Íratlan szabályok

Hogy telik a szünidő? Köszönöm jól, és elég gyorsan, mindenféle apró-cseprő intéznivalóval, meg az utolsó munkanapokkal a pékségben. De iskola nélkül, ami annyi szabadidőt azért ad, hogy végre olvassak is egy kicsit. A dánom lassan elérte azt a szintet, hogy tudok normálisan olvasni anélkül, hogy minden második szó után a szótárért kelljen nyúlni. Eddig leginkább iskolában feladott irodalmat gyűrtem, de most - talán először - kölcsönöztem dán nyelvű könyvet a könyvtárból saját örömömre (recept- és designkönyvek nem számítanak, mert azt nem végigolvassa az ember, hanem bele-bele olvas, és főleg nézeget).
Választásom Mehmet Yüksekkaya: Uskrevne regler på det danske arbejdsmarked (Íratlan szabályok a dán munkaerő-piacon) c. nemrégiben megjelent könyvére esett. Könnyen érthető, szinte iskolás stílusban íródott, talán azért, hogy az elsődleges célcsoport, a bevándorlók megértsék. Gondoltam, számomra is releváns lehet a tartalom, mivel én is külföldiként akarok Dániában munkát vállalni. Olvasás közben azonban érződött, hogy elsősorban Európán kívüli országokból érkezetteket céloz meg a szerző, amikor olyan dolgokat magyaráz, hogy a munkahelyen nem téma a vallás, vagy hogy ne értsük félre, ne értsük szó szerint a dán (ön)iróniát, és ne késsünk, legyünk pontosak. Indvandrere, nydanskere - ez alatt főleg a muszlim vallású, elsősorban a Közel-Keletről és Afrikából származó embereket, vagy azok leszármazottait értik. Bár amikor a dán munkahelyi hierarchiáról (vagy inkább annak hiányáról) esett szó, egy nemzetközi cég személyzetisének elbeszélése szerint a magyarországi részlegükön azt tapasztalták, ami Dániára 20-30 évvel ezelőtt volt jellemző: önállóság helyett a dolgozók elvárták, hogy a feletteseik mondják meg, mit kell csinálni.
Na, de az olyan jótanácsokon, mint hogy köszönünk a kollégáknak érkezéskor és távozáskor, csak mosolyogtam, ezt inkább a dánoknak kéne megtanulniuk, akik finoman szólva nem az udvariasság és a jómodor bajnokai általában véve. Teljesen mindennapos dolog volt az iskolában, hogy reggel a tanterembe belépve egy hangos "jóreggelt!"-rel indítottam, amire senki nem reagált, és a sorházban, ahol 4 másik diákkal lakom, a többiek csak akkor köszönnek nagy nehezen, ha én köszönök előre, különben nem. Na, de hagyjuk ezt, talán egy munkahelyen minden más.
Azt meg nagyon remélem, hogy a Janteloven-t manapság senki nem veszi komolyan. Aksel Sandmose dán-norvég író 1933-ban egy regényében fogalmazta meg azt a 10 szabályt, amit szerintem csak a birkák követnek: ne gondold, hogy vagy valaki, ne gondold, hogy érsz annyit, mint mi, ne gondold, hogy okosabb vagy nálunk, ne képzeld, hogy jobb vagy nálunk, stb. Ha ez csak annyit jelent, hogy legyünk csöndesek, szerények, az rendben van, de azt hiszem, sokszor arról van szó, hogy fogadjunk el jót-rosszat, és ne akarjunk változtatni semmin. A csoportmunka, amit a dánok annyira imádnak, tapasztalataim szerint sok esetben egyáltalán nem működik. A tanár ahelyett, hogy elmondaná a tananyagot, kiad egy feladatot, amit csoportosan kell megoldani. Ez általában kutatómunkával indul az interneten, ami engem azért zavar, mert a Google-t bárki tudja használni, de diákként elvárom, hogy a tanár is mondjon valamit. A csoportban aztán a gyengék meg a lusták meghúzzák magukat, és végül a jobb képességűek, szorgalmasabbak oldják meg a feladatot. Személy szerint több dánt hallottam már panaszkodni emiatt, változtatni mégse akarnak. Tipikus.
De vissza a könyvhöz: a bevezető után 30 darab íratlan szabály megfogalmazása következik, végül - és ez a legérdekesebb - interjú 16 dán cég vezetőjével. Kisebb és nagyobb, nemzetközi cégek is, ahány, annyiféle. A közös bennük, hogy mindegyik nagy nyitottságot mutat a bevándorlók felé, némelyik pozitív tapasztalatokról is be tud számolni, és tanácsolja más cégeknek is, hogy nyissanak a külföldről érkező munkaerő felé, mert érdemes. Persze a könyv még a válság előtt íródott, azóta kicsit változott a kép. De az interjúkból merítettem egy kis önbizalmat, és kaptam pár tippet, milyen cégeknél próbálkozhatnék még, mint grafikus.
Most tartok egy kis szünetet. Szombaton dolgozok utoljára a pékségben, vasárnap érkezik anyukám látogatóba, és ezzel megkezdődik az igazi szünidő. De utána megújult erővel folytatom az álláskeresést.