Ünnepek

A hóeleji költözés és aztán az új munkahely okozta kisebb izgalmak, majd az ingázás nyűgje mellett több kellemes elfoglaltságom akadt az utóbbi pár héten, amelyek igaz, hogy szinte minden szabad percemet kitöltötték, de nagyon élveztem is őket.
Az első az Aalborgi Magyarok Társaságának Mikulás ünnepsége volt, ahol ugyan csak megfigyelőként vettem részt, de azt nagy örömmel. Dániában nem hagyomány a Mikulás dec. 6-i látogatása, de az itt élő magyar gyerekek attól még részesülhettek benne. Így történt, hogy dec. 5-én, egy havas vasárnap délután összejött 18 gyerek a szüleivel, meg még néhány ismerős, és izgatottan, együtt énekelve vártuk a Mikulást. Aki késett ugyan, mert a szánja elakadt a hóban, de aztán már minden gördülékenyen ment. Név szerint szólította a gyerekeket, beszélgetett velük egy kicsit, és kiosztotta a csomagokat a zsákjából. A felnőttek is kaptak mézeskalácsot, aztán az egész átcsapott sütizésbe és hancúrozásba. Én legalább annyira élveztem, mint a gyerekek. (Fotók itt.)
A másik a Társaság karácsonyi rendezvénye volt. A kiküldött meghívó utáni visszajelzésekből több, mint 70 résztvevőre számítottunk, akiket az utolsó pillanatban kissé megtizedelt egy influenzajárvány. De akinek sikerült talpon maradnia, az a városszéli kultúrház különtermében ehetett-ihatott magyar (töltött káposzta, vega fasírt, mákos guba) és dán (pácolt hering, rántott hal, rák, rizspuding) finomságokat. Jómagam elvállaltam a dekoráció megtervezését, elkészítését és kihelyezését. A kihívás az volt, hogy max. 250 koronát használhattunk erre a célra, ami nem számít soknak errefelé. Szerencsére két talpraesett lány, Ági és Zsike nagy segítségemre volt, és közösen még novemberben, a fagyok előtt begyűjtöttünk egy nagy halom piros bogyós ágat, mogyoróvesszőt, száradásnak indult hortenziafejet és tobozt. Sikerült ingyen fenyőgallyat is szerezni, aztán az újdonsült lakásomban egy hétvégét rászánva saját kezűleg barkácsoltuk össze a végeredményt, amire - lehetőségeinket figyelembe véve - büszke vagyok. Rengeteg időmet elvette nemcsak a maga a dekoráció, hanem az ezzel kapcsolatos tervezés, időpont-egyeztetések, a helyszínre szállítás megszervezése, stb. De nagyon jól éreztem magam a bőrömben végig. (Képek a rendezvényről itt.)
A Karácsonyt - szinte már hagyományosan - Aalborgban töltöttem. Idén vettem kalenderlys-t: ez egy olyan gyertya, amin fölülről lefelé 1-től 24-ig állnak a számok. Igyekeztem a hónapban minden este gyertyafény mellett vacsorázni, és egy számot leégetni. A lakásomat is felcicomáztam apródonként. Szentestére meghívtam bolgár barátnőmet vacsorára. A három fogást majdnem négy órán keresztül ettük, gyertyafényben, kellemes (nem karácsonyi!) zene mellett, beszélgetve, vihogva. Ezt nevezné egy dán hyggelig-nek. Másnap más barátok látogattak meg, volt ajándék- és süti exchange.
Érdekes, hogy Dániában az emberek Karácsony előtt díszítik fel a karácsonyfáikat, van, ahol már december elsején ott áll a szobában. Mivel a legtöbb lakásban nincs függöny az ablakon, ez jól megfigyelhető. Szaloncukrot nem lógatnak rá, úgyhogy nincs mit leenni Karácsonyig, de a tűlevelek hullásnak indulnak, tehát rögtön az ünnepek után ki is dobják őket. Én az otthon tanult gyakorlatot követtem, azaz a kis cserepes ciprusomat először 24-én délelőtt cicomáztam fel a mini csillagos ledsorral, ami rajta is marad vízkeresztig. Addig minden este sütkérezek a fényében. Szilveszterkor részt veszek egy diszkrét bulin, majd amikor mindenki belesüpped a januári szürkeségbe, hazautazok a családdal karácsonyozni - a hugom is hazaugrik Londonból. Soha rosszabbat.
Addig is kívánok mindenkinek boldog és sikeres új évet, magamnak szintén, beleértve egy lakást Aarhusban. Tulajdonképpen egyelőre nem is kívánnék mást. (Karácsonyi üdvözletem vizuálisan itt, az újévi pedig itt.)

Hóhelyzet Aalborgban

Ilyen havazást már rég láttam (utoljára talán januárban). Ha nem áll el sürgősen, még elkezdek aggódni, hogy holnap vajon beérek-e a munkahelyemre.
De ma napközben még igyekeztem nem erre gondolni, csak lazítani. Tegnap éjjel tettem egy kisebb kört a környéken, és ma délelőtt is sétáltam a városban, mert izgat a nagy fehérség.
A belvárosban tombol a Karácsony előtti ajándékvadászat. Szerencsére ezen én már rég túlvagyok, úgyhogy az üzleteket elkerülve élveztem a hangulatot. Na, nem ültem fel ezekre az alkalmatosságokra, csak bámészkodtam - pedig, mint a félreállított gurulós járókeret mutatja, az ember sosem túl öreg az ilyesmihez.



Füstölt csülkökért senki nem állt sorba a karácsonyi kirakodóvásáron, de a fagyiért csak úgy tolongtak. Ilyen hidegben nyilván nagyon olcsón mérik.

A sör behűtése sem okoz gondot.
A város központjában felállított hatalmas fenyőfára a gyerekek felaggatják a cumijaikat búcsúlevél kíséretében kisebb-nagyobb zacskókban, vagy csokros füzérekben, hogy a Télapó elvigye őket. Karácsony után gondolom, lesz nagy sírás-rívás.

A plakátkampány javaslata szerint biciklizzünk, mert az olcsó és egészséges. Én mostanság inkább gyalogosan járok. Ügyes biciklisnek tartom magam, csak sajnálom a kedves drótszamaramat a sós latyakban tönkretenni.

De az igazi hardcore-okat semmi sem tarthatja vissza, még az sem, hogy az akadályok miatt folyton le kell ugrálni a bicikliről, és a gyalogosok mind leelőzik őket.

A legszomorúbb akkor vagyok, amikor méregdrága bicikliket látok behavazva. Némelyikért otthon már autót lehetne venni.


Másfél óra séta után muszáj volt hazafelé vennem az irányt, mert már nem éreztem az exponálógombot az ujjam alatt. Nem csoda, a fjord is befagyott.
További fotók itt.

Az új munka

A héten elkezdtem a munkát az aarhusi kórház idegosztályán, mint "servicemedarbejder". Ez egy olyan ápoló, aki a konyhában dolgozik, takarít és betegeket szállít. A konyhában kezdtem a betanulást. Itt csak teát meg kávét főzünk, azt viszont irgalmatlan mennyiségben a betegeknek és a személyzetnek is. A többit az alagsori konyhából kapjuk, és nekünk kell előkészítenünk: tálalni, büféasztalt megpakolni, tálcákat elkészíteni, ebédidőben a nagy büfékocsiból kimérni a meleg ételt a betegeknek vagy az őket kiszolgáló nővéreknek, a szennyes tálcákat begyűjteni, és a mosogatógépet tölteni/űríteni folyamatosan. Az egész kórházat kiszolgáló hatalmas konyha a -1. szinten van, ahol egyébként egy alagútrendeszer van kiépítve, és vicces járművekkel, háromkerekű robogókkal, nagy rámpájú targoncákkal közlekednek a dolgozók a kresz szabályait követve. Azon kívül, hogy az ételt összeszedjük, gyakran le kell járni a mosodába, a szemeteskonténerekhez, és a betegek szállítása egyik osztályról a másikra is az alagúton keresztül történik. Én egyelőre még nem vezettem semmilyen járművet, mert előbb órákat, majd jogosítványt kell hozzá kapnom, de kollégát már kísérgettem, és csak bámultam, milyen szervezetten zajlik minden.
Az egész munka kicsit olyan, mintha étteremben dolgoznék, a szokottnál is nagyobb tekintettel a higiéniára. Sokat kell tanulnom, mert kiderült, hogy még a reggeli kását is rossz kanáltartással kavarom. A kollégám - egy anyuka típusú néni - minden mozdulatomat figyeli és kijavítja, ami kicsit idegesítő, de amikor megkérdezem, hogy nagyon ügyetlen vagyok-e, mindig azt mondja, hogy nem, épp ellenkezőleg, úgyhogy nagy baj talán nincs.
Azon egyébként igazán meglepődtem, milyen jó kosztot kapnak a betegek. Tea, kávé, narancslé, almalé, szörp, gyümölcs és ropi egész nap a rendelkezésükre áll, naponta többször frissül a kis asztal a hosszú folyosó mindkét végén. Ezen kívül kapnak reggelit: zsömle, kenyér, vaj, hatféle sajt, háromféle felvágott, nutella, lekvár, méz, kása, øllebrød - barnakenyér alapú édes trutyi -, kása, müzlik közül lehet választani. Az ebéd: leves, egyféle meleg főétel (valamilyen krumpli hússal), kétféle szendvics, saláták, és desszert (többnyire gyümölcs-grød - lekvárszerű nyúlós trutyi gyümölcsdarabokkal, tejjel leöntve fogyasztják a dánok). Aztán kora délután süti az uzsonna - ennyit látok a délelőttös műszakból, és boldogan fizetek havi 75 koronát - a személyzetnek ennyibe kerül -, hogy én is ezt a kosztot ehessem. Minden friss, gusztusos, és kellemes meglepetés, hogy a vegetáriánusokra is gondolnak.
Természetesen nem nagy szellemi kihívás a munka, de a kollégák nagyon kedvesek, figyelmesek. Az orvosok külön kaszt, velem szóba se állnak, az ergoterapeuták is átnéznek rajtam, de a nővérek többsége bekukkantott a konyhába első munkanapomon és üdvözölt, többen mondták, hogy már nagyon vártak. A nővérek, asszisztensek és ápolók együtt reggeliznek és ebédelnek, ami jó hangulatban zajlik egy nagy asztal körül. A komfortérzetemet növeli, hogy nemcsak az osztályon, de szemmel láthatóan az egész kórházban sok külföldi dolgozik, tehát nem néznek rám úgy, mint egy marslakóra. Összességében jók az első benyomásaim.

Egyedül az ingázás agggaszt, főleg a hazajutás nagyon nehézkes. A munkaidőmnek 14.24-kor van vége, a kórháztól elvileg 10 perc alatt el lehet jutni a pályaudvarra. Reggelente, munkába menet hasítanak a buszok, de hazafelé csak cammognak a csúcsforgalomban, ezért a kiszemelt vonatot még sosem sikerült elérni. A következő nehézség a vonat, amely késve érkezik Koppenhágából, műszaki hiba miatt kimarad, vagy intercity helyett mindenhol megállósként közlekedik - ez az elmúlt három nap bosszantó mérlege. Ezt a bejegyzést is a vonaton írtam, az 1 óra 20 perces menetidő végül pont a duplájára, 2 óra 40 percre növekedett, most nincs kedvem leírni a történetet, mert túl sok a fordulat benne. Muszáj lesz Aarhusba költözni, ha nem akarom a munkán és az alváson kívül minden fennmaradt időmet az aarhusi pályaudvaron és a vonaton tölteni.

GyIK és kár

Avagy gyakran ismételt kérdések és károgás "színezte" mostanában a napjaimat.
Én a jelenlegi munkahelyemen, az idősek otthonában nem mondtam a kollégák közül senkinek, hogy felmondtam. Nem mintha titok lett volna, de egyikőjüket sem éreztem olyan közel magamhoz, hogy kedvem lett volna döntésem okairól beszélgetni, gondoltam, majd elég lesz tudatni velük pár nappal a felmondási időm letelte előtt. Végül mégis elő kellett adnom egy diplomatikus magyarázatot jónéhány alkalommal, mert a főnök beleírta a közös üzenőfüzetbe elég hamar, hogy Aarhusban kaptam munkát, és ettől kezdve hirtelen érdekes lettem. Nem érzem jól magam köztük? - kérdezték. Mondtam, hogy nem bírom a 3 műszakos, mindenféle ritmust és logikát nélkülőző beosztást, ami szinte napról napra változik, és nem szeretem, hogy folyton ki vagyok kölcsönözve más idősek otthonába, ahol senkit nem ismerek, és olyan, mintha folyton elölről kéne kezdenem. Ehelyett az Aarhusi kórház idegosztályán állandó délelőttös műszakban leszek, és csak minden 4. hétvégén kell dolgoznom, ami a mostani munkámhoz képest szinte luxusnak tűnik. De ezzel általában nem elégedtek meg, mert ezután következett az, hogy

- És legalább ismerős vagy Aarhusban?
(Még nem nagyon, de majd az leszek. Nem ez lesz az első eset életemben, hogy új várost kell megismernem, és eddig mindig gyorsan és remekül ment.)

- Mikor költözöl Aarhusba?
- Amint találok ott egy megfelelő lakást.
- Aarhusban NAGYON nehéz lakást találni, az egyetemista lányom is csak úgy tudott, hogy egy másik lánnyal közösen béreltek ki egy kis lyukat, úgyhogy szerintem te se úszod meg másképp.
(A lányod szerencsés, mert a dán ösztöndíj szerintem egészen jó, de én azért már nem ösztöndíjon fogok élni. Persze a fizetésem nem nevezhető magasnak dániai viszonylatban, ennek ellenére előfordulhat, hogy találok olyan lakást Aarhusban, amit megengedhetek magamnak egyedül is.)

- És addig? Ingázni fogsz? Napi kétszer másfél órát vonattal? Én is próbáltam évekkel ezelőtt, de egy hónap után feladtam, mert a vonatozás kemény dolog.
(Jómagam a Monor-Budapest távot 10 éven át nyűttem, és a DSB-t a MÁV-val összehasonlítva, a BKV-ról már nem is beszélve...)

- Reggel 7-kor kezdődik a munkaidőd? Jééézusom! Hánykor kell kelned? Ötkor?!
(Nem, az ötórás vonatot kell elérnem, tehát negyed ötkor. De cserébe 14.24-kor (sic!) már véget is ér a munkaidőm.)

És végül a főnököm:
- Van egy barátnőm, aki évekkel ezelőtt egy kórházban ápolóként munka közben olyan sérülést szerzett, hogy teljesen tönkrement a háta, többször operálták. Azt ugye tudod, hogy a kórházakban nincsenek olyan segédeszközök, mint egy idősek otthonában, tehát liftes mozgatás (forflytning) helyett emelgetni kell a pácienseket. Persze, ha a kollégáid közt lesz erős férfi is, akkor talán nem lesz gond.
(Na, ez érdekes, mert már megkaptam a beosztásomat az első hónapra, és abban látható, hogy rögtön az első héten mozgatós tanfolyamon (forflytningskursus) kell részt vennem. Tehát nem emelgetős kurzuson. A leendő három kollégám közül kettővel egyébként volt szerencsém találkozni és beszélgetni, átlagos testalkatú nőkről van szó.)

Ezek után talán nem csoda, hogy úgy érzem: ha végre befejezem ebben az idősek otthonában a munkát, azzal már túl is vagyok a nehezén, és a további gyakorlati nehézségek megoldódnak majd. Csak szűnjön már meg a károgás, és ne ismételgessék nekem többet ezeket a kérdéseket.

Új lakás

Ahogy azt már említettem, költöznöm kellett, ami a napokban történt meg. Nem volt hozzá nagy kedvem, mert nem szeretem az ezzel járó macerát, másrészt meg szerettem a régi lakásomat. De nem volt mit tenni, befejeztem tanulmányaimat, az ungdomsbolig-ot muszáj volt elhagyni. Nyomott hangulatban csomagoltam egy egész napon keresztül, amit csak az szakított meg, hogy dél körül kisétáltam búcsút venni a tengerpartomtól. Persze maradok ugyanebben a városban, fél óra biciklizéssel bármikor újra eljöhetek erre a partszakaszra, de az már nem lesz ugyanaz, mint akármikor, amikor kedvem támad hozzá, kisétálni.

Az új lakásom lehangolóan koszos és rendetlen állapotban várt. Hosszan tudnám sorolni a részleteket, de legyen elég az alábbi fotó a villanysütő dugójáról és egy konyhai konnektorról. A többit a fantáziátokra bízom, de talán elképzelhető, hogy sok órámba tellt, mire lakhatóvá varázsoltam a kéglit.


A padló külön elmlítést érdemel: kezeletlen, fa, amin láthatóan cipővel trapoltak korábban, úgyhogy igen alapos brun sæbe (tradícionális dán vegyszer erre a célra) kezelésben részesítettem egy kefe és egy rongy, valamint rengeteg energia segítségével.
A falakra ráférne egy festés (bár már attól is világosabb lett, hogy átmostam), de várok még egy kicsit, mert ha pár hónap múlva ismét költözés következik, akkor fölösleges. A fürdőszobát viszont nem hagytam annyiban, az ki lett festve.

Még így is nehéz használni, mert olyan kicsi, mint rendes helyeken a WC, de Dániában luxusvillát kell bérelni ahhoz, hogy normális méretű fürdőt és igazi, üveggel leválasztott zuhanykabint, vagy netán kádat kapjunk. A konnektorok ritka és logikátlan elhelyezése is okozott némi fennakadást, de sok méternyi hosszabbítóval végül minden megoldódott.
Az vitathatatlan előnye az új lakásnak, hogy közel van a belvároshoz. Míg a régi lakásomtól 20 perc volt biciklivel a könyvtár (hátszélben), most 12 percre van gyalog.

És mostmár van végre igazi konyhám. Még ha régebbi évjáratból való is, de legalább tele van szekrényekkel, többé nem gond a tárolás. A hálószobában is van egy nagy beépített szekrény, ami nem is olyan ronda, ha becsukott állapotban van.
Régi vágyam volt, hogy ne csak író-, de ebédlőasztalom is legyen, tehát ha valakit meghívok vacsorára, akkor ne kelljen lepakolni és középre húzni az íróasztalomat, hogy enni tudjunk.

Az interneten, egy adok-veszek oldalon sikerült lecsapnom egy gyönyörű kis ebédlőasztalra igazán olcsón. Meztelenül is tetszik, de vettem a kezeletlen fa testére egy csinos asztalterítőt, hogy bátrabban lehessen enni rajta.


A falon a fa nem matrica, hanem sajnos festés, és természetesen NEM az én művem, hanem az előző lakó hagyatéka. Kezdetben sokat törtem rajta a fejem, hogyan lehetne eltüntetni. De utóbb mást gondoltam: olyan helyzetbe hozom ezt a bánatos, ronda piros fát, hogy utána mindenki ilyet akar majd magának a saját falára, csak egy kis idő kérdése az egész. Amiből most nincs sok, mert mindjárt jön a Mikulás, úgyhogy zárom is a bejegyzést.
Egy szó mint száz, majd' egy hét alatt lakhatóvá varázsoltam a lakást. Ebben és a költözésben nagy segítségemre voltak régebbi, és az Aalborgi Magyarok Társaságán keresztül újabban megismert barátok, kedves ismerősök, amiért nagyon hálás vagyok nekik.

Mentor

Igyekszem mindent megtenni az előrébbjutás érdekében. Amikor másfél éve hallottam a Kvinfo Mentornetværk-ről, azonnal jelentkeztem. A Kvinfo egy olyan szervezet, amelynek célja a nemek közti egyenlőség előmozdítása, és ezért egyebek közt a Dániában élő külföldiek, főleg nők, menekültek és bevándorlók integrálódását segíti. A mentorhálózata egy a több eszköz közül, és nagyon szimpatikusnak tűnt, úgyhogy jelentkeztem náluk e-mailben egy rövid bemutatkozó levéllel, és a kívánsággal, hogy szeretnék egy mentort. Egy munkatárs meg is hívott egy elbeszélgetésre, ahol igyekezett kideríteni, mik az igényeim, milyen vágyaim elérésében van szükségem segítségre. Ez az én esetemben természetesen a grafikusi munka. Tehát leszögeztük, hogy egy segítőkész dán grafikus nőre van szükségem. Ezután következett a hosszú-hosszú várakozás, mialatt igyekeztek nekem felkutatni a megfelelő mentort. Közben a szervezet aalborgi tagozata pénz hiányában megszűnt, de én jeleztem, hogy sebaj, egy jó mentor kedvéért hajlandó vagyok alkalmanként Aarhusba kirándulni. Végül majdnem egy év várakozás után megtalálták nekem Sidselt Aarhusban, akinek csupa véletlenül már ismertem a blogját korábbról.
Sikerült is vele időpontot egyeztetni, és április 7-én egy aarhusi kávézóban találkoztunk. Elmeséltem neki röviden az esetemet, és azt, hogy mit szeretnék. Megnézegette a portfóliómat, és kapott egy példányt egy álláshirdetésre írt jelentkezésemből, amit a következő alkalomra átnézett, és ellátta javaslatokkal annak érdekében, hogy még jobb legyen. Én meg kaptam házi feladatot: egy visionboard-ot kellett készítenem, azaz egy kompozíción belül vizualizálni a vágyaimat, ezesetben az álommunkát úgy, hogy én vagyok a középpontban. A képeknek ugye mágikus ereje van.
Kezdetben nagy volt a lelkesedés. Megállapodtunk, hogy kb. havonta egyszer találkozunk, és ezt még szerződésben is rögzítettük a Kvinfo szabályai szerint. Ehhez képest összesen 3 alkalommal ültünk össze egy-egy jó órányi beszélgetésre. Én mindig elmondtam, mit tettem az elmúlt időszakban az ügyem érdekében, ő pedig mondott pár biztató szót. Aztán jött a nyári szünet, először ő ment szabadságra, aztán én. Közben azért írtam neki e-mailt azt kérdezvén, mikor tudnánk legközelebb találkozni, csak ő meg elfelejtett válaszolni. Aztán írtam megint, és három hétre rá válaszolt is, hogy elnézést, de nagyon elfoglalt, de javasoljak pár időpontot, és akkor ő választ. Ez a szekvencia megismétlődött, tehát a mailemre megint nem válaszolt, írtam megint, eltelt kb. 3 hét, mentegetőzés a részéről, én jöttem ismét időpontjavaslatokkal. Erre azt válaszolta a múlt héten, hogy Karácsony előtt már semmi ideje, írjak neki az ünnepek után, mikor magam is tisztábban látom a helyzetemet.
Na, erre kicsit mérges lettem. Én a helyzetemet nagyonis tisztán látom, szerintem csak arról van szó, hogy neki nincs ideje és kedve ehhez az egészhez. De akkor miért nem azt mondja? Ehelyett odaszúrta a levele végére, hogy megterhelő (krævende) az én esetem. Persze, de ha nem lenne az, akkor egyedül, segítség nékül is elboldogulnék. Úgyhogy megköszöntem az eddigieket, és írtam, hogy akkor bontsuk a szerződésünket. Erre csak az volt a válasza, hogy rendben, és ne felejtsem el a döntésemről értesíteni a Kvinfót is.
Nem felejtettem el. Ők még megkérdezték, hogy kívánok-e másik mentort. Nem kívánok. Drága mulatság volt háromszor is Aarhusba utazni csak azért, hogy Sidsellel találkozzak, mert olyan sokat nem kaptam érte - pár mondatot átfogalmaztunk a jelentkezésemben. Ha csak ezen múlna...
De van nekem néhány természetes úton szerzett mentorom. Rájuk számítok továbbra is, bár szerződést nem kötöttünk róla.

Lykkepille

Amikor először hallottam, hogy a kedélyjavító tablettákat dánul boldogságtablettának (lykkepille) hívják, majdnem elröhögtem magam. Optimisták a dánok, ha azt hiszik, a boldogság így jön, receptre, pirulával. Vagy csak nekem vannak merőben más elképzeléseim a boldogságról.

A dán szociális és egészségügyi rendszer világhírű, messze földön a csodájára járnak. Igaz ami igaz, van jó oldala: az egyén válláról leveszi a felelősséget, vagyis nem a család tartozik gondoskodással a betegekről, idősekről, hanem az állam, vagy konkrétabban az önkormányzat. Elvileg kizárt, hogy valaki segítség nélkül maradjon, mert az alanyi jogon jár. Akár a saját otthonában él, és csak hetente egyszer mennek ki hozzá pl. takarítani, akár annyira gyámoltalan, hogy nem maradhat felügyelet nélkül, ezesetben helyet kap egy idősek otthonában.
Csakhogy az elmúlt pár napban láttam pár kellemetlen dolgot. Élt a részlegünkben egy 74 éves férfi. Bácsinak nem tudnám nevezni: magas, jóképű, tisztes őszes halánték, 10 évet nyugodtan letagadhatott volna. Kissé gyenge volt az utóbbi időben, a szíve rendetlenkedett, de még élhetett volna hosszú évekig. De úgy döntött, elég volt, és egy ideje nem volt hajlandó enni, inni vagy felkelni az ágyból, de még kommunikálni sem. Ha közelítettünk hozzá, az ágy szélébe kapaszkodott, ha próbáltuk neki beadni a gyógyszereit, ijesztő hangon nyüszített, és volt, hogy kiköpte az egészet. Kb. egy hétig húzta így, aztán szombat délelőtt eltávozott az élők sorából.
Van egy másik néni az otthonban, a férje (pár szobával arrébb tengette napjait) fél éve halt meg. Azóta a néni bármitől, de tényleg: még egy ajtónyikorgástól is összerezzen, és nem szabad tőle semmit kérdezni - pl. "Tetszik kérni kávét?" is kizárva -, mert hangos zokogásba kezd, és alig bírja abbahagyni.
Felvetettem a kollégáknak, hogy a marékszámra szedett gyógyszer, hangulatjavító, élénkítő és nyugtató nem segít minden esetben, ha nem is helyette, de mellette érdemes lenne néhány lakónak felkínálni pszichológus vagy lelkész segítségét. Fodrásszal, pedikűrössel is kontaktálunk szükség esetén, akkor ez nem férne bele? A kollégák megütközve néztek rám, mondták, ez nem tartozik a hatáskörünkbe. A főnökömnek is megemlítettem, kitérő választ adott. Amúgy se figyel sose rám, meglehet, hogy most se értette meg, mit akarok mondani. Persze mit várjak tőle, a beosztásomat is elrontotta a múlt héten.
Nem tiszta a lelkiismeretem, de nem tudom, mit tehetnék még.
A világhírű dán szociális és egészségügyi és egészségügyi rendszer nálam több ponton megbukott. Az mondjuk tény, hogy idősek otthonába nem véletlenül kerülnek be a lakók: ez életük utolsó állomása. Megértem már pár halálesetet, és volt, hogy nem lehetett volna másképp. De néha azért lehetne más, sokkal jobb is ez az utolsó felvonás. Tényleg nagyon várom, hogy elkezdjek a kórházban dolgozni. Ott lesz olyan is, aki gyógyultan távozik.

Mentális klímaváltozás

Ma egy olyan idősek otthonában kellett dolgoznom, ahol még soha nem jártam korábban. Az intézmény kint van a világ végén, Svenstrup szélén, biciklivel, hátszélben 30 perc, mint az nagy örömömre reggel kiderült, de hazafelé szembeszélben sajnos 45. Na, nem ez a lényeg, hanem hogy induláskor havaseső hullott az égből, csak úgy kavarta a szél, és kitartott egész nap.
Útban hazafelé, mikor beugrottam a Bilkába, hogy tejet, vajat meg élesztőt vegyek, valahogy elvesztem a karácsonyi dekorációk közt. Elég hosszan nézelődtem, beszippantott a látvány meg a hallvány (Jingle Bells, mi más). Költözés előtt értelmes ember nem vesz semmit, de én végül nem bírtam tovább, és megadtam magam két mini dióda-sornak. Mentségemre szolgál, hogy szinte gyufásdoboznyi méretűek összecsomagolva, és zsebben elférnek. Aztán idehaza felaggattam őket, és a fényük alatt megettem jó fél kiló mandarint, végül a pontot az i-re egy zacskó marcipán-nugát konfekt tette föl. Most egy kicsit fáj is a gyomrom, de azért Merry X-mas!

Váratlan fordulat

akadt több is az utóbbi időben, és gondoltam, várok egy kicsit, mielőtt bármit is leírok.

Tehát kezdődött azzal, hogy szerencsésen találtam egy lakást itt Aalborgban, elég jó helyen, közel a centrumhoz. A maga 56 négyzetméterével szinte túl nagynak tűnik a mostani 29 négyzetméteremhez képest, de a kisebb lakások sem olcsóbbak, szóval ezen nem tudtam sokat variálni. Hogy a kégli pontosan milyen, arról majd akkor, amikor már magam is megtapasztaltam; költözésre dec. 1. környékén kerül sor.
Pár nappal azután, hogy lefoglaltam a lakást, hirtelen állásinterjúra kellett mennem. Még nyár végén, mikor semmilyen munka nem volt kilátásban, elküldtem jelentkezésemet sok más egyéb közt az Aarhusi Kórház idegosztályára is, ahová ápolót kerestek. Az interjúra menet azt hajtogattam, hogy úgyse én kellek nekik, és ha mégis, hát úgyse vállalom el. 25 óra munka hetente, másfél órányi vonatútra Aalborgtól, ez nem nekem való, de egy próbát megér, legalább gyakorlom az állásinterjúzást. Ahol kiderült, hogy időközben változott a tervük, és teljes munkaidőre, 37 órára kell nekik egy új dolgozó. Állandó délelőttös műszak, és hétvégi beosztás csak minden 4. héten. Szemben a mostani munkámmal, ami ugye 3 műszakos, teljesen kiszámíthatatlan ritmusban, és mióta munkába álltam, minden hétvégén dolgoznom kellett, most már 3. alkalommal, és nem lesz ez másképp a jövő hétvégén se. Maga az osztály egészenen jól néz ki kórház létére, a négy ember, aki interjúztatott, szimpatikusnak tűnt. Valahogy az a benyomásom támadt, hogy bár ez sem az álommunka, de jobban elboldogulnék vele, mint a mostanival. A beszélgetést követő napon hívott is a főnővér, hogy rám esett a választásuk, kérdezte, mikor tudnék kezdeni. Húha, erre nem számítottam.

Végig kellett gondolnom az összes pluszt és mínuszt mindkét oldalon. Ha maradok, helyben dolgozhatok továbbra is, minden munkahelyemre eljuthatok fél órán belül, amit nagyon szeretek. A biciklizés számomra még mindig az egyik legjobb dolog Dániában. Ha viszont Aarhust választom, jön az ingázás vonattal, amiben sokéves tapasztalatom van már Monor-Budapest viszonylatában, és azt nagyon utáltam. Persze remélem, hogy itt más lesz. Tudom, hogy műszaki hibák itt is adódnak, de a dán vasúttársaság komolyabban veszi a menetrendet. Nehéz lesz a korán kelés, az 5 órás vonattal kell mennem, hogy 7-re beérjek a kórházba. De ha a vonaton töltött napi kb. kétszer másfél órát hasznosan tudom tölteni, akkor nem olyan tragikus. Ülőhelyem nagy valószínűséggel mindig lesz, olvasnivalóm mindig van, legalább most időm is lesz rá, és a laptopon is rengeteg mindent lehet csinálni, még akkor is, ha nem veszek mobil internetet. És a munkaidő mindig ugyanakkor ér véget, ami végre megengedi, hogy utána rendszeres programot találjak magamnak.
Elkezdtem aarhusi lakások felé is kacsintgatni, de nem fogom elkapkodni. Először is látnom kell, hogy ez a munka beválik-e. Ha nem, akkor nincs miért költözni. És látnom kell, hogy az ingázás működik-e. Ha igen, akkor nem kell feltétlenül közelebb költöznöm Aarhushoz. A nagy dilemma része az Aalborgi Magyarok Társasága, aminek kapcsán egyre több érdekes program van itt, szimpatikus emberek társaságában, ettől nem szeretném elvágni magam.
Előbb-utóbb Aalborgban is lesz több rendes sosu-munka megint, mert igény van rá, de hogy mikor, az megjósolhatatlan, mert pénz viszont nincs rá pillanatnyilag az önkormányzat kasszájában. A bizonytalanra meg nem tudok várni, mert a jelenlegi munkámban elértem tűrőképességem határát.

Tehát felmondtam a mostani állásomat. Anyagi szempontból valószínűleg rosszabbul fogok kijönni a műszakpótlékok hiánya és a drága vonatbérlet miatt (még akkor is, ha ez utóbbi egy része az adóból évente egyszer visszaigényelhető). De mégis azt hiszem ebben a pillanatban, hogy jól döntöttem, mert megkönnyebbülést érzek.
Persze ha a praktikus teendőkre gondolok - költözés és ami ezzel jár, a hivatalos ügyintézés -, kissé hullámzik a gyomrom. Meg akadnak olyan apróságok is, hogy szombat-vasárnap az első vonat Aalborgból Aarhusba nem 5-kor, hanem 6.20-kor indul, tehát a hétvégi kórházi műszakra reggel 7 helyett legkorábban 8-ra tudok beérni.
De muszáj, hogy lépésről lépésre megoldódjon minden. Nem lehet másképp, mert már nagyon szeretnék rendet látni az életemben. Tehát november végén költözés, december 15-én pedig új munka Aarhusban. Addig pedig sok-sok tennivaló minden egyes nap.

Akcióban a szociális gondozó

Igen, elkezdődött a munka: négy helyszínen, három műszakban.
Az elmúlt két hétben legtöbbször abban az idősek otthonában voltam, ahol az első szakmai gyakorlatomat töltöttem. Akkor csak az egyik szárnyban dolgoztam, most viszont bedobtak a mély vízbe, mindegyik szárnyban megfordultam már, reggeli és délutános műszakban is kipróbálva magam. Ez utóbbi jobban fekszik, egyrészt, mert könnyebb este 11-ig dolgozni, mint reggel 7-kor munkába állni, másrészt, mert a délutános műszakban nincs se takarítás, se fürdetés, csak vacsoráztatás meg ágyba fektetés. Persze ez se mindig egyszerű, mert van olyan gondozott, aki tényleg semmit nem tud már egyedül, beleértve a kanál szájához emelését se. De a legnagyobb nehézséget a sok új név megjegyzése jelentette: 4x16 lakó van, és bár néhányat ismerek még a a korábbi gyakorlatból, de bizony a többség az alig egy év alatt, ami azóta eltelt, eltávozott az élők sorából.
Voltam már ott is délutános a múlt héten, ahol a második gyakorlatomat töltöttem. Kellemesen telt az a műszak, a gondozottaim, akik nem otthonban, hanem egy speciális lakóparkban laknak (nagy fürdőszobák hendikep vécével, mindenhol rámpák, küszöbök száma minimális a tolókocsis közlekedést megkönnyítendő), szinte mind emlékeztek rám, és némelyik őszintén örült nekem, ami meghatott. Persze itt is voltak vicces epizódok, mert kaptam pár olyan ápoltat, akinél még nem jártam korábban. Például szóváltásba kerültem az egyik elmebeteggel, aki este 10-kor, mikor mentem ágyba dugni, közölte, hogy elfogyott a cigije, és adjak neki. Adhattam volna, mert a gyógyszeres szekrénykéjében volt elzárva, de tudom, hogy bármennyit elszívna, úgyhogy nem véletlenül van neki kiporciózva a napi adag. Hirtelen úgy döntöttem, eljátszom a hülye külföldit, aki nem ért dánul, és cigaretta helyett jégkrémet kaptam neki elő a mélyhűtőből. Szerencsére jól sült el a dolog: méltatlankodott kicsit, de aztán nekilátott bekanalazni. A kollégák meg jót derültek az eseten, mikor utólag elmeséltem nekik, és tetszett nekik a megoldásom. Ez volt a vicces eset, de az például már inkább ijesztő volt, amikor egy nagyon kövér és nagyon ápolatlan skizofrénhez kellett kimennem. Először nem akart beengedni a nő, aztán nem akarta bevenni a gyógyszert, de amikor megfogtam a kezét, hogy a lelkére beszéljek, sírva fakadt, mint egy kisgyerek, és végül szót fogadott. A lakása igazi disznóól volt, és csak kifelé menet vettem észre, hogy a sok hajas baba némelyikének, amelyek a gardrób tetején ültek, be van törve az arca. Nem biztos, hogy még egyszer ki mernék menni hozzá.
A harmadik helyszín szintén egy lakópark, ahol az ápoltak túlnyomó része alkoholista. Fenntartásokkal mentem oda, mert míg a legtöbb testi vagy lelki betegség együttérzést ébreszt bennem, az alkeszeket általánosságban nem tudom sajnálni, végülis ők keresték maguknak a bajt, a könnyebb megoldást választva. Délutános műszak volt, és sajnos reménytelenül szakadt az eső, ami azért volt probléma, mert két ápolt között bicikliznem kellett, néha hosszú percekig, és 8 órát ledolgozni úgy, hogy állandóan öltözni-vetkőzni kell (nemcsak esőkabátról, de esőnadrágról is szó van) nem túl praktikus. Ez, meg az, hogy nem voltam ismerős a környéken, értékes perceket vett el a munkatervből. Ami úgy nézett ki, hogy kaptam egy listát, ahol ott állt a név, a cím, az időpont, amikor meg kell jelennem, és a tevékenység, amit végre kell hajtanom. Volt, ahol csak a gyógyszert kellett odaadnom a szekrényből, és meggyőződni rőla, hogy beveszi az ápolt, volt, ahol a vacsorát felmelegíteni, de volt, ahol komplett ágybafektetési rituálét bonyolítottam részletes leírás alapján. A munkaterv nagyon szoros volt, és amikor a vészhívót valaki megnyomta, soron kívül segítséget kérve egy pisiléshez, ami 15 percig tartott, onnantól kezdve borult az egész menet, és éreztem a késés folytán rám nehezedő nyomást. De még ez is rendben lett volna, viszont volt egy igen kellemetlen élményem. A második itt lehúzott napom elején, benyitván az egyik középkorú férfi ápolthoz, otthon találtam nála a feleségét is. Aki azzal indított, hogy jó alaposan leszidott, amiért a férjére előző este rosszul adtam a pelenkát, ezért a szerencsétlen az éjszaka folyamán totál átázott, még az ágyneműt is le kellett reggel cserélni. Nagyon meglepődtem, mert egy ilyen pelenkát (lila Tena Flex, ha valaki esetleg ismeri a típust) egyszerűen nem lehet rosszul ráadni senkire, tökéletes dizájn. A baj gyanúm szerint inkább a pasassal lehetett. Tudom, hogy egyesek össze-vissza forgolódnak álmukban, esetleg kibontják a pelust, és akkor persze nem véd semmi az elázás ellen. De az még inkább meglepett, hogy szinte mindenhol kedvesen foganak, ez volt talán az első eset, hogy valaki tényleg üvöltözött velem, és még csak nem is egy beteg ápolt, hanem egy normálisnak gondolt hozzátartozó. Fáradt voltam és ideges, mert már rég a következő helyen kellett volna lennem, úgyhogy sírva is fakadtam, ahogy kell. Erre megenyhült a nő, és felajánlotta, hogy megmutatja, hogyan kell helyesen bepelenkázni a férjét. Én meg csak csodálkoztam, mert (1) elnézve a folyamatot, én is pont így csináltam, nem is lehet másképp, (2) ha ilyen jól megy neki, mért van szükség az önkormányzat által fizetett ápolókra? Szerintem a házasság arról szól, hogy jóban-rosszban, a kifejezés Dániában is ismert (på godt og ondt). De inkább nem mondtam semmit, nehogy megint üvöltözni kezdjen a nő, inkább megköszöntem az oktatást, és némi belső derűvel álltam tovább, tudván, hogy a következő egy hónapban nem jövök erre, és ki tudja, ahogy az a pasas festett, lehet, hogy utána már nem is lesz szüksége soha többé segítségre...
A negyedik hely, ahol meg kellett jelennem, egy főleg demenciában szenvedőknek fenntartott idősek otthona. Itt életemben először éjszakásként kellett volna letöltenem a munkaidőt, de első nekifutásra nem lett belőle semmi. A beosztásomban az állt, hogy pénteken 0-6 óra közt kell dolgoznom. Csütörtökön szépen végigaludtam a délutánt, és éjjel fél 12 körül el is indultam otthonról. Megérkezvén nagy szemeket meresztett a két éjszakás dolgozó, mondták, tévedés történt, mert egy nappal később kell csak mennem. Nézték a beosztásomat, és csóválták a fejüket: kiderült, hogy a beosztás készítője nem először tévedett, nem tudván a különbséget 0 és 24 óra között. Mert elvileg mindkettő éjfélt jelent, de nem mindegy, hogy pénteken 0 vagy 24 órakor kell elkezdeni a munkát! Na, ettől nagyon mérges lettem, hiába értem gyorsan haza, az éjszakám már el volt rontva, mert hajnali 3-ig nem tudtam elaludni, és 7-kor már fel is ébredtem. Ígyhát másnap éjjel, mikor tényleg dolgoznom kellett, fáradt, és nyűgös voltam, még szerencse, hogy a munka csak pár pelenkacseréből, katéterzacskó-űrítésből, meg öntudatlan alvajáró lakók ismételt ágyba irányításából állt.

Egy dolog azonban világossá vált: ez a menet hosszú távon nem tartható. És most hagyjuk magát a munkát, amíg egyszer használatos gumikesztyű van a világon, nem félek (szinte) semmitől. De ettől az össze-vissza beosztástól alkalmatlan vagyok bármi másra. Az az érzésem, hogy az elmúlt két hétben csak ettem, aludtam meg dolgoztam, másra már nem jutott energia. Sürgősen váltani kell, mielőtt olyan fakó szürkévé válok, mint a munkaruhaként kiosztott önkormányzati pólóm.

Akcióban a grafikus

Úgy esett, hogy a közelmúltban három nagyobb lélegzetvételű grafikusi munka is megtalált, elég szorosan egymás után, szinte egyszerre.
Az első az Aalborgi Magyarok Társaságának arculatterve volt. Az a szerencsés helyzet állt fent, hogy részt vehettem az alapításban, benne lehettem a csapatban, aki formázgatta a koncepciót fejben és szavakan azelőtt, hogy az alapító gyűlést összehívtuk volna júliusban. Az "Aalborgi" szó nem pontos, mert elég nagy hatósugárban élnek a tagok Aalborg körül, és gyorsan világossá vált, hogy az egész középpontja egy weboldal lesz. Ehhez kellett egy logó, a rendezvényekhez meghívó, hírlevél, amit akár a nagykövetségnek is el lehet küldeni, stb... a feladat még mindig növekszik és formálódik legnagyobb örömömre. De a kezdet igen nehéz volt. Ciki, de bevallom: egyszerűen elfelejtettem, hogy kell grafikusként gondolkodni. Azt még képes voltam verbálisan megfogalmazni, milyen legyen a logó, de képtelen voltam vizuális nyelvre átültetni. Arra hivatkoztam, hogy túl hosszú a társaság neve, ahelyett, hogy elismertem volna: a szociális ápolói munka lenullázza az agyamat, és a munkaidő leteltével már nincs kedvem meg türelmem semmihez.
Szerencsére volt, aki segítsen: Maczó Péter volt egyetemi tanárom mindig válaszol az e-mailjeimre, és nemcsak jó grafikusként de jó pedagógusként is. Ahelyett, hogy lehülyézett volna az első vázlataimat látva, finoman vezetett rá a megoldásra. Nagyon hálás vagyok érte.

(Példák az alkalmazásra itt, itt, és itt.)

Közben bepottyant a második megbízás: Beatbull szeretett volna új logót profi gasztroblogjának, amely Kísérleti Konyha névre hallgat, és egyébként rajongója vagyok. Ez már kicsit életszerűbb feladat volt: itt nem kaptam teljhatalmat és szabad kezet, mert a megrendelőnek nagyon határozott elképzelései voltak. Sokszor mást akart, mint amit én javasoltam volna. Ez azért volt hasznos, mert kénytelen voltam verbálisan is reflektálni arra, amit csinálok. Gyakran már akkor formáltam magamban az érvelő mondatokat a vázlataim mellett, mikor még meg se jelentek a monitoron. Élvezetes feladat volt még akkor is, ha a végén nem azt fogadta el, ami szerintem a legjobb lett volna. Kompromisszum született, de soha rosszabbat.
A logó után még összehoztunk közösen egy fejlécet meg egy Facebook beléptetőképet, ő fotózott, én meg összeraktam a grafikával. Bővebben a folyamatról a dizájnblogomon.

A harmadik feladat egészen váratlanul jött: a megrendelő interneten keresztül talált rám. Logóterv a Budapest Terminálnak. Itt már nyoma se volt semmilyen kínlódásnak: hazaértem a munkából, és alig vártam, hogy nekilássak a tervezésnek. Egy nagy kanna tea mellett, jó zenét hallgatva újra bizsergett az ujjam az egeret nyomkodva, mosolyogtam a monitorra, mint a régi szép időkben.
(Bővebben a projektről itt.)

A három feladat együtt megsokszorozta a jókedvet és az energiát. Amikor az egyikkel nem tudtam haladni, félretettem, és a másikkal való munka megadta az elsőnél felmerült problémára a választ, miközben hirtelen a harmadik feladatra is ott tolakodott a bejáratnál a megoldás. A három logó közti különbségek és hasonlóságok mágikus módon egymást kézenfogva juttattak el a végkifejletig.
Amikor elkezdtem a szociális gondozással foglalkozni, kicsúszott a lábam alól a talaj, nem találtam önmagam, állandóan azt kérdeztem, mi a fenét keresek ebben a helyzetben. A válasz: részben pénzt, részben egy kis élettapasztalatot: sokféle embert láttam sokféle helyetben, nagyon tanulságos. Úgy döntöttem, hogy játszhatom még a gondozót egy darabig, de valójában grafikus vagyok. Közben újabb megbízások is megtaláltak, úgyhogy jól érzem magam a bőrömben.

Hammer Bakker megint

Bár a levegő erősen lehűlt, van, hogy reggel deres a fű, de a hétvégén szép, napsütéses volt az idő. Csak a saját lustaságomat kellett legyőznöm ahhoz, hogy szépeket lássak ma délután.
A múltkor már mutattam pár képet arról, milyen mágikus hely a Hammer Bakker erdő. Most is oda mentem, de ezúttal biciklivel.





A cél az erdő közepén álló, Ideon skovbutik névre hallgató biobolt és -pékség volt, amelyről mondták már, hogy látnom kell. Igazán megható az ügyetlen, de szeretetteli módja annak, ahogy ez a kis bolt létezik. Van egy honlapja, hát a dizájnról ne beszéljünk. Innen megtudható, hogy csak péntek-szombat vasárnap tartanak nyitva. Az erdei úton van egy tábla, hogy itt kell jobbra fordulni.

És aztán felbukkan a mesebeli faházikó, füstölgő kéménnyel.
A bejáratnál biozöldségekbe -gyümölcsökbe botlottam.

Mikor az ajtót nagy csilingelés közepette kinyitottam, egy középkorú, kontyos hölgy lépett elő (talán egyenest a múlt század elejéről), és kérdezte, jártam-e már itt. Mondtam, hogy nem, erre kezembe nyomott egy névjegyet, felkapcsolta a villanyt a belső szobában is, ami egy bolt, és mondta, hogy nézzek nyugodtan körül, majd magamra hagyott.


Csupa gusztusos finomság, elég borsos áron, hja, a minőségnek megkérik az árát. Kapható itt az élelmiszereken kívül jónéhány ezoterikus könyv, ásvány, és kézzel kötött zokni, pulóver is. Meg ki van állítva pár bájos festmény is, ha jól sejtem, a hölgy saját alkotásai. Az egész nélkülöz mindenféle trükkös marketingfogást és rafinált árukihelyezést, inkább olyan, mintha a nagyi éléskamrájába csöppentünk volna.

Fényképeztem, összeválogattam néhány dolgot, aztán szóltam a néninek, hogy fizetnék. Kicsit elbeszélgettünk, és legszívesebben maradtam volna még. Láttam, hogy a ház másik fele az ő lakóházuk, csupa szép régi fabútor, a régimódi kandallóban ropogott a tűz. Nagyon nyugodt és meghitt az egész. A néni ajándékba adott egy kis hagymatortát. Ahogy hazaértem, felmelegítettem és megettem vacsorára, hozzá különös, de finom, kakaóval és édesgyökérrel ízesített teát főztem, amit szintén ott vettem.

A honlapjukon nézelődve kiderül, hogy komoly kísérleteket folytattak azügyben, hogy az élesztőt és kovászt részlegesen vagy teljesen kiiktassák a kenyereikből, mert az "nyugalmat hoz a gyomornak". De ez csak egy kis része a teljes filozófiának: a ház körül maguk termelik a biodinamikus zöldségeket-gyümölcsöket, és először Vodskov-ban, később Aalborgban alapítottak Waldorf iskolát. Finn, a férj fűrésztelepet üzemeltet a házuk mögött, Katrine pedig megnyitotta az Ideon klinikát az euritmia és az antropozófia alkalmazásával Rudolf Steiner nyomán.
Fantasztikus, hogy vannak ilyen kis romantikus szögletek a világon. Teljesen a hatása alá kerültem.

10

Ezt kaptam ma a záróvizsga alkalmából. Nem voltam jó passzban, kissé szétszórt és felkészületlen előadást nyújtottam, a vizsgáztató pedig nem nagyon figyelt a mondandóm tartalmára, sokkal inkább az akcentusomra. A hasnyálmirigy meg magyarul is ronda szó, hát még dánul! (Bugspytkirtlen, ha valaki meg szeretne próbálkozni vele.) Na, de soha rosszabbat, tulajdonképpen örülök, hiszen a múltkori fohászomban ilyesmit kértem. Már csak a kívánság második felének kell teljesülnie.
A múlt héten változott a közeljövővel kapcsolatos álláspontom, mert szerdára behívott annak az idősek otthonának a vezetője, ahol az első szakmai gyakorlatomat töltöttem. Korábban helyettesítésről volt szó, de végül rendes állást ajánlott, még ha nem is a legjobbat a világon. Heti 35 órában alkalmaznak (Dániában 37 órás a munkahét), 3 műszakban, 4 idősek otthona közt leszek felosztva, vagyis mindig akkor és oda kell mennem, amikor és ahol szükség van rám. A rossz ebben (azon túl, hogy nem grafikusi állás), hogy ilyen beosztás mellett nem nagyon lehet rendszeres életet kialakítani, pl. régi álmomat, hogy heti 1-2 alkalommal jógára, pilatesre, vagy thai főzőtanfolyamra járjak, most se tudom megvalósítani, hiszen hol délelőttös, hol délutános, hol meg éjszakás leszek, hétköznap, hétvégén, össze-vissza. De a jó oldala, hogy párhuzamosan 4 munkahelyet tarthatok szemmel, és előbb-utóbb csak felmond vagy nyugdíjba megy valahol valaki, és akkor lecsaphatok egy stabilabb pozícióra.
Århusról meg az egyetemről egyelőre legalábbis kénytelen vagyok lemondani. Hiába küldtem jelentkezést több ottani idősek otthonának, még csak nem is nagyon válaszolnak. Munka hiányában pedig nem biztosított a megélhetésem, én sajnos nem kapok SU-t (a magyarhoz képest magas ösztöndíj, főleg dánoknak jár). Kicsit furcsa, hogy a köztudatban az él (és én is abban a hitben voltam eddig), hogy szociális gondozókból nagy a hiány, és ezzel a szakmával könnyen talál munkát az ember. De vajon hol? Aalborgban és Århusban legalábbis biztos nem.
Az ingatlanok bérleti díja pedig aránytalanul magas Dánia második legnagyobb városában, nyilván az igények nyomták fel. Protekciónak köszönhetően sikerült megnéznem egy kiadó szobát, de nem nagyon tetszett, hogy fürdőt meg a konyhát meg kell osztani ismeretlen lakótársakkal. Emellett a konyha olyan volt, hogy nem tudnék ott jó szájízzel főzni. Egy århusi szoba bérleti díjáért Aalborgban saját lakást bérelhetek.
Tehát most a B-terv végrehajtása történik, vagyis lakásvadászat itt, Aalborgban, mivel a jelenlegiből (ami ungdomsbolig, tehát diákoknak adják ki) legkésőbb decemberben ki kell költöznöm. Szó se róla, itt is szemfülesnek és gyorsnak kell lenni, de mivel helyben vagyok, így nem okoz problémát biciklire pattanni, és gyorsan megnézni egy lakást, ha megtudom az internetről, hogy kiadó. Ez tölti ki pár napja minden gondolatomat, és kicsit fura érzés, hogy holnap bizonyítványosztás, hétfőn meg már munkába is állok, mint képzett szociális gondozó. Ez tényleg én lennék?

Zavaros

egy hetem volt, és amíg nem tudom meg a történet végét, addig inkább ezt a zenét ajánlom:

Avagy a Nap mindig süt, és ha épp nem látszik, akkor más nézőpontot kell keresni.

Az én aalborgi könyvtáram

Már régóta adós vagyok ezzel a bejegyzéssel. A "Miért szeretem Dániát" c. toplistán a könyvtár igen előkelő helyen szerepel. Hogy megértsétek, miért, először felejtsetek el mindent, amit a magyarországi könyvtárakról tudtok.
Igen, a könyvtár Dániában is arra való, hogy az ember könyveket kölcsönözzön. De ezen kívül a könyvtár még sok más is egyben.

Kezdjük azzal, hogy ingyenes. (Na jó, nem egészen, hiszen az egyébként magas adókból tartják fenn, de ha ide folyik az adóm, azt nem bánom.) A kölcsönzéshez csak annyi kell, hogy legyen sárga kártyánk, ami azon kívül, hogy egészségbiztosítási kártya, sokminden másra is jó. De helyben olvasni és az egyéb szolgáltatásokat élvezni természetesen kártya nélkül is lehet.

A könyvek választéka igen széles, és túlmutat azon, ami fizikálisan az épület falain belül van. Ha olyan könyvet szeretnék, amely csak egy másik könyvtárban van meg, akkor a könyvtárak egymás közti kommunikációjának köszönhetően kikölcsönzi nekem a hozzám legközelebbi könyvtár a másiktól. Van hangoskönyv, DVD és CD is, meglepően széles skálán és jó ízléssel összeválogatva. Zene alatt nemcsak komolyzene értendő, hanem a legfrissebb pop, rock, underground, jazz, és ki tudja még, mi (és igen, a legújabb Muse, Jamie Cullum meg Placebo is kölcsönözhető, röviddel a megjelenés után).

A számomra érdekes grafika/dizájn témájú könyvek választékával is elégedett vagyok. A kölcsönzési idő általában 4 hét, ami meghosszabbítható, de ha nagyon friss az anyag, akkor csak 7 (főleg filmeknél) vagy 14 napig tarthatom magamnál. Ha a könyvtárnak megvan, amit szeretnék, de épp kikölcsönözte más, elő tudom jegyezni. Ha visszavitték, akkor féreteszi a könyvtár nekem, és kapok róla értesítőt sms-ben vagy e-mailben. Mindezt teljesen egyedül, pin-kóddal a könyvtár honlapján keresztül tudom intézni akár itthonról is, de ha nem megy, írhatok e-mailt, és 1-2 órán belül válaszolnak, vagy ha befáradok, a személyzet bármikor szívesen segít. A kölcsönzés és a visszavitel is önkiszolgáló a fent említett kártya, pin-kód és a könyveken, lemezeken lévő vonalkódok segítségével.
Ezek után pedig jöjjenek az extrák:
Az aalborgi központi könyvtár a város szívében található egy sétálóutcán, de hátulról is be lehet hajtani egy forgalmasabb útról biciklivel. Ha belépek, először csak tető kerül a fejem fölé: egy belső átriumba kerülök, ahol letámaszthatom a biciklimet, és lehet, hogy csak azért ugrok be, mert épp eleredt az eső, de a könyvtárba nem akarok bemenni.

Ha mégis, akkor azon kívül, hogy válogathatok és kölcsönözhetek, ingyen használhatom a sok számítógép egyikét, akár az online katalógust akarom böngészni, akár az internetet használni.

Ha viszem magammal a laptopomat, rácsatlakozhatok az ingyenes vezeték nélküli internetre. Amikor van egy kis időm, amit a belvárosban kell eltöltenem, mert mondjuk a biciklim a szerelőnél van, akkor irány a könyvtár. Itt le lehet ülni - nemcsak székekre, de süppedős fotelekbe, kanapékra is.

Olvashatok, hallgathatok zenét, ha ahhoz van kedvem, akkor kilátással a tengerre. Ha szép az idő, akár ki is ülhetek a szabad ég alá, vagy beülhetek a könyvtárral egybenyitott Café Fair nevű kávézóba, ahol tényleg fair árak vannak és bevihető a könyv.

Az apró részletek pedig igazán megfognak:
Az egész könyvtárban okosan, ízlésesen elhelyezve (valószínűleg egy dekoratőr keze munkájának köszönhetően) kínálják nekem a könyveket évszaknak, szezonnak megfelelően, pl. napernyő alatt, homokban, iskolatáskából kifolyva vagy karácsonyfa alá rendezve. Nemegyszer vettem már ki könyvet ilyen impulzus hatására.
A kottás szekciónál gitár is van, hogy kipróbálhassa az ember, mielőtt kölcsönöz.

Ha el akarok bújni az emberek elől, vannak erre megfelelő zugok.

A gyerekeket is lefoglalják. Lehet játszani, hancúrozni.

Egyszerűen mindent lehet. Sőt, még könyvet vásárolni is! Időnként kiárusítást tartanak az állományból törölt könyveikből, ilyenkor minden darab 10 korona, és megdöbbentő, milyen kincsekre talál az ember. Legutóbb 110 koronát hagytam ott, ezeket válogatva össze a hatalmas kínálatból.

Az talán kitűnt az eddigiekből, hogy nagyon szeretem a könyveket, az olvasási szokásaim viszont furcsák. Regényeket ritkán veszek kézbe és általában csak egyszer olvasom el (nagyon kivételes esetben kétszer), ezért nem is nagyon vásárolom őket. Inkább a képes könyveket gyűjtöm: (dizájn)mesekönyvek, rajzolt történetek (nem képregényekre és nem is gyerekkönyvekre gondolok), továbbá szakácskönyvek, verseskönyvek, és minden egyéb, amit nem sorjában, elejétől a végéig olvas az ember, hanem kedvére ugrál benne. Ezektől az új szerzeményektől nagyon boldog vagyok, és cseppet sincs lelkiismeret-furdalásom úgy, mint eleinte, mikor azt tapasztaltam, hogy az új könyvek miatt két bőrönddel már nem tudok továbbállni, ha arra kerül a sor. Kedves tanárom szavai csengenek a fülemben: ezek a kötetek már egy dán-sweet-home belső téglái lesznek, amelyeket hideg szeles éjszakákon vígan lapozgathatok, ha pedig nem, akkor szigetelik a zord télidőt.
Úgy legyen.

Gombászás a Hammer Bakkeren

A szombat késő délután felejthetetlen élménnyel zárult: Renáta, akit az Aalborgi Magyarok Társaságának köszönhetek, gombászásra hívott a házukhoz közeli erdőbe. Borongós, párás idő volt, ami valószínűleg kedvez a gombáknak, de erre nem számítottam. Igazi mesebeli erdő volt ez a félhomályban világító, piros, pöttyös gombákkal. Pörkölt persze nem készül belőlük, de fotók annál inkább. Bármikor újra mennék, hogy ilyet lássak.