Integráció 2.0

A népfőiskolán, ahol Dániában kezdtem, nem kaptam teljes képet Dániáról, csak a szép oldalát láttam, ezért is voltam olyan naiv, hogy azt hittem, boldogulok majd itt.
Persze boldogulok, de néha nagyon nehéz. Itt van rögtön máig legnagyobb frusztrációm, a dán nyelv. Ha az ember hosszabb távra tervez, meg KELL tanulnia dánul. Szokták kérdezni: nehéz nyelv a dán? A válaszom: nem lenne az, de a dánok teszik azzá. Angolul lehet vaskos akcentusom, ejthetek mindenféle hibákat, mégis megértenek bárhol, angol anyanyelvűek és nem angol anyanyelvűek egyaránt, mert ez világnyelv. Tévében látok néha komoly politikusokat nyilatkozni rettenetes angollal, és Londonban élő hugom beszámolóiból is az derül ki, hogy nem számít, hogy Bangladessel, Indiával vagy Lengyelországgal beszél, az ilyen-olyan angol nem okoz fennakadást a kommunikációban. Nem így a dán, amit csak egyféleképp lehet helyesen beszélni, és minden alkalommal leizzadok, mikor telefonálnom kell, hiszen 99%, hogy a vonal másik végén egy született dán beszél, velem, aki nem dán.
Aztán ittvannak a nüanszok. Hogy pl. az ember Dániában a szendvicset késsel-villával eszi, pedig én otthon mindig kézzel ragadtam meg. Ha van a kenyéren sajt, akkor arra véletlen se kerülhet majonéz, mert a kettő üti szerintük egymást, szerintem pedig finom együtt. Viszont a gyümölcs-grød (kb. nyúlós zselével dúsított lekvár) tejjel elkeverve egy desszert - majdnem elröhögtem magam, mikor először láttam az idősek otthonában, hogy lekváros tejet kapnak a lakók vacsora után. Egy szó, mint száz: furák a dánok, és én is fura vagyok nekik - attól függ, honnan nézzük. De még mindig csak ismerkedek velük, mert jóformán minden nap tanulok róluk valami újat, erre az idősek otthonában végzett munka elég jó volt.
De nem akarok többé kívülálló külföldiként szemlélődni, szeretnék a része lenni ennek az egésznek, még akkor is, ha nem tudok mindent maradéktalanul elfogadni.
Másrészt gyakran fut végig rajtam a jeges rémület, ha vészhelyzet adódik. Például, mikor elromlott a hűtőm. Vagy amikor az adóbevallásomat kellett ellenőrizni. Persze, hogy megoldok mindent, vagy néha a helyzet megoldja saját magát, de akkor is rossz átélni, hogy magam vagyok a problémákkal.

Annak, hogy eddig nem nagyon írtam a magánéletemről, az volt az oka, hogy ilyen egyszerűen nem volt. Lehetne cizellálni a dolgokat, és én magam is elítélem az általánosítást, de most mégis úgy fogalmaznék egyszerűen, hogy a dánok olyanok, mint a döglött halak: merevek, sótlanok és érzelemmentesek. A dán pasik meg különösen.
Tettem néhány tétova, sikertelen és még sikertelenebb próbálkozást internetes társkeresőn és élőben is, mert egy idő után nagyon nyomasztó egyedül élni. Hazajövök, és nincs kivel megbeszélnem a nap folyamán történteket. Na, nem mintha eget rengető dolgok történnének egy szociális gondozó-tanulóval, de akkor is. Elmegyek fodrászhoz, és nincs, aki megdicsérje az eredményt. Megnézek egy jó kis vígjátékot péntek este a tévében, de egyedül még nevetni sincs kedvem. Vannak egész hétvégék, hogy nem szólok senkihez sem, mert nincs kihez. És mikor végül mégis, mondjuk valakivel otthonról Skype-on keresztül, akkor megkérdezik, mitől olyan furcsa a hangom. Hát attól, hogy belepte a hangszálaimat a pókháló.
Bolgár barátnőm is ugyanebben a cipőben jár. Aztán egyszer egy jószándékú dán felvilágosította, hogy a dán pasik Bulgáriát és Oroszországot egy kalap alá veszik - volt kommunista ország mindkettő valahol dél-keleten, hát nem...? És az orosz nők errefelé arról hirhedtek, hogy galád módon behálózzák a gyanútlan dán férfiakat, majd jól lehúzzák őket.
Nem tudom, mi járhat a dán pasik kis fejében, mikor megtudják, hogy magyar vagyok, még az is lehet, hogy valami hasonló. De lehet, hogy semmi. Mindenesetre nem megy nekem (sem) ez az egész, és egy dühös pillanatomban töröltem is a profilomat az internetes társkeresőről, ahol regisztráltam. Olyan lendülettel, hogy elfelejtettem válaszolni egy érdeklődőnek, akivel pedig már váltottunk pár felületes mailt. Semmi kézzelfoghatót nem tudott rólam, csak azt, hogy Nordjylland-on lakom, és hogy Orsolya a keresztnevem, és ezalapján eljutott a privát e-mail címemig.

Írt. Én meglepődtem, de azért válaszoltam. Aztán találkoztunk. Ennek már bő két hónapja, és azóta is tart a dolog, bár nem tudom, van-e ennek a kapcsolatnak jövője. Kb. 100 km-re lakunk egymástól, őt a vidékhez köti a munkája, szereti a csendet (és az AC/DC-t) és nem zavarja, ha napokig nem lát maga körül embereket. Én meg amellett, hogy még mindig grafikusi állásért küzdök, szívesen költöznék egy nagyobb városba, mert itt, Aalborgban semmi nem történik.
De addig is, amíg ez kiderül, hétvégenként találkozhatok egy érdekes emberrel. Nem dán, hanem holland, valószínűleg ettől olyan remek a humora. Viszont ez az, ami közénk is áll - nem annyira négyszemközt, olyankor a dán a közös nyelv, hanem ha a holland barátai is felbukkannak, mert ők inkább a hollandot preferálják. Aztán itt van a kutyája, amitől úgy érzem, sosem vagyunk igazán kettesben. Nehéz helyzetek folyton adódnak, de azért vannak jó pillanatok is, és én igyekszem inkább ezekre koncentrálni. Már Horatius is megmondta, hogy balga reményt tilt az irigy idő hosszan szőni, úgyhogy ehhez tartom magam.