). Na mindegy, a 10-es egész jó jegy, és ami még fontosabb, a Feriecenter Slettestrand tulajdonosainak is tetszett a munkánk. Pályáznak egy nagyobb anyagi támogatásra, és ebben felhasználják a mi projektünket is. Ha nyernek pénzt, van esély, hogy valami megvalósul, aminek szívből örülnék.

Mountain bike Slettestrand-on

Ezt a bejegyzést majdnem egy hete meg kellett volna írnom, mert épp múlt kedden történt, hogy itt volt nálunk István egyik barátja, Hans Németországból/Ausztriából. Havonta egyszer vendég tanárként felbukkan az egyetemen, és olyankor mindig találkozunk is vele. A legutóbbi iskolai projektemen dolgozva meginterjúvoltam, mert mellesleg tapasztalt mountain bike-os, és a projektemhez ilyen emberek nyilatkozataira is szükségem volt.
Aalborg-tól jó 40 km-re északkelet felé fekszik Slettestrand, ahogy a neve is elárulja, a tenger mellett. Itt áll a Feriecenter Slettestrand, amely egy családi vállalkozás: panzió kiadó szobákkal és apartmanokkal. Egyik különlegessége, hogy hendikeppek számára is tökéletesen élvezhető a hely, mert az apartmanok egy része rámpákkal, emelős ággyal, speciális fürdőszobával, stb. rendelkezik. Kiváló az étterme, étlapján friss, szezonális, helyi alapanyagokból készült fogásokkal. Van melegvizű, fedett úszómedencéje, konditerme, és sokminden más. De ami most nekem a legérdekesebb, az a mountain bike. Rögtön az út túloldalán kezdődik a Svinkløv klitplantage, egy erdős-mezős, dimbes-dombos természetvédelmi terület számos különleges növényfajjal, és mountain bike-ozásra tökéletes tereppel. Ezt csiszolta tovább a család egyik tagja, aki mtb szakértő: folyamatosan lobbizik a természetvédelmi felügyeletnél engedélyért, és amikor megvan, gondosan kijelöl és karbantart különböző útvonalakat az erdőben. Az ambíció nagy: nemzetközi szintű mtb központtá válni. A szakértelem is megvan hozzá, csak a marketing, a hírverés hiányzik, egyelőre nincs rá se pénz, se alkalmazott, se koncepció. A honlapjuk pillanatnyilag csapnivaló, bár állítólag már útban az új dizájn. A hírnév többnyire szájról szájra terjed, de ez nem elég még dán viszonylatban se, nemhogy nemzetközileg. A helyzetet tovább rontja az előítélet. Ahogy Hans mondta: Dániában nincs mountain bike sport, hiszen nem léteznek hegyek sem. Ő épp ezért sosem keresne a Google-ban arra, hogy "mountain bike Dániában". Így esélye sem lett volna arra, hogy megtalálja a Feriecenter Slettestrand-ot, ha nem találkozott volna velem. A projektem kíváncsivá tette, és múlt kedden munka után alkalmas vont midhármunknak Istvánnal együtt ellátogatni a oda. A helyszínen csatlakozott még hozzánk Hans egy dán tanítványa, szintén tapasztalt mtb-os, de aki még sosem próbálta a helyet korábban.

A Feriecenter Slettestrand-nál elfogadható áron bicikliket is lehet bérelni, SCOTT márkájú, komoly példányokat. Állítólag nem a legjobbak, de én nem panaszkodtam, mert a kezdő fenekemet ilyen jó bicikli valószínűleg még nem törte. Igaz, a láncom egyszer leesett az elején, mert túl gyorsan váltottam, de óvatosan bánva a váltókkal később nem vont gond.
És akkor az élményról: fantasztikus volt! A projektem kapcsán több mtb-ossal beszéltem, meg a Feriecenter tulajdonosaival is, de most nyert igazán értelmet az egész, amikor kipróbáltam és átéltem. A pálya nagyon-nagyon jó, és ezt nem csak az én kezdő lelkesedésem mondja, hanem Hans és a tanítványa is elismerte. Persze Dániában nincsenek extrém emelkedők, de azért volt olyan szakasz, amin nem, vagy csak nehezen tudtam felkapaszkodni. Az utak nagyon kanyargósak, változatosak, hol szűk ösvényeken fák közt, hol szélesebb úton és mezőn, hirtelen váltva emelkedők és lejtők között, sárban vagy futóhomokban, állandó koncentrációt és komolyabb technikai tudást követelve.



Nagyon sokat jelent, hogy az útvonalak jól vannak jelölve, minden elágazásnál tudja az ember, hogy merre kell mennie. Némelyik elágazásnál választási lehetőség is van: lehet folytatni a megszokott módon, vagy rá lehet térni az extra nehéz útra. A kettő később megint egybe torkollik, Hans és tanítványa általában a nehezebbet választották, míg mi Istvánnal követtük az eredeti utat. A célba, ami egyben a kiindulópont is volt (körbefut a pálya, és 19 km hosszú) mégis mi értünk be később, addigra a két fiú már úszott is egyet a tengerben - mi ezt Istvánnal kihagytuk. A végére nagyon elfáradtam fejben is, és csak később vettem észre, hogy a térdem belső felét össze-vissza ütögette a bicikliváz. Cserébe a nyereg nem nagyon törte fel a fenekem, mert alig ültem rajta. Kicsit olyan volt, mint jeges úton a városi biciklin: állandóan arra számítva, hogy kirepül alólam a bicikli, leugrásra készen tapostam a pedált. Azt már alig vettem észre, hogy közben többször is eleredt az eső. A ruhám így is, úgy is vizes lett, mert alaposan leizzadtam. Ezután nem lehetett mást tenni, mint lerogyni az étteremben és rendelni egy friss halat meg egy jó sütit. Aztán aznap este nem volt problémám az elalvással.

 
Az élmény még most is él, szeretnék máskor is elmenni biciklizni abba az erdőbe, mert szuper volt. Mostmár tudom, milyen az, amikor kiszakad az adrenalin-zsák, és tökéletesen megértem azokat, akik ezt a sportot űzik. Belőlem valószínűleg mégse lesz mountain bike-os, mert rengeteg időt és pénzt igényel, ami nekem másra kell. De a Feriecenter Slettestrand-nál időnként belefér egy kölcsönzés.

Az erdő pedig gyönyörű, gyalog is végig kéne sétálni az útvonalat, és lefényképezni mindazt, amire múlt kedden nem volt idő. Csak ajánlani tudom a helyet mindenkinek, és mostmár a kezdetben szkeptikus Hans is így van ezzel.

Grill

Nem tudom, van-e még egy ország Dánián kívül, ahol ekkora kultusza van a grillezésnek. Talán a rövid, hűvös nyár teszi, hogy amikor mégis van egy pillanatnyi erre alkalmas jóidő, akkor aki csak teheti, grillez a szabadban. Lehet egyszer használatos grillen is a tenyérnyi erkélyen, de az igazi mégiscsak a kertben. Ezt mostanában van alkalmunk próbálgatni Istvánnal, mert a különben elég zord nyárban kaptunk pár nap esőszünetet és szélcsendet. Úgyhogy nem számított, hogy munkából hazaérve, későn vagy fáradtan, nekiálltunk grillezni. Legjobban talán a csütörtök esti lazacos sikerült.
A fagyasztott lazacot kiolvasztottuk, könnyedén sóztuk és színes borssal meghintettük, így került a grillcsipeszben a parázs fölé. A sütés utolsó 5 percében jött rá egy kis öntet, amely reszelt citromhéjból, szárított, morzsolt, citromfűből, zúzott foghagymából, citromléből és fehérborecetből állt. A köret felkarikázott krumpli, hagyma és egy kis bacon alufóliába csomagolva, szintén a parázson sütve. Meg egy kis joghurtos uborkasaláta paradicsommal.



Az ital pedig (a fehérbor mellett) házi készítésű bodzaszörp. Mert nem lehetett nem észrevenni, hogy virágzott (és még mindig virágzik) a bodza. A közeli parkban kétszer is szedtünk, és most nem tudunk betelni vele. (Recept: 30 fej bodza és 2 felkarikázott egész citrom 2 liter vízben 2 napra beáztatva, utána leszűrve,  25 g citromsavval és 2 kg cukorral felforralva, majd amikor kicsit kihűl, 5 ml atamonnal - a dán tartósítószerrel - tartósítva.)



Na, de vissza a vacsorához: a desszert alma sárgabarackkal, meg körte kék sajttal, mellé egy pár marshmallow, természetesen az egész grillezve.
 
Bárcsak kitartana a jóidő, vannak még ötleteim! És a kert is szépen alakul: a saját termesztésű retket és a ribizlit ma reggelire megkóstoltuk.

A ház

Már rég nem írtam, de gondolom, kitalálható, miért: a ház miatt. Felújítás, rettenetesen sok takarítás, takarítás és takarítás, költözés, aztán pakolás. A nehezén túlvagyunk, és bár még mindig vár néhány kipakolandó doboz meg elvégzendő feladat (amiknek talán sosem lesz vége), de mostantól kicsit lazábban vesszük Istvánnal, mert belerokkanni nem akarunk. És persze az egész pont a vizsgaidőszakom kellős közepére esett, amin mostanra szerencsésen túlestem. Ha ez még nem lenne elég, közben egy izgalmas új munkára is pályáztam, amit aztán meg is kaptam, és mindjárt 2 nappal a költözés után már kezdhettem is a betanulást - de csak szép sorjában. Talán érthető, hogy mért szünetelt a blog meg úgy általában az internetezés mostanában.

Kezdem a felújítással. Miután megkaptuk a kulcsokat, szinte rögtön kezdett a vízvezeték-szerelő, akit csak ajánlani tudnék mindenkinek. Gyors és precíz munkát végzett, egy délelőtt alatt kicserélte a vízcsapokat meg a vécét a fürdőszobában, valamint a konyhában arrébb költöztetett egy radiátort. Hiába mondtam neki, hogy nem kell, levette a cipőjét és zokniban dolgozott a házban.
Pedig ezután jött a piszkos munka: a konyha és a nappali közti falba egy szélesebb ajtónyi lyukat vágattunk, hogy ne kelljen a folyosón keresztül kerülni, ha a nappaliban lévő ebédlőasztalt akarjuk megteríteni. Ezt egy kőműves cég végezte, a főnök első nap kijött, ő fúrta az első lyukat, hogy lássa, miből van a fal, aztán a többi munkát a tanulóira bízta. Akik első nap kivágták a nyílást, a második napon berakták fölülre a keresztgerendát, a harmadik napon pedig malterrel lesimították a vágást. A biztonság kedvéért akartunk biztosítást kötni a műveletre - aggódtunk, mi lesz, ha a tartófal megbontása az aládúcolás ellenére bajt okoz. Kitöltöttük, a kőművessel aláírattuk, és elküldtük a megfelelő helyre a Topdanmark biztosítótársaság ilyen jellegű formanyomtatványát, amire a szóbeli megállapodás ellenére azóta se reagáltak. Mondjuk nem baj, mert így megspóroltuk a biztosításkötés összegét, és baj szerencsére nem történt, de ezt a társaságot nem tudom jó szívvel ajánlani, bár az összes biztosításunk náluk van. Lehet, hogy csak ügyintézőt kéne váltani, mert a mienk elég slendriánul áll a dolgokhoz.

A konyha elég nagy, a nappali is, de így, kissé egybenyitva még tágasabb az egész. És amikor a konyhában vagyok (ami gyakran előfordul), nem vagyok elzárva a ház többi részétől, úgyhogy jó ötlet volt a művelet.

Végül a nappaliban és az egyik kis szobában felszedtük az öreg padlószőnyeget (a ház többi részében parketta van), helyette laminált (nagyon szép, természetes hatást keltő) parkettát fektettünk. Ezt már ismerősök csinálták baráti alapon. Dániában nem lehet csak úgy felújítani saját kezűleg bármit még a saját házunkon sem. Szabályok vannak arra, hogy mit csinálhat maga a magunk fajta ügyes dilettáns, és mi az, amihez mindenképp szakembert kell hívni, aki hivatalos számlát ad aztán - ezeknek egy része itt van összegyűjtve. Ha nem így teszünk, legkésőbb a ház eladásakor jóvá kell hagyatni egy szakemberrel pl. a villany- vagy a vízvezeték szerelést, és akkor persze mégiscsak pénzbe kerül a dolog. De szerencsére parkettázni szabad sajátkezűleg.

Ami még fontos, hogy ha az ember a munkálatok költségével csökkenteni szeretné az adóalapját, akkor - legalábbis papíron - legyen az a hivatalos lakcíme, ahol a felújítás folyik, mert másképp nem megy a dolog. Bővebben a témáról itt.
Miközben a piszkos munka folyt a házban, és napközben én voltam itt, délután pedig István váltott, a kertben próbáltuk hasznossá tenni magunkat. A hátsó kertben kiástunk egy betonoszlopot, ami borostyánnal volt befuttatva, és elköltöztettünk előre, a ház elé egy bokrot. Az így nyert helyet konyhakertté alakítottam, és borsót, zöldbabot, retket, répát zellert, kaprot, hagymát meg spenótot vetettem. Találtam helyet az áfonya-, ribizli-, egres- és málnabokroknak, meg pár tő földiepernek is. Minden növekedésnek indult, kíváncsian várjuk, mi lesz belőlük ebben a dánok számára is szokatlanul hűvös, esős nyárban, amikor a 20 fokos csúcshőmérséklet is csak 15-nek érződik a szél miatt.


A kert kezdetben szépnek tűnt, de teljesen logikátlan az elrendezése: mindenféle virág van szétszórva a kertben mindenhol, teljesen egymásra nőve. Az egyetlen hasznos dolog egy rebarbara-, egy ribizli- és egy egresbokor, de ez utóbbi kettő teljesen rossz helyen, közvetlenül a ház tövébe ültetve. Van például levendula is, amit alig vettem észre, mert egy rózsabokor, egy mogyoróbokor meg egy ismeretlen, már vállig érő növény teljesen körbenőtte, úgyhogy kénytelen voltam kicsit megtépázni a dzsungelt, hogy legyen levendulám. A ház mögött idővel szeretném csökkenteni a virágok mennyiségét a konyhakert meg a bogyós gyümölcsbokrok javára, és inkább a ház elé ültetni belőlük. Semmit nem szeretnék kiírtani, sok növényről azt sem tudom egyelőre még, hogy micsoda. De jó lenne, ha nem nőne minden mindenhol, és nem nőnének egymásra a dolgok, hanem közéjük lehetne férni, hogy pl. kiirthassam a mezei galajt, ami most elég agresszívan benőtt mindent. Van pázsit is, ebből ki kell majd gyomlálni a pitypangokat, mert kezdenek nagyon elszaporodni. A kertet gyomtalanul vettük át, és eleinte dolgoztunk benne, de aztán másfél hetet belső munkálatokkal és költözéssel töltöttünk, mialatt elharapódzott a helyzet a kertben. Szóval a munkának soha nem lesz vége, de akinek van kertje, ami nemcsak pázsitból áll, az tudja, miről beszélek. Hozzá kell tennem, hogy nagyon kellemes kint túrni a földet, főleg, ha a Nap is süt egy kicsit.

A felújítás közben és után nagyokat takarítottunk a házban, főleg a falvésés hagyott kellemetlen nyomokat: mindent belepő púderszerű port az egész házban. Szóval mindent át kellett mosni, és aztán a fehér felületeket át is festettük. A mennyezet fából van, a nappali fala pedig nagyrészt nyers tégla, úgyhogy ezt szerencsére csak meg kellett tisztítani. És aztán jött a költözés: négy órányi cipekedés sok kedves barát közreműködésével, előtte gondos becsomagolás, majd kicsomagolás  - ez utóbbi még mindig folyik, eltart egy darabig, míg minden tárgy megtalálja a helyét.
Aztán egy héttel a költözés után már grillparti (a grillállvány beszerzése az egyik legfontosabb dolog, ha kertes házba költözik az ember), mert rögtön utána több barát már el is utazott szabadságra.

Azt már most tudom, hogy imádom ezt a házat. A konyha remekül működik, főleg, miután István berakott néhány elosztót (a konnektorok sajnos elég ritkán vannak az egész házban). A nappali az új padlóval és a remek kilátással nyönyörű. Az "udestue", az üvegezett terasz pedig egy icipici napfénytől is jól felmelegszik, úgyhogy nemcsak a paradicsom- és padlizsánpalántáim élvezik, de mi is gyakran ott kötünk ki. Remélem, mindig ilyen boldogok leszünk itt, mint most.