Tanuljuk meg szeretni az őszt!

Ideális esetben langyosan süt a Nap, lassan hullanak alá az aranyszínű falevelek, reggeli harmttcseppek hintáznak a hatalmas pókhálókon, és (túl)érett szőlő édes illata lengedez a levegőben. De az ősz sajnos nem mindig ilyen. Itt, Aalborgban például gyakran pont az ellenkezője tapasztalható: vagy esik az eső, vagy csak permetként szitál, amit az elmaradhatatlan szél úgy vág az ember arcába, mintha ezer tű szurkálná. Szép, habos felhők se nagyon vannak mostanában, egyszerűen sötétszürke az ég egész álló nap.
Eleinte kinevettem a dánok gyertyamániáját, de mostanában kezdem megérteni, mért kell folyton gyertyát gyújtani. Nemcsak azért, mert jól mutat az ablakpárkányon a formatervezett gyertyatartóban. Manapság, ha hazaérek, nekem is ez az első mozdulatom, mert a túl sok sötétség egy idő után tényleg nyomasztó. Majdnem négy évnek kellett eltelnie, hogy így érezzek.
Halloween nem dán ünnep, de persze, hogy a dánok is átvették, egész iparág fejlődött ki köré. Kezdve a jelmezektől, az ijesztgetősre formatervezett édességeken keresztül a sütőtök-faragáshoz szükséges dolgokig. Eddig hidegen hagyott az egész, de Ane-ék meghívtak múlt szombatra tökfaragásra. Ehhez természetesen kell személyenként egy-egy szép, narancssárga tök, ami olcsón kapható mostanában minden közértben. Mondanom sem kell, hogy még sose csináltam ilyet, és nagyot néztem, mikor Ane előhúzott egy kis szerszámkészletet, amit direkt tökfaragásra fejlesztettek ki. Kislapát a bél kivájásához, vékony, hegyes kés, pici, fogazott fűrész, hogy megkönnyítse a nehéz munkát. Volt még egy kis füzet is kéznél különböző, egyszerűbb és bonyolultabb motívumokkal, sőt, kivágható sablon-mellékletekkel. Átlapoztam, de aztán úgy döntöttem, magam tervezem meg a tökömet. Így született a rémes macska, amit utólag próbáltam kicsit dekoratívabbá tenni pár csillaggal.
A tanulság: csillagot vágni sokkal könnyebb és hálásabb feladat, mert nem nagyon lehet elrontani. Minél bonyolultabb, részletgazdagabb egy motívum, annál nehezebb kifaragni, és ha elrontjuk, oda az egész, mehet a levesbe (rétesbe, muffinba, stb.). Ezért érdemes nonfiguratívban gondolkodni, mert arra mindig rá lehet fogni, hogy pont ilyenre akartam. Persze az is megkönnyíti a munkát, ha vékony falú a tökünk, de ez kívülről nem látszik. Ezeket a remek tanácsokat azért írom le, hogy emlékezzek rá, és jövőre már tapasztalt tökfaragóként álljak a feladathoz.
Egyedül eszembe se jutott volna a töklámpást csinálni, de Ane-vel és Zsolttal hármasban jól esett, és most, hogy már megint sötét van, jó rá kinézni az üvegajtómon keresztül.


És hogy milyen a szakmai gyakorlat az idősek otthonában? Ha már így felveztettem, írok erről is. Nem könnyű.
Fizikailag nem megerőltető, mert minden gépesítve van, gombnyomásra lehet az ágyakat mindenféle magasságba beállítani, illetve a gondozottakat ügyes kis emelőszerkezetekkel mozgatni egyik helyről a másikra. De azt nehéz elnézni, ahogy ezek az idős, magatehetetlen emberek töltik a napjaikat. Tudtam előre, hogy erősnek kell lenni hozzá, de azt csak most értettem meg, hogy nem az a fajta lelkierő kell ide, ami abban segít, hogy az ember egy idegen országban feltalálja magát. És az sem elég, ha az ember nem ájul el, ha vért lát. Nem bánnám, ha napi szinten inkább grafikai feladatokban tehetném próbára az erőmet.

Ps. A csigák felfedezték a tökömet. Akkorákat harapnak ki a húsából, hogy még. Házasak és meztelenek egyaránt.

Csak képek

az őszről, mert túl sok volt a szöveg mostanában.

Viharos péntek

Tegnap este egy végigrohant nap után este kilenckor békésen szkájpoltam anyuval, amikor egyszercsak egy kattanást hallottam a bejárat felől. Elsötétült a szoba, megszakadt a kapcsolat - lecsapódott az automata. Itt ugyan még nem fordult elő, de láttam már ilyet otthon, úgyhogy tudni véltem, hogy csak fel kell nyomni a kapcsolót. Igen ám, de nem akart úgy maradni, újra meg újra lecsapódott. Végül azt tudtam elérni, hogy a "tűzhely" feliratú gombot kinyomtam, így a "világítás" gombot be lehetett nyomni, és újra lett fény meg áram a szobában. Rövidre zártam anyuval a beszélgetést, és körbeszimatoltam a konyhában (ami egyben a bejárat is, tekintve, hogy az egész lakásom mindenestől 29 négyzetméter). A tűzhely ugye áram hiányában nem működött, de ami nagyobb baj, hogy a hűtő/fagyasztó sem. Amikor megpróbáltam áramot adni rá, újra meg újra levágta a biztosítékot. A legtöbb, amit tehettem, hogy lekapcsoltam a fűtést az egész lakásban, és jól kiszellőztettem a kellemes levegőt, hogy még az se melegítse a hűtőt, majd bebújtam három takaró alá.
Nem sokat aludtam az éjjel, álmodtam mindenféle nyomasztó hülyeséget, összekeverve a hűtőszekrényemet az iskolában épp csak megtanult idősek ágyban mosdatásával, pelenkázásával, meg nem írom le, mi mindennel még. Élénk a fantáziám, az biztos.
Reggel háromnegyed hétkor a sötétben, szitáló esőben már ott toporogtam a lakópark gondnokának irodája előtt, és bár nagy betűkkel ki van írva az ajtajára, hogy félfogadás 13-14 óra között, azért kelletlenül ajtót nyitott. Elmondtam neki, hogy mi történt, de nem hatotta meg különösebben. Mondta, hogy a villanyszerelőt legkorábban fél 8-kor hívja föl, de péntek van, és különben is őszi szünet, úgyhogy sok reményt ne fűzzek a dologhoz, a pótkulcsot dobjam be neki, és meglátjuk. Nem mertem azzal hergelni a mogorva fejét, hogy visszakérdezek: mi van? Hogyhogy nekem munkanap van péntek és őszi szünet dacára? Ehelyett visszafutottam a pótkulcsért, és bedobtam neki egy borítékban a postaládájába.
Pár perc múlva jött személyesen megszakérteni a helyzetet, még fáziskereső is volt nála, de ő sem volt okosabb, mint én. Egy fokkal barátságosabban mondta, hogy igyekezni fog, de ugye az őszi szünet... arra mindenesetre készüljek fel, hogy rugbrød-öt eszek a hétvégén (na, azt biztosan nem! - gondoltam. Persze, csak azt akarta mondani, hogy valószínűleg nem lesz áram a konyhámban a hétvégén).
Benéztem a fagyasztóba, még nem kezdett el olvadni. Vegyes, de leginkább rossz érzésekkel mentem iskolába, és egész nap tűkön ültem. Ez volt az első elméleti rész legutolsó napja, kissé ünnepélyesre, és szerencsére rövidebbre sikerült. Villámgyorsan tekertem volna haza, de szakadt az eső és ellenszél volt. Bár nem ezt tanultam a jedi-képzőben, de teljesen átadtam magam az önsajnálatnak. Na, de ebben az időben könny és eső egyre ment.
Kissé megnyugodtam, mikor a sarkon befordulva láttam, hogy a villanyszerelő autója a házam előtt áll a régi hűtőmmel együtt - ez utóbbiba bekukkantottam, már üres volt.
Óvatosan nyitottam be az ajtómon. A házmester, a villanyszerelő, és fiatal női asszisztense az új hűtőmmel küzdött. Mondták, hogy már kész lettek volna, ha nem kéne a hűtőajtó nyitási irányát megfordítani, mert ugye nem lenne jó, ha a bejárati ajtó felé nyílna. Az egész konyhában szanaszét volt pakolva a régi hűtőm tartalma - jó sokminden, mert persze tegnap délután vásároltam be, plusz a szülőktől is kaptam egy kis hazait meglepetés-csomagban ajánlott küldeményként, szintén tegnap. Nem tudom, mit gondolhattak rólam, mennyit eszek...
Na, mindegy. A lényeg, hogy akkora kő esett le a szívemről, hogy szerintem ők is hallották, ahogy koppant. Mondták, hogy miután a régi hűtőt kivitték, mögötte természetesen kitakarítottak, de ezt úgyis észreveszem majd a partvisomon, és kedvesen még biztattak is, hogy milyen szerencse, hogy pont itthon voltam, mert képzeljem csak el, hogy mondjuk szabadságon vagyok, amikor ez történik.


Igazuk van, magam se értem, mitől borultam úgy ki. De most van egy szép új, környezetbarát hűtőm. Az eredetileg tervezett prézlis karfiol helyett fél kiló sült krumplit vacsoráztam, mert azt már valahogy nem tudtam betuszkolni az újdonsült fagyasztómba. Bárcsak ez lenne a legnagyobb bajom, de inkább azt veszi be nehezen a gyomrom, hogy a jövő héten elkezdődik a szakmai gyakorlat, minden élesben. Még sosem csináltam hasonlót.

Zsúfolt hétvége

Csütörtök este érkezett Brent barátom látogatóba. Őt is az IPC-nek köszöhetem: először '68-ban volt diák, majd nyugdíjba vonulása után visszajött még egy fél évre, pont, amikor én is ott voltam. Minden évben Koppenhágában tölt pár hetet egy régi barátjánál, akit még az első körben ismert meg az IPC-ben, de az újakat is végiglátogatja, nálam már negyedszer járt. Felborult a szokásos hétvégi rutinom, de nem nagyon bántam, mert már nagyon unom, hogy többnyire semmi nem történik. Ehelyett igyekeztem mindenféle érdekes programokkal előállni, és szerencsém is volt, hogy pont akadtak ilyenek.
Mindjárt pénteken "kulturnat" volt Aalborgban. Többször átfésültem a programfüzetet, de nem találtam igazán izgalmas dolgokat, a legtöbb gyerekeknek szólt. Mindenesetre a fő téma a szemét volt, és ezzel kapcsolatban megtekintettünk egy szabadtéri fotókiállítást, ami nagy meglepetésemre a szeméthalászatról szólt, amiről korábban már írtam. Bevallom, már rég nem űzöm ezt a sportot, mert egy ideje valakik mindig megelőztek az Irma konténerénél. De most aztán, hogy óriási fotókon népszerűsítik a tevékenységet, gondolom, tovább romlottak az esélyeim. Na, de nem baj, hajrá gyerekek, amíg le nem zárják a konténereket!

Aztán sötétedésig össze-vissza mászkáltunk a városban, egyik program se akart időben elkezdődni, mi meg már nagyon fáztunk. Végül a parton meglátogattuk Meile barátnőm egy másik művésszel közös projektjét. Minden érdeklődő kibonthatott egy papírlámpást, ezután egy darabka papírra írta a kívánságát, beleragasztotta a lámpás belsejébe, meggyújtotta a mécsest, és Meile segített vízre bocsátani. Folyamatosan jöttek az emberek és úsztak az égő lámpások a sötétben a híd felé, nagyon szép volt.


Szombaton a Kunsten múzeumba mentünk, ahol megnéztük Emil Nolde kiállítását (az alábbi fotón a háttérben persze nem Nolde-festmények vannak, hanem az állandó gyűjtemény darabjai), aztán pedig Meile férje, Vincent adott koncertet a kvartettjével és David Geringas világhírű litván csellistával Litvánia ezeréves évfordulójának alkalmából. Nem vagyok nagy rajongója a komolyzenének, de ez olyan jól szólt, hogy libabőrös lettem tőle. Tökéletes szombat délutáni program volt.

Aztán vasárnap Sæby-be mentünk kirándulni. A reggeli szakadó eső után szerencsére kitisztult, de azért nagyon hideg és szeles időnk volt.


Szerintem szegény Brent nem is élvezte, hogy kicipeltem a tengerpartra, de nem tehetek róla, én odavagyok a nyílt tengerért meg a vad hullámzásért. Azt viszont nagyra értékelte, hogy asztalt foglaltam a Jensens halétterembe, amivel kapcsolatban már volt egy-két jó tapasztalatom.


Ma reggel elment Brent, én meg itt ülök egyedül, és elég nehezen tudom elhinni, hogy már megint iskola, sőt, mi több: jövő héten már szakmai gyakorlat.

Impulskøb

Ez a szó egyike azoknak a dán nyelvben, amely olyan frappánsan kifejezi, amit magyarul csak hosszabban lehet körülírni.
Van olyan, hogy az ember észreveszi, hogy fogytán a tusfürdő, belenéz a drogéria akciós újságjába, ahol látja, hogy a kedvenc márkája épp olcsóbban kapható, tehát elhatározza, hogy nyelviskola előtt arra kanyarodik, és vesz egy flakonnal. Na, ez a tudatosan, előre tervezett, ésszerű vásárlás.
De nem erről akartam írni, hanem arról, hogy útközben elvesztettem a fejem. Mert a könyvesbolt előtt visz az út, és nem tudtam nem észrevenni, hogy az Andersen-mesék gyűjteménye 250 helyett csak 100 koronába kerül. Belelapoztam, megtetszett, nem tudtam ellenállni, és nem is sokat gondolkodtam, csak megragadtam, és már fizettem is. Na, ez az impulskøb dánul.


Van otthon egy gyönyörű magyar nyelvű Andersen-mesék könyvem, még anyukámé volt, az egyik legértékesebb darab az otthoni polcomon. Most van az itthoni könyvespolcomon is egy kedves, régimódi kötet, eredeti nyelven. Hurrá!

Muszáj minél többet olvasnom, mert nyakamon a Studieprøven - az utolsó nyelvvizsga -, ha ez megvan, utána nincs tovább nyelviskola. Mondjuk nem érzem úgy, hogy olyan jó a dánom, hogy ezzel abba is hagyhatnám a tanulást, de az olvasás sokat segít. Mindenfélét: tankönyvet, újságot, regényt, bármit. Andersent olvasni nem könnyű, mert az 1800-as években más volt kicsit a nyelv, de mostmár úgy érzem, felnőttem a feladathoz. Csak a könyvespolcom lehetne egy kicsit nagyobb, innentől kezdve nem tudom, hová tegyem az új jövevényeket, de nem vitás, csak velük körülvéve érzem biztonságban magam.

Egy kis nosztalgia

Ha jól sejtem, vagytok páran, akik voltatok diákok az IPC-ben, vagy legalábbis jártatok arra, és pontosan tudjátok, miről van szó. Nektek illesztem ide ezeket a videókat, hogy ti is örüljetek. Azok pedig, akik még csak hírből ismerik az IPC-t, talán kicsit jobban megértik, mitől vagyok olyan lelkes.


Ezzel zárult a szombati, ebéd előtti megbeszélés.


Ő az iskolaigazgató.


Ugyanez más szögből


Az IPC örökzöld.