Az adminisztratív munkát az Elektromos Rendszerek tanszékén leginkább itthonról végzem, mert nem kell hozzá más, mint egy számítógép és internet. Nagyritkán kell személyesen is megjelennem a tanszéken. Bár sok emberrel aktívan levelezek munkaügyben, csak néhányukkal találkoztam személyesen is. Egyikük a vezető titkárnő, aki múlt héten írt, hogy szeretne látni még Karácsony előtt pár perc erejéig. Sejtettem, hogy ajándék lesz, de egy doboz bonbonra gondoltam. Nagyon meglepődtem, amikor a kis csomagot kibontottam, a Skagen nem a legolcsóbb kategória karórában. De ami még ennél is többet ér: a titkárnő hangsúlyozta, hogy nagyon örülnek nekem és maximálisan elégedettek a munkámmal.
A másik meglepetés tegnap ért: ez volt az utolsó napja a szakmai gyakorlatomnak az Egyetem kiadójánál. Bár hivatalosan már múlt héten befejeződött, de a munka nem lett kevesebb, sőt: Karácsonyig még 8 (!) könyvet adunk ki. Mivel elég rugalmasak voltak velem az elmúlt 4 hónapban, abban maradtunk, hogy a tegnapi napot még gyakornokként töltöm, aztán a munkát hivatalosan januárban kezdem náluk. Én nem éreztem, hogy valami is véget érne. Meg aztán minden könyvet, amit megkívántam náluk, hazahozhattam - éltem is az ajánlattal -, és ez önmagában is nagy ajándék. De a főnököm és az asszisztens ki akarták fejezni, mennyire örültek nekem, ezért egy hatalmas ajándékcsomagot kaptam tőlük. Nem is bírtam volna hazahozni, ezért a főnök ma elhozta nekem haza személyesen kocsival. Teljesen meg vagyok hatva.
Mint már korábban írtam róla, a kötelező szakmai gyakorlatomat az Aalborgi Egyetemi Könyvkiadónál töltöttem, ami mostanában ér véget.
Hivatalosan Interaktive Digitale Medier gyakornok voltam, ami főleg abból állt, hogy az interaktív, digitális eszközök igénybevételével növeltem a Kiadó ismerettségét. Kis cég két dolgozóval, a rengeteg, közvetlenül könyvekkel kapcsolatos teendők mellett a marketingre már alig jut idejük, így fordulhat elő, hogy az egyetemen sok diák és dolgozó a mai napig nem tud a létezésünkről. Ezen úgy igyekeztem javítani, hogy beindítottam a hírlevelet, amely minden alkalommal kimegy, amikor új könyvet jelentetünk meg. Létrehoztam a Kiadó Facebook oldalát, ahol a mi könyveinken túl általában könyvekkel, könyvkiadással kapcsolatos érdekes híreket osztunk meg, és vannak nyereményjátékaink is. Remekül sikerült belopnom a grafikusi tevékenységet is a mindennapokba: ha egy új könyv kijön, a korábbi unalmas, Word-ben készült sajtóközlemény helyett egy érdekesebb, InDesign-ban szerkesztett leporellót küldünk ki az ingyenpéldányokkal, meg a különböző kapcsolódó rendezvényekre. Készítettem egy egyszerű könyvjelzőt, amit az Egyetem könyvesboltjaiban kitettünk a könyveink mellé. A könyvesboltba terveztem és gyártattam a mennyezetről lelógatott transzparenst a könyveink fölé. Terveztem minden újabb könyvsorozatunkhoz egy hajtott könyvjelzőt, ahol a belső oldalon a sorozat összes darabja látható. Ezt az adott sorozat minden könyvébe belerakjuk, úgyhogy ha valaki megveszi az egyik könyvet, tudomást szerez más, hasonló témájú könyveinkről. Lett saját logós cukorkánk és vászonszatyrunk - ez utóbbit saját kezűleg nyomtattam-vasaltam 100 példányban a Huset (aalborgi művelődési ház) műhelyében, mert ár-érték arányban így jött ki legjobban. A könyvek borítójának tervezését és a tördelést általában külsős grafikusok végzik, de amikor egyik sem ért rá, és sürgős volt a munka, beugrottam ebbe a feladatkörbe is. Az egyik hamarosan megjelenő antológiánkhoz a szerzők gazdag képanyag-illusztrációt szerettek volna (főleg filmplakátot vagy filmből kifotózott jelenetet), és én gyűjtöttem össze rá az engedélyeket. Azt hiszem, ez volt a legnehezebb feladat, és nem is sikerült minden esetben, mert néhány filmprodukciós cég semmilyen megkeresésre nem válaszolt, de azért érdekes és tanulságos volt.
Elkészítettem a Kiadó éves katalógusát. Mást akartak, mint a korábbi négyzet alakú kicsi könyvecskék, úgyhogy hosszúkás, a végén lyukasztott, zsinórral összefogott, legyezőszerűen nyitható kiadványt terveztem. Egy azonos méretű és formájú papírcsík két oldalán levelet fogalmaztunk meg angolul és dánul reménybeli szerzőinknek. Hétfőn jött meg az egész a nyomdából, és a szerdai napot azzal töltöttünk két kollégámmal, hogy felpakoltunk katalógusból meg levélből, kimentünk az Egyetemre, és irodáról irodára járva személyesen nyomtuk a professzorok, adjunktusok, asszisztensek, stb. kezébe egy marék cukorka kíséretében. Így talán sikerült maradandó nyomot hagynunk bennük. (Képanyag a másik blogomon - ha lesz egy kis időm, a portfoliómat is új, korszerűbb köntösbe kéne öltöztetni...)
Aztán persze volt egy csomó adminisztratív feladat, például a honlap folyamatos frissítése, javítása (ennek jótékony mellékhatásaként kezdem érteni, mi van a HTML-ben). Nagyobb megrendelések esetén besegítettem a postázásba, vagy új könyv megjelenésekor kinyomoztam a címeket és kiküldtem az ingyenpéldányokat a vonatkozó szervezeteknek, intézményeknek, folyóiratoknak, és a különböző adatbázisokba is beregisztráltam az új kiadványt.
Belevágtam egy olyan feladatba is, aminek nem értem a végére, de érdemes lenne foglalkozni vele még egy kicsit. Az elektronikus könyveink pdf fájlok. Több olyan visszajelzést kaptunk már, hogy jó lenne ePub formátumot is kínálnunk, de a grafikusaink elzárkóznak tőle, mondván, hogy az túl bonyolult. Pár napot rászántam, hogy az egyik, hamarosan megjelenő kiadványunkat megpróbáltam InDesign-ban úgy előkészíteni, hogy használható ePub legyen belőle. Sok benne az ábra, táblázat és egyéb illusztráció, úgyhogy nem sikerült tökéletesre. A generált ePub működőképes, de csúnya, most jönne az a lépés, hogy kicsomagolni a fájlt és belejavítani a HTML-be meg a CSS-be, de ehhez még tanulnom kéne egy kicsit. Viszont ha egyszer rájönnék, hogy kell, abban remek lehetőségek rejlenének, mert úgy tűnik, nem sokan értenek még hozzá az itteni grafikusok közt legalábbis...
Minden hónapban volt egy igazgatósági ülés. Ilyenkor a testület 7 tagja az Egyetem különböző tanszékeiről összeül és dönt a beküldött kéziratok sorsáról - kiadjuk, vagy sem -, illetve figyelik, hogy az éves közgyűlésen - amely a teljes egyetemi személyzet előtt nyitott - kijelölt irányelvek szerint működünk-e. Ezeken rész véve kezdem megérteni, mit jelent a könyvkiadás.
Imádtam a munkát, megint érezhettem azt a jól ismert kellemes borzongást, ami akkor jelentkezik, mikor egy általam tervezett dolog megérkezik a nyomdából, és elsőként kinyithatom, fogdoshatom, szagolgathatom, összevont szemöldökkel vadászhatok a hibákra... szóval egy kicsit megint grafikus voltam. De ennél sokkal több, mert egy ilyen kis cégnél egy kicsit mindennel kell foglalkozni, amit nem bánok. Sosem volt két egyforma nap, és sosem untam meg egyetlen feladatot sem.
Mivel a szakmai gyakorlat a tanulmányok része, írnom kellett egy min. 20 oldalas beszámolót, amit aztán szóbeli vizsgán kellett megvédenem. Szerintem remekül ment, a lelkesedésem és a sokoldalú, kézzel is tapintható munkám mégsem volt elég meggyőző. A felhasznált elmélet egy részét hiányolták, és nem akarták elfogadni, hogy én a 7. szemesztertől kezdtem a tanulmányaimat egy más területen szerzett bachelor után, ezért nem ismerhetek minden elméletet, amit az 1. szemesztertől kezdve tanultak az osztálytársaim. Végül 4-est kaptam, ami magyarul egy 2/3-nak felel meg nagyjából. Elég vacak jegy, tán a legrosszabb, amit Dániában valaha is kaptam, mégsem rázott meg nagyon. A kiadó főnöke ugyanis annyira elégedett a munkámmal, hogy felajánlotta, folytassam heti 8 órában, fizetésért. Bár már van egy heti 8 órás munkám, az Elektronikus Rendszerek tanszékén a tudományos publikációk adminisztrálása - ami azóta is remekül megy -, de erre az ajánlatra nem lehet nemet mondani. Azt remélem, hogy heti 2x8 óra munka még belefér a jövő félévben, mert óráim már nem lesznek az egyetemen, "csak" a szakdolgozatomat kell írnom. Amihez szintén jól jön, hogy a Kiadónál dolgozthatok, hiszen róluk, nekik írom. Az lesz a témája, hogy hogyan alkalmazkodhat egy egyetemi könyvkiadó a digitális kor kihívásaihoz (elektronikus könyvkiadás, szerzői jogok, üzleti modellek, stb.). A témavezetőm pedig épp az Kiadó igazgatósági tanácsának az elnöke, mellesleg professzor a tanszékem "Kommunikáció és pszichológia" szakirányán. Jó kis félév lesz.
- dánul azt jelenti, vihar, de azt is, hogy cudar idő. A vejr időjárást
jelent, az u pedig - más szavak előtt is - az utána álló ellenkezőjét.
Szeretem a dán nyelvben, hogy néha minimális eszközökkel olyan frappáns
és kifejező tud lenni.
Na, de térjünk a lényegre: már napokkal
ezelőtt megjósolta a Dán Meteorológiai Intézet a hóvihart Aalborgnak vasárnapra, és
ezúttal be is jött neki. Ma reggel ahogy felébredtem, nem akartam hinni
a szememnek: alig láttam ki az ablakon, mert az üvegre is feltapadt a
szél által nekivert hó. A bejárati ajtót kora délutánig nem is mertem
kinyitni. Aztán felhívtam a közeli barkácsáruházat, hogy nyitva
vannak-e. Szerencsére igen, úgyhogy lesétáltam és vettem egy hólapátot -
eddig képtelen voltam időt szakítani rá, csak söprögettem a múlt héten
leesett pár centi havat, de most muszáj volt lapáthoz folyamodni.
Kiástam a házat, de hamarosan kezdhetem elölről. Tulajdonképpen élvezem,
mert nagyon szép. Kár, hogy Istvánnak épp most kellett elutaznia
munkaügyben, olyan jót szánkózhatnánk a domboldalban. És kár, hogy
holnap vizsgázok, mert egyszerűen nem tudom magam rávenni a
felkészülésre, folyton az ablakban bámészkodok.
Egy hete így kezdődött: egy kis porcukorral.
Aztán suttyomban egyre több lett.
Reggelente korábban keltünk, hogy eltakarítsuk a járdát (a környék szokásaitól eltérően nem vagyunk hajlandóak sózni). és az esti söprögetések közben jókat hógolyóztunk.
Ma reggelre aztán kiderült, hogy a hóviharnál csak a pókháló az erősebb.
Délelőtti kilátás a konyhaablakból - a kerti lámpa teljesen öszezavarodott, időnként ki-be kapcsolgatja magát.
Kelet felől fúj.
Délután kimerészkedtem.
Vajon milyen táblát rejt a hó?
Az út végén az autó tolat lefelé egészen a domb tetejétől. Nem tudott, vagy nem mert megfordulni. Szerintem vakmerőség ilyenkor kocsiba ülni.
Az új hólapát színében harmonizál az eddig hósöprésre használt kefével.
Hamarosan lesz rendes bejegyzés is, csak jussak a végére ennek a feladatnak. Addig is egy kis szentimentális ömlengés: bár néhányszor már csípett a hajnali fagy, a védettebb helyeken lévő rózsák még mindig gyönyörűek. Nem olyan rossz álmos reggeleken elhúzni a függönyt, ha ilyen vidám színfoltok bólogatnak az ablak alatt.
a magamfajta EU-s országból jövőnek Dániában 5 év megszakítás nélküli tartózkodás után jár. Nem automatikusan, hanem kérvényezni kell személyesen a Statsforvaltning-nál. Én először 6 és fél éve tettem a lábam az országba, de 1 év után tartottam 8 hónap szünetet, ezért utána újraindult a számláló. Tehát most augusztusban folyamodhattam engedélyért az állandó tartózkodásra (bevis for ret til tidsubegrænset/permanent ophold).
Még júliusban tanulmányoztam két honlapot: www.statsforvaltning.dk és www.nytidanmark.dk. A két oldalon nem egészen ugyanazt írták, ezért kissé bizonytalanul látogattam el a Statsforvaltning (közigazgatás) aalborgi irodájába, sejtettem, hogy az első utam csak tájékozódó jellegű lesz, amikor kiderítem, mi is kell ahhoz, hogy beadhassam a papírjaimat. Már jól ismerem a helyet, mert amikor státuszt váltottam (diákból munkavállaló vagy munkavállalóból diák lettem), mindig újra kellett kérvényezni a tartózkodási engedélyt. Most épp diák vagyok, úgyhogy a honlapjuk szerint az igazolványképen kívül az oktatási intézménytől kellett igazolást vinnem. A legutolsó papíralapú dolog, amit az egyetemtől kaptam, a felvételi értesítőm volt, mert azóta minden online intéződik, tehát ezt vittem magammal. A nytidanmark honlapján már más dolgok is szerepelnek, ami kissé elbizonytalanított, ezért vittem még a nyelviskolában szerzett bizonyítványaimat is.
A helyszínen rövid várakozás után kedves ügyintézőhöz kerültem. Rögtön elém rakta a már jól ismert formanyomtatányt - csak itt derült ki, hogy az állandóhoz is ugyanaz kell, mint az átmenetihez. Rutinosan kitöltöttem, aztán ő addig hívta egy kollégáját, mert nem volt biztos benne, hogy mire van szükségük. Jött a kolléga, aki kikérdezett, mivel foglalkoztam az elmúlt 5 évben. Tanultam is, dolgoztam is felváltva, az adataimra rákeresve a számítógépes adatbázisban ezt utána ő is láthatta. Napra pontosan nyilván van tartva rólam minden, a státuszváltásaim éppúgy, mint a lakcímváltozásaim (eddig ez az 5. lakcímem Aalborgban). Mikor az ember diák, aláíratnak vele egy nyilatkozatot, hogy semmilyen segélyért nem folyamodik az önkormányzathoz, ezért ezek a periódusok nem is érdekelték. Viszont mondta, hogy azokból az időkből, míg munkavállaló voltam, kéne az összes fizetési papírom. Ilyenkor a munkaadóm mindig adott egy nyilatkozatot, melyben ott állt, hogy felvett heti x órára y fizetésért, és ezt az igazolást le kellett adnom, mikor a tartózkodási engedély meghosszabbításáért folyamodtam. Csakhogy ez most nem elég, mondta az ügyintéző, mert ők nem tudhatják, hogy nem mondtam-e fel rögtön 1 hónap után. Ezt abszurdnak tartom, mert akkor (1) miből éltem volna, (2) tényleg azt akarja, hogy egy hatalmas paksaméta papírt nyomtassak ki neki? Mert ugye a fizetési papírjaimat is elektronikusan kapom egy, az állam részéről erre a célra fenntartott postafiókban, és ha már mindent látnak a rendszerükben, ami velem kapcsolatos, akkor valószínűleg ezt is, vagy legalábbis az éves adóbefizetéseimet. A hölgy kissé elbizonytalanodott, mondta, hogy megkérdezi egy kollégáját. Hátrament és telefonált, kb. 10 percen keresztül. Majd visszajött, és mondta, hogy tényleg nem kellenek a fizetési papírjaim. Ellenben azokból az iskolákból, amelyekbe itt jártam, kellenek a bizonyítványaim, hogy meggyőződjenek róla, nemcsak elkezdtem, de be is fejeztem őket. Az egyetemről pedig nem elég a felvételi papír, ha legközelebb jövök, legyen nálam egy 2 hétnél nem régebbi igazolás, hogy még mindig oda járok. A legközelebb pedig leghamarabb aug. 5-én esedékes, mert leghamarabb 2 héttel az 5 éves évforduló előtt lehet beadni a kérelmet, előbb nem. De legalább addigra már tudni fogom, mi kell - tette hozzá mosolyogva.
Közben nyári szünetet tartottam, úgyhogy augusztus végén mentem megint. Ezalatt e-mailben kértem a tanszékem titkárnőjét, hogy küldjön nekem egy igazolást. Azt a választ kaptam, hogy kinyomtathatom magamnak a STADS honlapjáról, ahol online regisztrálva vagyok, mint diák (ezen a honlapon kell feliratkozni a vizsgákra, megtudni a jegyeket, stb. Manapság már nincs olyan, hogy index meg aláírás a tanároktól). Generáltam is magamnak egy iskolalátogatási igazolás pdf-et, amit aztán a biztonság kedvéért aláirattam és lepecsételtettem a tanszék titkárnőjével. A Stadsforvaltning-nál másodjára hosszabb volt a sor, mert akkortájt kér engedélyt a sok frissen érkezett diák (mint jómagam is 5 évvel ezelőtt). Az ügyintéző alaposan átnézte a papírjaimat, és mondta, hogy valószínűleg megvan minden ami kell, de ha mégse, akkor majd írnak vagy hívnak. Erre nem került sor, ellenben kb. 2 hónappal később, október 23-án megjött postán az áhíott állandó tartózkodási engedély. Ami alig különbözik az átmenetitől, pár mondat egy A4-es ív közepén, be is raktam a mappába a többi közé. Annak már az interneten kellett utánanéznem, hogy mit is jelent ez konkrétan. Hosszú a szöveg és nem minden vonatkozik rám, de a lényeg, hogy jogom az ittartózkodásra akkor szűnik meg, ha bűncselekményt követek el, vagy ha 2 összefüggő évre elhagyom Dániát. És persze mostmár nem kell bejelentenem, ha státuszt váltok, vagyis nem kell a Statsforvaltningen-hez mennem, ha befejezem az egyetemet.
Talán nem újdonság, hogy millió dolgom van, és állandó lemaradásban vagyok a blogomat illetően (is). A szakmai gyakorlatom az Egyetem Kiadójánál remekül telik, de kitesz egy teljes munkaidős állást. Esténként kell olyanokkal foglalkozni, mint a szakdolgozatom szinopszisa (mostanra letudva), meg a szakmai gyakorlatomról szóló beszámoló megírása (vizsgára és jegyre megy, a határidő meg mindjárt a körmömre ég). És estére marad a valódi munka is, az Elektronikus Rendszerek Tanszéke publikációinak átnézése.
A fentiek közt nagy szükség volt egy szusszanásra, amire múlt hétvégén került sor. A Stena Line komptársaság akciós ajánlatát igénybevéve aprópénzért egy hosszú hétvégét töltöttünk Göteborgban, amiben bennevolt a hajóút és szállás 2 éjszakára reggelivel. Jártam már ott régebben, de nem Istvánnal kettesben és csak egynapos túrák erejéig.
Az út Frederikshavn és Göteborg közt 3 óra a lassú komppal (a gyors csak nyáron jár), amit szép időben a fedélzeten való bámészkodással lehetett volna elütni - a tenger nekem megunhatatlan látvány. Ehelyett szemerkélő, majd szakadó esőt kaptunk, úgyhogy olvasás meg alvás volt.
Péntek este értünk Göteborgba, és az eső miatt már csak egy rövid sétára telt aznap. A Gothia Towers Hotel a vársoközpontban van, a 22. emeletről messzire el lehetett látni, és van egy liftje, ami egy üvegkalitka az épüeten kívül, rálátással Skandinávia legnagyobb Vidám Parkjára.
Szombat reggel kirándulással indítottunk a város szélén lévő botanikus kertbe. Ami biztosan gyönyörű nyáron is, mikor minden virágzik, de a színes őszi falevelek sem voltak érdektelenek, az eleredő eső elől meg be lehetett menekülni a kávézóba meg a boltba, ahol sok más közt virághagymákat, dizájnos kerti szerszámokat és kedves Pettson falinaptárt lehet kapni.
A szombat délután shoppingolással telt. Göteborg nagyváros Aalborghoz képest, nagyobb és kicsit más is a választék. Nagy kedvencem a Lagerhaus, amely a háztartásban nélkülözhetetlen, rafináltan tervezett, jópofa dolgokat kínál. Ezen kívül elidőztünk az angol illetőségű Lush boltban (sok országban jelenvannak, nagy bánatomra Dániában nem), ahol kézzel, természetes anyagokból készült, kívánatos kozmetikumokat kínálnak. Mindig előrukkolnak valami izgalmas dologgal, mint például a szilárd sampon (nem vizet árulnak hanem sampont), vagy a fekete fogkrém (amitől természetesen nem lesz fekete a fogunk). Imádom az új koncepciót, a Gorilla névre hallgató szilárd parfüm családot, egyszerű, egyforma fekete műanyag flakonba töltve (illatot árulnak és nem csomagolást).
Stockholmhoz hasonlóan itt is sok és olcsó az ázsiai étterem, kevés pénzért hatalmas adag szusit ettünk a Super Sushi-ban, a maradékot meg elcsomagoltuk későbbre, ahogy mások is tették.
Vasárnap reggel még sétálgattunk a városban, hosszabb időt töltve egy nagy parkban, melynek külön rózsakertje és egzotikus növényeket bemutató üvegháza van. Itt az egyik időszakos kiállítás épp a csipkebogyók változatos fajtáit mutatta be - micsoda remek válogatott alapanyag a csipkebogyószörphöz!
Rövid volt a hosszú hétvége, és most megint kapkodás van. Ezt a hétvégét egy innováció-kurzuson töltöttem ezzel kiváltva az egyik vizsgámat. Jövő héten pedig új lendületet kap a munkám: az Elektronikus Rendszerek tanszékének egyik titkárnője egyéves szabadságra megy, és megkérdeztek, hogy átvenném-e a munkájának egy részét. Lehet erre nemet mondani? Persze hogy nem, mert érdekes a munka és még releváns anyaggal is szolgál a szakdolgozatomhoz. Hajrá!
Pár percnyi sétára a házunktól van egy kissé vadon hagyott park, ahol nyár elején a bodzát is szedtük a bodzaszörphöz. Már akkor látható volt, hogy ősszel is érdemes lesz arrafelé sétálni. Van néhány égig érő szederbokor annyi szederrel, hogy mostanában tényleg jól lehet lakni vele. De most nem erről akarok írni, hanem a csipkebogyóról.
Ami Dániában nem egészen úgy néz ki, mint amit Magyarországon ezen a néven megismertem. Dánul hyben (ejtsd: hüben) a neve, tavasszal és nyáron szinte émelyítően édes illatú, ritkábban fehér, gyakrabban rózsaszín és lila virágokat hoz.
Ezek aztán fokozatosan nyár végére és őszre érnek édes, kövér, kerek bogyókká.
Sokukban lakik egy kukac az elejétől fogva, amit arról is látni, hogy az ilyen bogyó kicsit ráncos már féléretten is. A csigák is előszeretettel látogatják.
De ami megmenekül - és ilyen is akad bőven - abból remek lekvárt lehet főzni. A boltban elég drága, és ha megnézzük a címkén, miből készül a hybenmarmalade, akkor legtöbbször kiderül, hogy egy része alma. A házi az igazi, de házi befőzés esetén sok időre és türelemre van szükség ahhoz, hogy a magokat a gyümölcsök közepéről eltávolítsuk. Ami nekem most nincs, úgyhogy nem lekvárra, hanem szörpre gondoltam. A bodza elég jól sikerült, nyár közepén pedig a kertünkben nyíló levendulából is főztem szörpöt (itt a recept, amit kissé átszabtam), amiért teljesen odavagyok.
Tehát a csipkebogyó se lehet rossz, nem igaz? A begyűjtött csipkebogyókat alaposan megmostam, Istvánnal kettévágtunk minden szemet, hogy ellenőrizzük, nem kukacosak-e, és a zöld végét levágtuk. Egy fazékban épp csak annyi vizet öntöttem rá, amennyi ellepte (kimértem a mennyiséget, hogy tudjam a cukrot adagolni hozzá) és egy mélytányért tettem rá, mert különben a víz tetején úszott volna az összes bogyó. Egy napig áztattam, aztán tányér ki, 2 liter vízhez 1 kg cukor és 1 teáskanál citromsav az ideális arány. Ezzel felforraltam a keveréket, majd hagytam kicsit kihűlni.
Eztán szita sűrűségű fémszűrőn keresztül egy evőkanál segítségével átpaszíroztam a főzetet. A bogyók egészen megpuhultak, könnyen átmentek a szűrőn, csak a magok akadtak fenn és minimális mennyiségű szárazanyag. Üvegezés előtt atamonnal tartósítottam.
Az eredmény egy friss, édes-savanykás szirup, amit kb. 1/3 - 2/3 arányban kell vízzel higítani és jól felkeverni, mert a sűrű része leül a víz aljára. A bodzából és a levendulából is van még (ez utóbbi sajnos jócskán veszít idővel az üde pink színéből, amit frissen kiold a citromsav a virágokból), de persze most a csipkebogyó szörp a kedvenc.
Ma gyűjtöttünk harmadszor, a befőzött készlet remélhetőleg kitart a következő bodzaszezonig. Jövőre viszont muszáj lesz a virág szirmaiból is szörpöt főznöm, mert meglehet, hogy az íze is olyan finom, mint az illata.
Szeptember 1-én hivatalosan is elkezdődött az új szemeszter az egyetemen, de én egy kicsit korábban indítottam. Ez a félév a szakmai gyakorlat jegyében telik, ami min. 3 hónapos kell hogy legyen, de én 4 hónaposra kalkuláltam, hogy a legtöbbet hozzam ki belőle.
Grafikusként mindigis rajongtam a könyvtervezésért. Azzal már jó ideje megbékéltem, hogy valószínűleg nem leszek grafikus, de a szép könyveket változatlanul imádom. A mostani szakirányom legfőképp a game design-ra koncentrál, ami engem kevésbé érdekel, de maga az interaktív digitális média elég tág fogalom ahhoz, hogy megtaláljam benne azt, ami testhezálló. Így döntöttem el még januárban, hogy az Aalborgi Egyetem Kiadójánál szeretném tölteni a szakmai gyakorlatomat. Kicsi kiadó, egy főnökből és egy asszisztensből áll, sosem volt még gyakornokuk, valószínűleg meg is lepődtek, mikor kézhez kapták a jelentkezésemet. Azért összehoztuk az interjút, és bár részükről éreztem a kételkedést, hogy valóban jó lesz-e ez nekem, de aláírtuk a szerződést. Utána kényelmesen hátradőltem, és az épp aktuális iskolai projektre koncentrálhattam, míg a csoporttársaim nagy része kemény köröket futott a legnépszerűbb gyakorlati helyekért (tipikusan reklámügynökségek, game design vagy filmprodukciós cégek).
Közben jelentkeztem egy álláshirdetésre, amit az Egyetem intranetjén tettek közzé. A Department of Electronic Systems új VBN munkatársat keresett. A tanszék távolról sem az én területem (kutatómérnökök), de a VBN már annál inkább érdekelt. Ez az Egyetem könyvtárának elektronikus részlege, amely az egyetemen tanulók, dolgozók, kutatók összes munkáját dokumentálja és elérhetővé teszi bárki számára a honlapján az Open Access jegyében. Behívtak interjúra, ami rendkívül kellemesen zajlott a tanszék vezető titkárnője és a VBN főnökének a társaságában. Mint elmondták, a tanszék kutatói maguk regisztrálják az összes tudományos publikációt különböző sablonok segítségével a Pure nevű adatbázisban, de még mielőtt a VBN archiválná és elérhetővé tenné, valakinek át kell néznie pontról pontra az összeset és korrigálni a hibákat. Tehát utalmas adminisztrációs munka, sok levelezés és sok bosszantó helyzet. Viszont bárhonnan, bármikor végezhető munka, csak egy számítógép és internet kell hozzá. Pont ilyenre vágytam.
Akkoriban még az egyetem mellett a pszichiátrián takarítottam heti 15 órában, ami szellemileg egyáltalán nem megerőltető (legfeljebb kicsit szomorú, ami a zárt osztályt illeti), de tudtam, hogy ebben a félévben már tarthatatlan lesz. A kiadónál a munkaidő 8.30-16 óra között húzódik, utána még 3 óra takarítás sok. Ráadásul szeptembertől átszervezték a munkarendet a pszichiátrián úgy, hogy minden 5. hétvégén mindkét nap 8 órát kellett volna dolgozni, és ezt nem akartam. A hétvégék amúgy is rövidek, nem győzöm utolérni magam.
Az interjú után pár nappal visszahívtak, hogy engem akarnak VBN asszisztensnek. Alig hittem a fülemnek, micsoda szerencse! A kórházban azonnal felmondtam amit a főnök nagyon sajnált, mert azért én elég rugalmas voltam, betegség esetén gyakran beugrottam mások helyett, jóformán az összes osztályon megfordultam mint helyettesítő. Abban állapodtunk meg, hogy szükség esetén a jövőben is beugrok egy-egy műszak erejéig, és augusztus elejéig még maradok, sőt, júliusban, amikor a legtöbben szabadságra mentek, 3 hétig teljes nappali műszakot vállaltam. Ezzel egyidőben már a VBN-es munkát is végeztem némi betanítás után. (És mindeközben költözés - nem volt könnyű menet.)
Ami a nyelvet illeti, érdekes, hogy az álláshirdetésben követelmény volt az angoltudás írásban, de maga a hirdetés dánul volt írva, és az interjú meg a betanítás is dánul folyt. Az interjún egy szó se hangzott el angolul, egyszerűen elhitték, hogy megy az nekem. A Pure-ba bejelentkezve választhatok nyelvet, de ennek nincs jelentősége. Sok e-mailt kell kiküldenem a mérnököknek a hibás vagy hiányos regisztrációikkal kapcsolatban. A regisztált tudományos munkák kizárólagos nyelve az angol attól függetlenül, hogy dán vagy külföldi mérnök követte el. Eleinte a dánoknak dánul írtam a leveleket, de szinte mind angolul válaszolt, úgyhogy átálltam az angolra. Csak akkor kerül elő a dán, ha a VBN-es kollégákkal levelezek vagy találkozok személyesen.
A munka kissé egyhangú, de én jól szoktam szórakozni esténként a kanapén elnyúlva laptoppal az ölemben. Mert az vicces, amikor egy komoly professzor még komolyabb tudományos publikációi tele vannak bonyolult matematikai képletekkel, de ugyanez a mérnök rendre képtelen kikalkulálni az oldalak számát, azaz nem gondol bele, hogy ha a cikke a folyóirat 10-20 oldalán található, akkor az a cikk nem 10, hanem 11 oldalas. Van, aki nem ismeri a copy-paste funkciót, mert az ISBN szám beírásában hibát ejt. Van, aki ismeri a copy-paste-et, de egy másik cikk kivonatát másolja be. És olyan is akad, aki elírja társszerző kollégája nevét vagy a saját cikkének a címét - nem gépelési hibáról van szó, hanem más szavakról a címben. Szóval oda kell figyelni. Cserébe viszont kezdem megismerni és kiismerni a rendszert, meg a hozzá tartozó fogalmakat, mint különböző hozzáférési szintek vagy szerzői jogok.
És ez remekül összecseng a szakmai gyakorlatommal a Kiadónál. Itt a talpon maradás a cél, amikor az elektronikus könyveké a jövő, de nincs hozzá üzleti modell és biztonsági rendszer. Vagyis a kiadó még mindig a nyomtatott könyvekből él, amit lassan de biztosan kiszorítanak az e-könyvek. Az viszont aggályos, hogy az olvasók szabadon adják tovább a pdf és az epub fájlokat. Jó lenne nem fájlt hanem hozzáférést árulni, de a rendszer kifejlesztése túl drága, kis kiadóként nem tellik rá. A problémafelvetés könnyen a szakdolgozatom alapja lehet, amelyet hivatalosan a januárban kezdődő szemeszterben kell megírnom, de a szinopszisát hamarosan be kell nyújtanom.
Rég éreztem már ilyen jól magam a bőrömben. Elfoglalt vagyok, de végre olyasmivel, ami érdekel.
Köszönöm szépen a legutóbbi bejegyzéshez érkezett tanácsokat. Többen is javasolták ugyanazt, amit állítólag már az ókori egyiptomiak is használtak a piramisépítéshez: a fakuglikon való görgetést. Ehhez folyamodtunk, de csak azután, hogy vettünk 4 köbméter tüzifát.
Ezek között akadt pár megfelelő formájú fadarab, és még deszkához is hozzájutottunk, amit a kuglik alá tettünk (a füvön mégsem lehet görgetni). Az akcióra egy szép, meleg délután került sor. Két egymás mellé helyezett deszkára felsorakoztattuk a kuglikat, István ráemelte a betonoszlop egyik végét, és utána már viszonylag könnyű volt húzni meg irányitani. Még a kanyart is sikerült bevenni.
Az új helyén sem mutat valami szépen, de legalább már nincs útban, és nem veszélyes. A két vasrúd most fölfelé meredezik, de a fal mellett nem okozhat balesetet. Nem szépek, de lehet, hogy kis zászlókkal fogjuk őket díszíteni - dán barátaink szerint ez az oszlop eredetileg amúgy is egy zászlótartó rúd alapja volt. Csak vicceltem. Idővel magasra nő a rozmaring meg az oregánó, és remélhetőleg takarja majd.
A kert gyönyörű, nagyon élvezzük.
Nemcsak a napsütéses vasárnap délutáni heverészést a pázsiton egy jó könyvvel az égig érő mályvabokrok félárnyékában, hanem a konyhakert áldásait is. A jégsaláta, a spenót, a répa és a rebarbara szépen ellát bennünket jó ideje. Hónapos retekből már a 4. ültetést esszük, de már az 5. is kidugta a fejét. A kínai keltből is lehet még valami. A zöldbabról és a borsóról már-már lemondtam, de hosszú vegetálás után, nyár végén mindkettő váratlan fejlődésnek indult. Ezeknek a zöldségeknek tényleg van ízük.
Az üvegezett teraszon óriási cserepekben 2 tő paradicsomot és 2 tő padlizsánt nevelünk. A paradicsomból már ettünk, de a padlizsán ledobálta minden virágát. Tudom, hogy meleg- és tápanyagigényes növény, meg is tettem minden tőlem telhetőt, de hiába, Dánia nem a padlizsán őshazája. Végül az egyik virágból mégis bogyó lett, ami szinte szemlátomást nő. Tehát nincs lehetetlen!
A legfrissebb hír pedig az, hogy az öreg és beteg almafát kivettük, és a helyére egy újat ültettünk. Discovery fajta, most majd megtanuljuk, hogyan kell almafát gondozni. Az első ponton mondjuk máris megbuktunk. Van ugyanis Istvánnak egy kertészeti szakkönyve (szülinapi ajándék barátoktól), melyben leírják, hogy faültetés előtt jó ötlet a kiásott gödörbe egy elhullott állat tetemét dobni, mert az biztosítja a kalcium utánpótlását. Mi ezúttal megkegyelmeztünk a szomszéd kutyájának, és megelégedtünk több talicskányi föld kicserélésével. Később jöhet az algátlanítás, tavasszal a metszés… Remélem, jövőre már szüretelünk.
A házunkban lassan minden nagyobb dolog a helyére került, már csak a csinosítgatás folyik. A kert viszont végtelen feladat, mindig változik a kép. Sok az elöregedett fa, bokor, amit apródonként kicserélünk, a sűrű dzsungelt megritkítottunk, a virágokat is visszaszorítottuk kicsit a konyhakert javára. Sok a munka, de az öröm is.
A legeslegelső dolog az volt még júniusban, hogy kiástunk egy betonoszlopot, ami borostyánnal volt sűrűn befuttatva. A borostyánt nem sajnáltuk kiirtani, mert az a hely az egyik legjobb, napsütötte pontja a kertnek, borostyán pedig akad bőven máshol is, elég azokon az árnyékos, hűvösebb helyeken meghagyni, ahol nem nagyon nő meg más. Egy napig tartott, de kiástuk, kidöntöttünk az oszlopot, és lefejtettük róla a makacs borostyánt (a gyökereit csak fűrésszel lehetett). A helyén azóta vígan nő a spenót meg a répa, de az oszloppal messzire nem jutottunk, csak az ágyás mellé vonszoltuk nagy nehezen. Kb. 2 méter hosszú, István szerint van vagy 150 kg. Gondolkodtunk sokat, mi legyen vele. A ház fala tövében nincs semmi, rögtön egy ágyás kezdődik mindenféle bokrokkal és virágokkal. Ezeket messzebb ültetjük és a fal tövébe köveket, illetve járólapokat akarunk rakni, hogy óvjuk a házfalat. Az oszlopnak végső soron ugyanilyen funkcióval a garázs hátsó fala tövében jó helye lenne. Igen ám, de hogy vigyük el odáig? Csak pár méterről van szó, de az oszlop olyan nehéz, hogy felemelni nem tudjuk. Sajnos görgetni sem, mert az oszlopból oldalirányban kiáll két rozsdás vasrúd is.
Ennek a bejegyzésnek nincs csattanója, csak egy kérdés: tud valaki okos tanácsot adni, mi legyen a betonoszloppal? Ahol van, ott nem szeretjük. Útban van, nem valami szép, és még veszélyes is a kiálló vasrudak miatt - bár ezekhez tettünk egy-egy nagy követ, hogy szembetűnő legyen, és ne botoljon bele senki. Hogyan lehetne innen elmozdítani, mit lehetne vele csinálni?
Mindjárt elkezdődik az új egyetemi szemeszter, ezért legfőbb ideje, hogy megírjam végre, mivel foglalkoztam leginkább az előzőben. Az órák, workshop-ok és kisebb vizsgák mellett volt egy "nagy projekt". Rögtön a félév eleje egy "Matchmaking" rendezvénnyel kezdődött, ahol jónéhány cég prezentálta magát. Elég különböző profilú cégekről van szó, a közös az volt bennük, hogy mindegyikük valamilyen feladattal, kihívással küzd, melyben tőlünk is várták a segítséget. Mi kedvünk szerint választhattunk, hogy kinek dolgozunk (vagy magunk is találhattunk volna feladatot magunknak, ha a felkínáltak közül egyik se tetszett volna). A mi hasznunk, hogy konkrét, életszagú feladatokon dolgozva próbálhatjuk ki az egyetemen tanultakat, az övék pedig, hogy kockázatok, költségek és kötelezettségek nélkül kaphatnak inspirációt, aztán már csak rajtuk áll, hogy lesz-e folytatás és megvalósítás.
Így esett a választásunk Rima csoporttársammal a Feriecenter Slettestrand-ra. Rima litván származású, már az előző projekten is egy csoportban dolgoztunk, igaz, akkor még 2 másik dán társunkkal. Ő főleg a filozófia és az irodalom iránt érdeklődik, inkább elméleti, míg én inkább gyakorlatias beállítottságú vagyok, viszont a munkatempónk és a módszereink hasonlóak, ezért remekül kiegészítjük egymást. Pillantatok alatt eldőlt, hogy együtt dolgozunk megint, aminek utólag visszagondolva is örülök. Ha van jó csoportmunka, a mienk az volt.
A Feriecenter Slettestrand egy üdülőközpont Aalborgtól északkeletre, a Svinkløv természetvédelmi terület mellett. Családi vállalkozás sokféle tevékenységgel: a kiadó szobák, apartmanok, tárgyalók, különféle rendezvényekre alkalmas helyiségek mellett van kiváló éttermük, konditermük, melegvizű úszómedencéjük, és még sorolhatnám, mi minden. Szinte mindent élvezhetnek a mozgássérült vendégek is a különleges kialakításnak köszönhetően. A család - a szülők és a 6 gyerek, akik mostanra szintén felnőttek - jóformán éjjel-nappal dolgozik a központ külöböző területén, Ezért aztán családias a hangulat és magas szintűek a szolgáltatások, de mivel a marketingre már nem jut erőforrás, nem tudnak elegen a létezéséről. Pedig pár éve új terület meghódítására indultak: mountain bike útvonalak kiépítésébe kezdtek a gyönyörű szomszédos erdőben, a cél nemzetközi szintű mtb központtá válni. Még mielőtt mosolyogva legyintene bárki is, hogy a lapos Dániában nincs hegyikerékpározás, leszögezném, hogy van. Nem is akármilyen. Mint előző bejegyzésemben írtam róla, nemrég jómagam is kipróbáltam két keréken a terepet, és fantasztikusnak találtam - ez persze csak egy kezdő lelkesedése, de profik is állítják, hogy változatos, "technikás" a pálya, némely szakasza kimondottan nehéz, de emellett kiválóan van kijelölve, vagyis a biciklistának egy percig sincs kétsége, hogy a megfelelő ösvényen halad.
De vissza a projekthez: az egyetem részéről követelmény volt különféle dizájnelméletek és módszerek használata, valamint egy interaktív, digitális koncepció kidolgozása. A cégnek arra van szüksége, hogy nagyobb ismerettségre tegyen szert a potenciális vendégek körében, de pénze és energiája nem nagyon jut marketingre. Mi süthető ki ebből? Alaposan megvizsgálva a célcsoportot (mélyinterjúk különböző szinten álló sportolókkal) kiderült, hogy nemcsak a szűkebb értelemben vett mountain bike-osokról van szó. Abszolút kezdők is szóba jöhetnek (mint például én), akiknek kell egy kis kihívás az életükbe, "egy kis extrém sport", ami valójában nem veszélyes, de vagány, és lehet vele dicsekedni. A hipermodern ember folyamatosan teremti és polírozgatja a saját identitását, dokumentálja az életét. Ennek remek eszközei a különböző szociális médiák, pl. a Facebook. Az egyén saját történetének mesélése és a Slettestrand története itt fonódhat össze: ha a Slettestrand felületet teremt, a vendégek önszántukból generálják rajta a reklámot a saját bejegyzéseiken keresztül. A személyes, felhasználói ajánlásnál pedig nincs jobb reklám.
A koncepciónk, mely "Se min Slettestrand!" (Nézd a Slettestrand-omat!) néven fut, a következőből áll: A vendégnek lenne egy személyes profilja a Slettesrand honlapján, amit ő maga hoz létre. Mountain bike-ozás közben a biciklijének kormányára vagy a sisakjára rögzített kamera filmezné az utat, az erdőben pedig érdekes pontokon felállított fényképezőgépek megfelelő pillantatban automatikusan elsütve fotókat készítenének a vendégről. Emellett a bicikli computere rögzítené a futameredményeket. Biciklizés után az összes fájl: videó, fotók és GPS eredmények a vendég profilja alá kerülnének automatikusan, amelyeket a felhasználó maga válogathat, csoportosíthat, cimkézhet vagy megoszthat más barátokkal a Slettestrand rendszerén belül vagy azon kívül más szociális médiákon. Ez nemcsak reklámozná céget a felhasználó ismerettségi körében, hanem a megnövekedett Slettestrand témájú tartalom általában a neten segítene abban, hogy könnyebben rátaláljanak ismeretlenek is a cégre, ha pl. úgy keresgélnek, hogy "biciklizés Dániában". (Többféle tesztet végeztünk, de pillanatnyilag szinte lehetetlen rátalálni a cégre a neten, hacsak nem ismeri az ember a pontos nevüket: "Feriecenter Slettestrand".)
A vendégek profiljának volna egy másik oldala, amelyhez csak az üdülőközpont személyzetének lenne hozzáférése. Itt látható, hogy az adott személy mikor milyen hosszú ideig tartózkodott a Slettestrand-on, mit evett az étteremben, milyen szolgáltatásokat vett igénybe, milyen különleges igényei vannak, stb. Ez az adatbázis segítene, hogy személyreszabott ajánlatokkal keressék meg vendégeiket a jövőben is ahelyett, hogy olyan általános hírlevelekkel bombáznák őket, amiből nem minden érdekli őket. Emellett a vendégek azt is megtapasztalhatják, hogy a személyzet ismeri őket, személyesen emlékszik rájuk.
A koncepció egyfajta virtuális klubként működne, és olyankor is ápolná a kapcsolatot a Feriecenter Slettestrand és a vendégek közt, amikor épp holtszezon van.
Elkészítettünk egy koncept videót és a weboldal prototípusát, amelyet teszteltünk a korábbi interjúalanyok segítségével, és néhány részlettől eltekintve, amely csiszolásra szorul, nem tévedtünk: a célcsoport szívesen használná a rendszert ezáltal jóhírét keltve a Feriecenter Slettestrand-nak. A teljes projektleírás itt található (dánul). A layout és a szemléltető ábrák szerintem szépen sikerültek - ez utóbbiból különösen sok lett, mert a terjedelmi korlátok miatt mondanivalónk jelentős részét ábrákká alakítottuk, mivel az nem számít bele a terjedelembe.
A videóból utóbb csináltunk egy változatot angol felirattal, így talán érthetőbb.
Ami az osztályzatot illeti, 10-est kaptunk (2. legjobb jegy a dán skálán). A dicséret mellet a kritika az, hogy a projektleírás végén hiányzik a koherencia, és a témavezető javasolja, hogy a jövőben inkább angolul írjunk. Ez utóbbin én egy kicsit meglepődtem, mert azt hittem, a dánom lényegesen jobb, mint az angolom. Rima is itt él már 8 éve, és kiváló dánul. Persze a dánok könnyebben észreveszik a hibát a dánban, míg angolul azonos szinten vagyunk (a dánoknak időnként túzott az önbizalmuk az angoltudásukat illetően). Na mindegy, a 10-es egész jó jegy, és ami még fontosabb, a Feriecenter Slettestrand tulajdonosainak is tetszett a munkánk. Pályáznak egy nagyobb anyagi támogatásra, és ebben felhasználják a mi projektünket is. Ha nyernek pénzt, van esély, hogy valami megvalósul, aminek szívből örülnék.
Ezt a bejegyzést majdnem egy hete meg kellett volna írnom, mert épp múlt kedden történt, hogy itt volt nálunk István egyik barátja, Hans Németországból/Ausztriából. Havonta egyszer vendég tanárként felbukkan az egyetemen, és olyankor mindig találkozunk is vele. A legutóbbi iskolai projektemen dolgozva meginterjúvoltam, mert mellesleg tapasztalt mountain bike-os, és a projektemhez ilyen emberek nyilatkozataira is szükségem volt.
Aalborg-tól jó 40 km-re északkelet felé fekszik Slettestrand, ahogy a neve is elárulja, a tenger mellett. Itt áll a Feriecenter Slettestrand, amely egy családi vállalkozás: panzió kiadó szobákkal és apartmanokkal. Egyik különlegessége, hogy hendikeppek számára is tökéletesen élvezhető a hely, mert az apartmanok egy része rámpákkal, emelős ággyal, speciális fürdőszobával, stb. rendelkezik. Kiváló az étterme, étlapján friss, szezonális, helyi alapanyagokból készült fogásokkal. Van melegvizű, fedett úszómedencéje, konditerme, és sokminden más. De ami most nekem a legérdekesebb, az a mountain bike. Rögtön az út túloldalán kezdődik a Svinkløv klitplantage, egy erdős-mezős, dimbes-dombos természetvédelmi terület számos különleges növényfajjal, és mountain bike-ozásra tökéletes tereppel. Ezt csiszolta tovább a család egyik tagja, aki mtb szakértő: folyamatosan lobbizik a természetvédelmi felügyeletnél engedélyért, és amikor megvan, gondosan kijelöl és karbantart különböző útvonalakat az erdőben. Az ambíció nagy: nemzetközi szintű mtb központtá válni. A szakértelem is megvan hozzá, csak a marketing, a hírverés hiányzik, egyelőre nincs rá se pénz, se alkalmazott, se koncepció. A honlapjuk pillanatnyilag csapnivaló, bár állítólag már útban az új dizájn. A hírnév többnyire szájról szájra terjed, de ez nem elég még dán viszonylatban se, nemhogy nemzetközileg. A helyzetet tovább rontja az előítélet. Ahogy Hans mondta: Dániában nincs mountain bike sport, hiszen nem léteznek hegyek sem. Ő épp ezért sosem keresne a Google-ban arra, hogy "mountain bike Dániában". Így esélye sem lett volna arra, hogy megtalálja a Feriecenter Slettestrand-ot, ha nem találkozott volna velem. A projektem kíváncsivá tette, és múlt kedden munka után alkalmas vont midhármunknak Istvánnal együtt ellátogatni a oda. A helyszínen csatlakozott még hozzánk Hans egy dán tanítványa, szintén tapasztalt mtb-os, de aki még sosem próbálta a helyet korábban.
A Feriecenter Slettestrand-nál elfogadható áron bicikliket is lehet bérelni, SCOTT márkájú, komoly példányokat. Állítólag nem a legjobbak, de én nem panaszkodtam, mert a kezdő fenekemet ilyen jó bicikli valószínűleg még nem törte. Igaz, a láncom egyszer leesett az elején, mert túl gyorsan váltottam, de óvatosan bánva a váltókkal később nem vont gond.
És akkor az élményról: fantasztikus volt! A projektem kapcsán több mtb-ossal beszéltem, meg a Feriecenter tulajdonosaival is, de most nyert igazán értelmet az egész, amikor kipróbáltam és átéltem. A pálya nagyon-nagyon jó, és ezt nem csak az én kezdő lelkesedésem mondja, hanem Hans és a tanítványa is elismerte. Persze Dániában nincsenek extrém emelkedők, de azért volt olyan szakasz, amin nem, vagy csak nehezen tudtam felkapaszkodni. Az utak nagyon kanyargósak, változatosak, hol szűk ösvényeken fák közt, hol szélesebb úton és mezőn, hirtelen váltva emelkedők és lejtők között, sárban vagy futóhomokban, állandó koncentrációt és komolyabb technikai tudást követelve.
Nagyon sokat jelent, hogy az útvonalak jól vannak jelölve, minden elágazásnál tudja az ember, hogy merre kell mennie. Némelyik elágazásnál választási lehetőség is van: lehet folytatni a megszokott módon, vagy rá lehet térni az extra nehéz útra. A kettő később megint egybe torkollik, Hans és tanítványa általában a nehezebbet választották, míg mi Istvánnal követtük az eredeti utat. A célba, ami egyben a kiindulópont is volt (körbefut a pálya, és 19 km hosszú) mégis mi értünk be később, addigra a két fiú már úszott is egyet a tengerben - mi ezt Istvánnal kihagytuk. A végére nagyon elfáradtam fejben is, és csak később vettem észre, hogy a térdem belső felét össze-vissza ütögette a bicikliváz. Cserébe a nyereg nem nagyon törte fel a fenekem, mert alig ültem rajta. Kicsit olyan volt, mint jeges úton a városi biciklin: állandóan arra számítva, hogy kirepül alólam a bicikli, leugrásra készen tapostam a pedált. Azt már alig vettem észre, hogy közben többször is eleredt az eső. A ruhám így is, úgy is vizes lett, mert alaposan leizzadtam. Ezután nem lehetett mást tenni, mint lerogyni az étteremben és rendelni egy friss halat meg egy jó sütit. Aztán aznap este nem volt problémám az elalvással.
Az élmény még most is él, szeretnék máskor is elmenni biciklizni abba az erdőbe, mert szuper volt. Mostmár tudom, milyen az, amikor kiszakad az adrenalin-zsák, és tökéletesen megértem azokat, akik ezt a sportot űzik. Belőlem valószínűleg mégse lesz mountain bike-os, mert rengeteg időt és pénzt igényel, ami nekem másra kell. De a Feriecenter Slettestrand-nál időnként belefér egy kölcsönzés.
Az erdő pedig gyönyörű, gyalog is végig kéne sétálni az útvonalat, és lefényképezni mindazt, amire múlt kedden nem volt idő. Csak ajánlani tudom a helyet mindenkinek, és mostmár a kezdetben szkeptikus Hans is így van ezzel.
Posts
