Kutyafuttában

írom ezt a bejegyzést, ahogy kutyafuttában teltek az elmúlt napjaim is. Letöltöttem az időmet a kórháznál, aztán elérkezett a várva várt, régóta ácsingózott három hét szabadság. Ebből az első kettőt a szüleimnél terveztem tölteni, de Anyu vérszemet kapott a tavalyi last minute nyaralástól, meg aztán Kinga hugom is szívesen megvizsgálta volna testközelből a rég nem látott tengert. Épphogy csak hazaértem, fogorvos, egy nap Sziget fesztivál, és már álltunk is tovább délebbre. Ezúttal majdnem nem lett az egészből semmi, annyira az utolsó pillanatra hagytuk a döntést. A charter repülőjáratok már mind beteltek, ezért nem maradt más hátra, mint Horvátország busszal, Krk szigete, Njivice.

Még sosem próbáltuk, pont itt volt az ideje. Az utazás maga hosszú és fárasztó egész éjszakán keresztül, aludni nem nagyon lehet, legfeljebb bóbiskolni. Cserébe viszont nem kell annyira ügyelni csomagoláskor, hogy mi kerül a kézipoggyászba, és mennyit nyomnak a csomagok.
A táj gyönyörű, ilyen tiszta tengervizet még nem láttam. Az apartman is rendben volt, csak kicsit messze feküdt a tengerparttól, és olyan magasan, hogy ez már az aktív vakáció kategóriájának határát súrolta. Én is megizzadtam 15 percnyi dombra felmenetelésben nap mint nap, hát még Anyukám. A part meg várakozáson alul civilizált nyilvános illemhelyek, zuhanyzók tekintetében, és meglepően keskeny, betonozott, meg rettenetesen zsúfolt.

Még szerencse, hogy egy sziklás partban végződő ligetben viszonylag kevesebben voltak, többnyire itt vertünk tanyát.

Hogy puszta heverészésnél és pancsolásnál érdekesebb legyen, kirándultunk is hajóval, meg egyszer a Plitvice-tavakhoz. Én nem is tudtam, hogy ez a türkizkékes zöld szín létezik a valóságban is, és nemcsak a Photoshop szemfényvesztése giccses képeslapokon.



16 tó vízesésekkel összekötve, fantasztikus lehetett volna, ha nem az idegenvezető tempójában kell végigmenetelni, és közben arra ügyelni, nehogy az előttem haladó turista sarkára lépjek.

Ezért aztán a fotók is közepesek lettek. De így is csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy látogasson el ebbe a csodás nemzeti parkba, lehetőleg csúcsszezonon kívül.
Panaszkodni semmi okom, de most maradt bennem egy kis hiányérzet, mert holnapután már megyek is vissza Aalborgba, így aztán az itthoniakkal nem tudtam, nem tudok találkozni. Legközelebb bepótoljuk, remélem. Ugyanakkor már alig várom, hogy visszatérjek, talán még sosem vártam ennyire, mert villámgyors átcsomagolás után Istvánnal kettesben is nyaralunk egy kicsit, és aztán nyakamon a szeptember... de az már egy másik bejegyzés lesz.

SU

Tehát eldöntöttem egy ideje, hogy maradok Aalborgban, mert István mellett a helyem. A kórházi takarítás egyébként sem nekem való, ez egy fizikai munka, ami nem elég, hogy minden izmot megmozgat, de ha egy nap 3-4 betegtranszport is kijut, akkor estére megfájdul a derekam, mert nem könnyű mozgatni azokat a kórházi ágyakat. Elkezdtem tehát lázasan keresni aaalborgi lehetőségek után még tavasszal. Gondoltam, első körben jó lesz bármilyen munka Aalborgban. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Tulajonképpen bármire, mindenre jelentkeztem, ami akár csak kis jóindulattal is rámszabható lett volna, de sehová nem hívtak interjúra. Végül megnéztem az Aalborgi Egyetem honlapját is, és találtam egy 2 éves kandidat (master) képzést, ami talán érdekes lehet, "Interaktive digitale medier" a neve. Sebtében jelentkeztem a határidő lejárta előtt pár nappal, és fel is vettek. Amikor megkaptam az erről szóló értesítést, kissé pánikba estem, mert ezzel természetesen nem oldódott meg semmi, sőt. Munkára továbbra is szükségem lesz, hiszen valamiből meg kell élni. Ha elkezdek újra tanulni, akkor még nehezebb lesz, mert a kettőt párhuzamosan kell, úgyhogy várhatóan semmire nem lesz időm. De ha arra godnolok, hogy az alternatíva a nyugdíjazásig tartó takarítás (a kórházból legalábbis sosem rúgtak volna ki, sőt tovább kellett volna tanulnom a kórház kontójára szakképzett kórházi takarítónak), akkor mégis inkább ez. Hátha lesz esélyem az egyetemen magamfajtákkal találkozni, és egy nekem való munka közelébe kerülni.
Fel is mondtam a kórházban, most töltöm ott az utolsó napjaimat, hogy aztán nyaralhassak egyet, mielőtt szeptemberben beindul az egyetem.
Közben arra gondoltam, megpróbálhatnék SU-ra pályázni (SU=Statens Uddannelsesstøtte, vagyis állami tanulási támogatás). Ez a dán állampolgárok számára folyósított ösztöndíj, és bár mértéke többek közt függ a tanulmányi eredménytől és a családi állapottól, de nem pusztán zsebpénz, hanem egy olyan havi összeg, amiből ha szerényen is, de meg lehet élni, ha nem sikerül mellette részmunkaidős állást találni. Külföldi diákok számára az SU alapvetően nem jár, de bizonyos esetekben mégis kapható: pl. ha az ember a szüleivel jött Dániába, ha dán a házastársa, vagy ha minimum két éven keresztül megszakítás nélkül dolgozott minimum heti 30 órát. Én ez utóbbit szerettem volna kihasználni, de az több levélváltás után (ami abból adódott, hogy nehéz volt megtalálni a kompetens személyt az SU-irodában) kiderült, hogy az az időszak, amikor szociális gondozó tanuló voltam, nem számít, mert az maga is oktatásnak bizonyul és nem munkának (még akkor is, ha úgy dolgoztam az idősek otthonában, mint bárki más). Viszont az ügyintéző elárulta, hogy esetleg mégis kaphatok SU-t, ha a tartózkodási engedélyemet mint munkavállaló kaptam, és a tanulmányaim mellett 10-12 órát dolgozok.
Remek, gondoltam, akkor mostmár "csak" egy ilyen részmunkaidős állást kell kerenem. A napokban voltam egy állásinterjún, és úgy néz ki, hajlanak arra, hogy bejelentsenek 12 órára.
Azért biztos ami biztos, elmentem a Statsforvaltningen-hez (közigazgatási hivatal), ahol a tartózkodási engedélyt is adják. Illetve újabban EU-s állampolgároknak ez már csak "bevis for ophold", azaz tartózkodásra szóló igazolás, vagyis nem egy műanyag kártya, hanem két A/4-es papír.
A hivatalnál először is azt szerettem volna megtudni, hogy mi az a heti minimum óraszám, amit le kell dolgoznom, vagy minimum fizetés, amit kapnom kell ahhoz, hogy megújítsák ezt a tartózkodási igazolásomat. Ugyanis minden alkalommal, amikor munkahelyet váltok, jelentkeznem kell náluk új igazolásért. Ilyenkor ki kell töltenem és le kell adnom egy nyomtatványt, aztán ők pár hét múlva postázzák az igazolást. Kérdésemre elmondták, hogy nincs szabott minimum, ha tudom fizetni a számláimat és általában ki tudok jönni a fizetésemből, akkor részükről rendben a dolog. Akkorhát hoznom kell a számlákat a havi fix kiadásaimról, hogy lássák, ezek összege együttesen nem haladja meg a fizetésemet? Nem szükséges, mondták, az ilyesmi egyéni elbírálás tárgya. Elcsodálkoztam: tehát nincs szabály, az adott ügyintéző kénye-kedve szerint dönti el, hogy megkaphatom-e az igazolást vagy sem? Kissé aggályosnak találom.
Tovább kérdezősködtem, illetve elárultam, hogy tulajdonképpen felvettek az egyetemre, és szeretnék SU-t, aminek feltétete, hogy a tartózkodásra szóló igazolásomat mint munkavállaló kapjam. Az ügyintéző azt válaszolta, hogy ha tanulni fogok, akkor státuszt váltok, amit köteles vagyok bejelenteni nekik, és akkor a megújított tartózkodási igazolásomat a tanulmányaimra kapom. De én pont ezt nem szeretném, mondtam, hiszen azt mint munkavállaló kell kapnom az SU iroda szerint. Az ügyintéző erre, hogy ő nem ismeri az SU-s szabályokat, de ha elkezdem az egyetemet, akkor jelentkeznem kell náluk is új igazolásért. Ha elmulasztom, az törvénybe ütköző. Persze dolgozhatok mellette, ha akarok, de a fő célom innentől a tanulás.
Az SU szabályai szerint márpedig csak akkor kaphat egy külföldi SU-t, ha tartózkodásának fő célja NEM a tanulás. Nem érzi az ellentmondást? Nem érezte az ügyintéző, hiába magyaráztam el neki még párszor más-más szavakkal a helyzetemet. Odahívta a kollégáját is, megnéztek az adatbázisban is, és mondták, hogy nincs mit tenni, ha elkezdek tanulni, be KELL jelentenem náluk, és akkor a tanulmányaimra kapom a tartózkodási igazolást, akár dolgozok mellette, akár nem, punktum, és már szólítoták is következő klienset.
Namármost: ha hiába szerzek egy 12 órás állást, de SU-ra mégsem vagyok jogosult, akkor vajon érdemes bejelenteni azt a munkát? Csak azt érem el, hogy adózhatok az állam felé, aki máskülönben nem akar támogatni.
Azt hiszem, a dán bürokrácia néhol kibogozhatatlanul bonyolult, ellentmondásos, és nem áll a külföldiek oldalán.

Mégis

Legutóbb a mostoha, nyárinak nem nagyon nevezhető időjárásra panaszkodtam. Úgy látszik, nem hiába, mert ma délután kisütött a Nap. Siettem is haza a munkából, ahogy csak tudtam, és bár otthon (azaz Istvánnál) is akad rengeteg tennivalóm, mégsem csináltam semmit, csak bedobtam a vacsorát a sütőbe, és már költöztem is ki a napsütötte erkélyre bikiniben. A vacsorát is ott ettük meg, és még látogatónk is volt egy mosolygó szitakötő személyében. Banális? Lehet, hogy máshol az, de itt, Aalborgban, 2011 nyarán ritkaságszámba megy az ilyen langyos este.

Vacsora után sétáltunk egy kicsit a Limfjord partján. Szemmel láthatóan a fél város kivonult, hogy magába szippantsa a D vitamint. Csak úgy hemzsegtek az emberek, és minden talpalatnyi zöldet birtokba vettek.


A szabadtéri uszoda is elkészült, amely tulajdonképp a Limfjord vizéből lett leválasztva egy elegáns hajóorr alakú emelvénnyel. Senki nem volt a vízben, mert este 6 után bezárnak, de viking virtus ide, nyári szünidő oda, én kétlem, hogy 6 előtt sokan lettek volna.

Állítólag holnap is sütni fog a Nap. Sosem örültem még ennyire neki.

Pénteki buli

Fiatalkoromban, amikor még Magyarországon éltem közel a fővároshoz, viszonylag gyakran jártam koncertekre. Mióta Dániába jöttem, ez erősen megváltozott. Persze jönnek világsztárok Koppenhágába, de az innen elég messze esik. Aalborgban vagy Nordjyllandon többnyire csak azok fordulnak meg, akik már túlvannak a csúcson, vagy sosem voltak ott - ami persze nem jelent sokat minőség tekintetében, egy viszonylag ismeretlen név is érdekes lehet. De én is kiöregedtem már kissé - nem a zenéből, inkább a koncerttel járó macerából, meg aztán sosem érek rá. De most erőt vettem magamon.
A Nordkraft gyárból átalakított kultúrcentrumban - amely maga is megérdemelne egy külön blogbejegyzést - található a Skråen nevű intézmény, amely Fredags Fest sorozatának keretében múlt pénteken a The Blue Van zenekart hívta meg. Már láttam őket tavaly a Tall Ships Races keretében, és akkor elég jó koncertet adtak, úgyhogy gondoltam, idén megint megnézem őket, annál is inkább, mert közben kiadtak egy új lemezt, amely nem marad el a korábbi mögött. A zenekart lehet, hogy nem sokan ismerik Dánián kívül, de azt a pár taktust biztosan többen hallották már, amit az iPad reklámhoz az egyik számukból vett kölcsön az Apple. Jó kis rock and roll ez, Rolling Stones, Led Zeppelin és még ki tudja milyen utóérzettel, amit én nem bánok cseppet sem.


Azt viszont annál inkább, hogy Dániában idén elmarad a nyár. 20 fok fölé ritkán kúszik a hőmérséklet, az eső is gyakran esik, és nem rövid nyári záporok formájában, hanem kitartóan, néha egész napos nyirkosságot hozva. Egész héten drukkoltam, hogy péntek este 8 és 10 között tartsák vissza magukat a felhőtömbök. Mert ugye mondanom sem kell, szabadtéri koncertről van szó, egy gyártelep mögötti területen. Délután még esett egy kicsi, aztán a DMI, a dán meteorológiai szolgálat honlapján már úgy nézett ki, hogy aznap nem lesz több, bár az idő baljósan ködös volt.

Bele is csaptak a fiúk a húrok közé, aztán úgy a harmadik szám körül elkezdett esni, utána meg zuhogni. Istvánnal előrelátóan vízálló cipővel, gumicsizmával meg esőkabáttal készültünk, de azért jó lett volna, ha valaki elzárja a zuhany csapját. A fiúk többször is kísérletet tettek rá, hogy a következő számmal elijesszék az esőt, ami erre fittyet hányva csak még jobban ömlött. Nem is állt el, csak a koncert befejezése után úgy jó félórával. Kár, mert a legjobb fotókat akkor készíthettem volna, mikor már kicsit besötétedett, és a zenekar tagjairól is lekerült egy-két ruhadarab. Rájuk nem lehetett panasz: mindent beleadtak, úgyhogy csuromvizesek lettek, persze nem az esőtől, hanem mert megizzadtak, úgyhogy ez egy nagyon jó koncert is lehetett volna. Na, de a lemezüket szerencsére itthon, a jó meleg szobában is tudom hallgatni.

Rebild Bakker

Nem azért nem írok, mert nem történik semmi. Épp ellenkezőleg: nagyon is felpörögtek az események, csak szeretném kivárni a dolgok végét, hogy kerek legyen az erről szóló bejegyzésem.
A nagyobb horderejű döntések mellett történnek könnyedebb dolgok is, múlt hétvégén például Brent barátom látogatott meg. Már sokadszor járt nálam Aalborgban, ezért egyre nehezebb neki újat mutatni. Az időjárás is fejtörést okozott: a legtöbb érdekes dolog szabadtéri, de az időjósok esőt ígértek a hétvégére, ami könnyen keresztülhúzhatta volna terveinket és elronthatta volna a szombatunkat. Szerencsére nem így történt, úgyhogy kirándultunk egyet a Rebild Bakker-hez, azaz a rebildi dombokhoz. Már kétszer jártam erre, de még mindig nem néztem körül alaposabban, úgyhogy számomra is kicsit új volt az élmény. Vonattal Skørping-ig mentünk, aztán nyugat felé vettük az irányt.

A Rebild Bakker a Rold Skov része, amely Dánia legnagyobb összefüggő erdőterülete, 8.600 hektáron. Magát a Rebild Bakkert 1912-ben az USÁ-ba emigrált dánok vették meg és a dán államnak adományozták azzal a feltétellel, mindig nyitva kell állnia a nagyközönség előtt, meg lehessen ünnepelni júl. 4-én az amerikai függetlenség napját (amit meg is tesznek minden évben) és hogy meg kell őrizni természetes állapotában, nemzeti parkként.

A bejáratnál részletes ismertetők vannak, és mint annyi más helyen Dániában, a kis fém ládákban ingyenesen elvehető térképek találhatók.


Rögtön a bejárat után néhány szobor. Brentnél "kiverte a biztosítékot" a mormon emlékmű. Sok dán vándorolt ki az 1800-as évek közepén Utah államba, ami a mormon vallás központjának számít, és ahol Brent is született, de mindig hozzá is teszi nyomatékosan, hogy ő NEM mormon.
Néhány tábla arról is említést tesz, hogy az erdő a második világháború idején a dán ellenállás egyik központja volt.
Mindezen tudnivalók után irány a természet. Ami persze nem teljesen természetes, gyaníthatóan telepítettek is ide egysmást, meg aztán juhok legelésznek, itt-ott, ami nem tudom, mennyire elfogadható egy igazi nemzeti parkban.



Összességében nagyot sétáltunk a dombokon, kellemesen elfáradtunk, és még málnáztunk is.

Krizantém

Sohasem szerettem igazán ezt a virágot, noha nálunk otthon a kertben mindig volt többféle színben és méretben. Anyukám szerint hálás növény, mert viszonylag hosszú a virágzási ideje és levágva, vázában is tartós. Épp emiatt a temetőbe a déd- és nagyszülők sírjára sokszor vittünk belőlük, úgyhogy a fejemben a krizantémok összekapcsolódtak a hűvös sírkövekkel meg egy jellegzetes rothadó szaggal, amit akkor érzünk, mikor kidobjuk a vázából a hervadt virágokat.
Pár hónapja, kapcsolatunk bimbódzó szakaszában István egyszer egy nagy csokor fehér krizantémmal állított be hozzám. Persze hogy örültem neki, ki nem örül, amikor virágot kap. A rothadó szagot elkerülendő, cserélgettem szorgalmasan a vizet a vázában, tartotta is szépen magát. Aztán el kellett utaznom két hétre, és a virág csak nem akart hervadásnak indulni. Kénytelen voltam odaadni Istvánnak, mert olyan szép volt még, hogy sajnáltam volna kidobni. Aztán hazajöttem, és István mondta, hogy megvárt a virág. Tényleg nem romlott semmit az állapota. Viszont a legközelebbi vízcsere alkalmával kiderült, hogy a szárak kócos, fehér gyökereket növesztettek. Elültettük egy cserépbe, és az erkélyre tettük. A virágfejek végül elszáradtak, de a levelek nem, sőt! A napokban észrevettük, hogy újra virágzik.

Van szebb, van illatosabb, de a fehér krizantém a szívem csücske.

A néhai Tivoli

Volt vidám parkja is Aalborgnak, Tivoli Karolinelund volt a neve. 1947-ben nyitotta meg először a kapuját, és bár nem vagyok híve a hányatós vigasságoknak, de kívülről, a kerítésen keresztül kicsit bebámészkodva, amikor arra vezetett az utam (december óta 5 percre lakom tőle) többször megfogadtam, hogy egyszer bemegyek. Nem azért, hogy felüljek a gyomorforgatókra, csak hogy fényképezzek.
Erre tegnapelőtt került sor, de másképpen, mint terveztem. A létesítményt tavaly eladta a tulajdonos az önkormányzatnak, és az a döntés született, hogy a játékokat, járműveket lebontják és szimpla városi parkot építenek a helyére. A Tivoli régóta zárva volt, de szombaton kinyitották, hogy a sok apróbb kacatot nyilvánosan elárverezzék (a hullámvasutat és társait már korábban eladták és elszállították). Mi is elmentünk, és bár semmi nem volt a holmik közt, amiért pénzt adtam volna, de meg szerettem volna ragadni ezt az utolsó utáni pillanatot, hogy körülnézzek és fényképezzek kicsit.
Csak tárgyakat kaptam lencsevégre, nem vagyok az a típus, aki embereket is mer, így mindenkinek a fantáziájára bízom, milyenek voltak azok az arcok, akik már az aukció elkezdése előtt két órával sorban álltak katalógusért és licitálási számért, majd pedig feltehetően fizettek ezekért a dolgokért. Egyszerre volt ijesztő és szomorú az egész.

Aarhusi délután II. - Kiállítás a parton

Várnunk kellett, hogy elálljon az eső és kibújhassunk a tető alól, már kezdtem is feszengeni, hogy talán nem sikerül megnézni a következő kiállítást. Aztán még szemerkélő esőben nekiindultunk, és addig szuggeráltuk, hogy végül csak elállt.
A tengerpartra mentünk, ami önmagában is elég szép és elég hosszú. Valami ilyesmit hiányolok kicsit Aalborgban. Nálunk a belvárosban betontenger a part, és csak a város szélén természetes valamelyest, de őszintén szólva szebb is lehetne. Aarhusban a part mentén rendezték meg idén második alkalommal a "Sculpture by the Sea" c. szabadtéri szoborkiállítást. Egyébként is kellemes errefelé sétálgatni, megtettük már máskor is, de a 65 szobor most plusz élményt adott úgy 3 km hosszan, némelyikük a vízen, némelyikük közvetlenül a parton, és jónéhány többé-kevésbé elrejtve az erdőben.
Volt több olyan alkotás, melyben nem véltem semmilyen utalást fölfedezni a vízre vagy a partra. Ezek mutatósak voltak, többnyire elegánsabb, tartósabb anyagból készültek, talán arra számítva, hogy a sétány másik oldalán álló valamelyik villa tulajdonosa kedvet kap a megvásárlásához (ha jól sejtem, itt a legmagasabbak az ingatlanárak a városban). Akadt olyan is, amely utalt a vízre, de azért még többnyire hagyományos szobrászati alkotásnak lehet mondani. És aztán voltak egészen felszabadult, jó humorral megspékelt művek. Ezek némelyike nem tartós, vásárlói szempontból nem nevezhető jó befektetésnek, de nekem ezek tetszettek a legjobban.
Lassan bámészkodva, fényképezgetve haladtunk, élveztük a felhők mögül időnként előbukkanó Napot és a véget érni nem akaró világosságot (a Nap háromnegyed tíz körül megy le, de még utána is elég világos van egy darabig).

A mű címe: átépítés (ombygning)

Kráter a betonban

Ez az egyik kedvencem, úgyhogy két kép is róla: a felső, piros rész enyhe szellő hatására elegánsan mozgásba lendül. Dán zászló-érzést kelt. Videó itt.




Óriás gumikacsa a kis tavon, amelyen egyébként igazi kacsák szoktak úszkálni. (Vajon most hová tűntek?)

Ez ugyan nem a kiállítás része, de nekem nagyon tetszett: praktikus lábtörlő a makacs tengeri homok eltávolítására.
Nagyon sok üvegpohár összeragasztva kisebb-nagyobb csoportokban. Mesebeli jelenség a fák árnyékában.



Ez a teve messziről gyönyörű, és csak közelről tűnik fel, hogy rozsdás ócskavasból lett összeépítve. Egészen közelről, a rácson keresztül pedig látható, hogy a hasában van többek közt egy öreg varrógép, vízzel feltöltött palackok és könyvek - gondolom, csupa nélkülözhetetlen holmi, ha az ember sivatagi túrára indul.

Úgy látszik, a fiókák már kikeltek.


Fel kéne venni ezt a szemüveget.