Esküvő

Nem sokkal azután hogy István megkérte a kezem, elkezdtünk fantáziálni az egybekelésünkről. Erre a nyugodt vasárnap esték kiválóan alkalmasak, olyankor szoktunk mindenféléről ábrándozni, mondhatni brainstorm-ozni, abban az értelemben, hogy a legvadabb ötleteket is megfogalmazzuk például nyaralással, utazással, vagy csak a következő heti programmal kapcsolatban.
Felmerült egy nagyobb lakodalomféle ötlete, amelyre mindenkit meghívnánk, aki csak szóba jöhet, de ezt hamar elvetettük, mert egyikünk sem az a fajta, aki szeret nagyobb társaság középpontjába kerülni, a dolog szervezési feladatairól és anyagi vonzatáról nem is beszélve. Aztán eszünkbe jutott az is, hogy nem szólunk senkinek, csak kérünk két idegen tanút és csendben kelünk egybe. De ezzel úgy éreztük, elbagatellizálnánk az egészet. Ez mégiscsak egy fontos esemény, aminek meg kell adni a módját. Tehát a következő, három felvonásból álló terv mellett döntöttünk:

1. A polgári esküvő, vagyis a hivatalos papírmunka. Diszkrét, mondhatni intim szertartás, ami csak rólunk szól, csak a szükséges minimális létszámú meghívottal. Szolid, de azért elegáns és ünnepélyes esemény.


2. Kerti grillparti a barátoknak. Mivel a házunk befogadóképessége korlátozott, 3 csoportra osztottuk a népet. Így nemcsakhogy mindenkinek jut ülőhely, de mi is tudunk mindenkivel beszélgetni.

3. Családi ünnepség. Talán ősszel, talán Karácsony körül, talán januárban - lássuk, mikor tudunk mindenkit összeszedni - elutaznánk például Szegedre, eltöltenénk egy-két napot, talán egy hosszú hétvégét, ünnepi vacsorával és élményfürdőzéssel. Csak a legszűkebb család, de azért ez mégis "buli" jellegű esemény lenne.

A fenti három pontból az első kettő már sikeresen lezajlott. Tehát volt polgári esküvő a tanácsházán, Aalborgban. Itt ismerkedtünk meg, itt élünk, mért is kéne máshol? Az én tanúm természetesen Zsolt kellett hogy legyen, István pedig dán barátnéját, Vivit kérte fel erre a feladatra. Fontos szerepe volt a fotósnak, Petinek, aki megörökítette az eseményt az utókor számára, kedvesen és hitelesen. Gyönyörű és emlékezetes nap volt, és a fotókról is ez sugárzik.
Templomi esküvő fel sem merült, egyrészt mert egyikünk sincs megkeresztelve, másrészt mert nem érezzük fontosnak az ilyen jellegű formaságokat. Én se akartam hosszú, fehér ruhába bújni. Ellenben nagyonis fontos volt az öltözék, ezért eltöltöttem némi időt a megfelelő darab keresésével. István, akit normálisan nem nagyon érdekli az ilyesmi, most mégis lelkes partner volt ebben is, már csak azért is, mert össze kellett öltöznünk.

A szertartásra online, az interneten keresztül kellett jelentkezni az önkormányzatnál, kettőnknek kb. 20 percbe telt. Először István töltötte ki a formulát, aztán átvettem én a billentyűzetet. A visszaigazolás szerint az általunk választott dátumnak semmi akadálya nem volt, de az időpontot csak személyesen mondták meg a polgármesteri hivatalban, ahová el kellett elmennünk, hogy az útleveleinket bemutassuk. Érdekesség: az online jelentkezésnél az is kérdés volt, hogy lesz-e gyűrű. Kicsit elcsodálkoztunk, tehát lehet olyan is, hogy nincs? Mi erre nem is gondoltunk. Jómagam nagyon örülök a gyűrűnek. Tudom, hogy még viszonylag friss az élmény, de napközben amikor ránézek, megtapogatom, mindig eszembe jut, aki a párját hordja - mondjuk ez korábban gyűrű nélkül is így volt, de ezzel még érdekesebbé vált. A jegygyűrű nem volt egyszerű eset. Találtunk egy különleges pár gyűrűt az Etsy-n, és aztán hiába keresgéltünk itt, Aalborgban az ékszerüzletekben, egy sem ért a közelébe sem. Úgyhogy a nyertes gyűrűk az Etsy-n keresztül Izraelből érkeztek hozzánk némi e-mailezés, izgalom és vám után, de még pont idejében. Az ékszerész-házaspárt, akiktől jött, csak ajánlani tudom.

Vissza a szertartáshoz: azt is választhattuk, hogy dánul vagy angolul akarjuk-e. Természetesen dánul akartuk. Ennek ismeretében aztán még idejében megkérdeztem egy bizalmas dán nőismerősömtől, hogy dánul hogyan mondják ki a boldogító igent, csak simán igen, vagy még valami más is. Megmosolygott, de azért elmondta, hogy elég lesz a "ja". Aztán jól szórakozott, amikor elmondtam neki, hogy az magyarul úgy hangzik, hogy "igen" - ez a szó ugyanis dánul azt jelenti, hogy újra. Tehát ha a dán kérdésre magyarul válaszolnék, sosem érne véget a szertartás.
Szóval eljött a nagy nap. Június 20 ragyogó napsütéses, meleg nap volt, se előtte, se utána nem nagyon volt olyan kellemes jó idő. Nagyra értékeltük, hogy az előre eltervezett öltözékben tudtunk lenni esőkabát és gumicsizma helyett. Aznap Aalborg a legjobb arcát mutatta: több rendezvény is volt, pl. ázsiai ételek fesztiválja és meleg felvonulás, hogy csak párat említsek. Aki élt és mozgott, a belvárosban nyüzsgött. Igazi ünnepi hangulat volt a levegőben.
A szertartás maga 10-15 percig tartott. Nagyon meg voltam illetődve, de az szórakoztatott, ahogy az önkormányzati megbízott, aki bonyolította az eseményt, hogy nézett ki és hogyan beszélt. Vicces volt, na, mint egy rossz színész.

Vivi nagyon édes volt, hozott magával egy zacskó rizst, amiből adott a többieknek is, úgyhogy kifelé szórták ránk, ahogy kell.

Aztán boldog mosolygás a kamera lencséjébe Aalborg belvárosának több nevezetes vagy számunkra kedves pontján.





Nálam is ott volt a kis zsebfényképezőgépem, úgyhogy meg lett örökítve az is, hogy én mit láttam közben.

Végül pedig ettünk egy finomat a Musikens Spisehus-ban, vagyis a Koncertház éttermében.


A tervezett három grillpartiból kettőt a négy fal közt kellett megtartani, mert az időjárás nem engedett ki bennünket. De amit grillen meg lehet sütni, azt a sütőben is, úgyhogy a házban sem volt rossz. A harmadik alkalomra meg olyan meleg lett, hogy ugyan odakint a kertben voltunk, de nem győztünk az árnyékba húzódni.

Drága barátainkat kértük, hogy ne hozzanak ajándékot, de mégiscsak kaptunk mindenfélét, amelyekről majd később szeretnék szót ejteni. Nagyon élveztem ezt a három napot, mert szeretek másoknak főzni és évezem közben a társaságot. Vettünk egy kempingasztalt, hogy biztosan elférjünk, és ebből kifolyólag remélem, máskor is koptatjuk majd még ezt az asztalt.

Azóta többszört megkérdezték, változott-e valami, jelent-e valamit az a papír. Nem is, meg igen is. Nem, mert ugyanúgy élünk együtt, ahogy eddig is. Azzal az érzéssel, hogy a legjobban van ez így. De mégis van egy kis különbség, mert amikor azt mondom Istvánnak, hogy drága férjem, ő rávágja, hogy asszonyka, és közben úgy ragyog a szeme, mint négy éve, nekem pedig ettől elgyengül a lábam. Ilyen ez a házasság.