Összegzés

Az ilyesmi divatos más blogokon, és most én is érzek némi késztetést rá.
Szűk másfél éve indítottam ezt a blogot, és eredetileg az volt a célja, hogy azok a családtagok és barátok, akik előtte főleg e-mail formájában értesültek arról, hogy mi van velem itt, Dániában, onnantól kezdve a blogomon olvashatják. Amelynek tartalma és hangvétele szándékaim szerint nagyon hasonlít a korábbi ún. hírleveleimre. Csakhogy ráuntam, hogy arra a címzettek egy része sosem reagált. Szerintem a levélre illik néhanapján, még ha elektronikusan érkezik is. A blog kicsit személytelenebb, itt már nincsenek ilyen elvárásaim. És valóban: akik korábban sose válaszoltak az e-mailjeimre (bár olvasni állítólag szerették), először panaszkodtak, hogy nekik most egy extrát kell kattintaniuk, hogy halljanak felőlem, aztán egyszerűen elmaradtak. Ellenben lettek más olvasóim. Mert bár fontolóra vettem, de aztán mégsem vettem titkosra, meghívásos alapúra a blogomat. Végülis amit itt megírok, az nem titok, és hátha valakinek hasznára válik. Így is lett, legutóbb pl. egy fogfájós, és szintén Dániába szakadt magyar lány keresett meg az aalborgi fogorvosom elérhetősége után érdeklődve.
Vannak, akik gyakrabban vagy ritkábban hozzászólnak a bejegyzéseimhez, vannak, akik inkább privát e-mailben reagálnak. Mindenki a saját vérmérséklete szerint. És mióta a számláló-figyelőt is beépítettem a blogba, látom, hogy vannak rendszeres olvasóim Kaliforniában, Romániában vagy Japánban - talán sose fogom megtudni, kik ők, és miért olvasnak, de lehet, hogy nem is kell.
A program azt is meg tudja mutatni, milyen keresőszavak alapján találják meg emberek a blogomat. Elég fura, de első helyen "nekrassova laura" áll (így, kisbetűvel). Valaki naponta minimum egyszer, de néha többször is beírja volt osztálytársam nevét a Google-ba, és talán még nem tűnt fel neki, hogy az én bolgomon keresztül nem érheti el (erre ajánlanám talán az ő saját blogját, vagy az iwiw-et).
Második helyen - már némileg érthetően - a "lyst" áll. Azért kezdtem el blogot írni, mert kedvem volt hozzá (lyst=kedv dánul), és éppen akkor derűs hangulatban voltam (lys=fény), talán mert nyár volt és sütött a Nap, többet is, mint kellett volna.
Az "ingyen étel" után is gyakran kutakodnak nálam, nem gondoltam volna, hogy ilyen fontos szerepe lesz az erről szóló írásomnak. Már rég nem voltam konténerszemlén, most épp a jeges út a kifogás, de talán érdemes lenne újra elkezdeni.
És mióta elkezdtem gondozói tanumányaimról írni, erre a témára is gyakran dob ki a kereső találatként.
Olvasóim túlnyomó többsége Magyarországon kattint az oldalra, de második helyen Dánia áll - tehát itt is van rá érdeklődés. És nem feltétlenül csak magyarok irányából: láttam már olyat, hogy valaki egy egész bejegyzést dánra fordított a Google Translate segítségével - megjegyzem, nem sok sikerrel, a program néhol épp az ellenkezőjét fordította, mint kellett volna, mert a kétszeres tagadást például nem ismeri. Lehet, hogy érdemes lett volna továbbra is két nyelven, magyarul és angolul írni. Sajnálom, de egy idő után belefáradtam.
Viszont örömmel látom, hogy emelkedik a másik, dizájn témájú blogom látogatottsága. Ezt azért indítottam, hogy megmutassam a világnak: bár most mással keresem a pénzt, de fejben még mindig grafikus vagyok, és ez időnként munkákban is megnyilvánul - bár sajnos korántsem olyan gyakran és intenzíven, mint kívánnám.
Eleinte bizonytalan voltam, milyen egy jó blog: személyes, informatív, izgalmas, fordulatos, vagy tele sok-sok képpel? Mostanra ez már nem érdekel, nem akarok blogversenyt nyerni. Ha kiírom magamból, nekem is könnyebb, anyukám szívesen olvassa, és talán ad egy kis betekintést abba, hogy milyen egy magyarnak Dániában boldogulni. Meddig írom még? Meddig maradok Dániában? Nem tudom. Meglátjuk.
Bízom a Boldog Új Évben.

A kellemest

összekötve a hasznossal kívánok mindenkinek szép ünnepeket. Üdvözlőlapot is készítettem hozzá, amely a másik blogomon látható. Tehát ennek megtekintéséhez kattintson mindenki a http://koliori.blogspot.com-ra (és ha tetszik, mentse el nyugodtan a kedvencek közé). - Ez volt egyben az önreklám is, hogy fellendítsem a dizájnblogom látogatottságát, ami ugyan angol nyelvű, de inkább vizuális.
És akkor a magyarázat a képeslaphoz magyar nyelven:
Kartoffelkur - Dániában a válságra utaló kifejezés, amikor az ember drága étkek helyett olcsó krumplira fanyalodik. De én nagyon szeretem a krumplit. Elég sokmindenre jó. Például karácsonyi képeslapot is lehet nyomni vele.
Kívánok kellemes Karácsonyt és az új évre nemcsak sok krumplit, sok szeretettel.

Karácsonyi hangulatban

egyáltalán nem vagyok. Kissé értetlenül figyelem a többiek lelkesedését - vagy inkább lihegését. Hömpölyögnek az utcákon, vadásznak az ajándékokra, törik magukat a boltokban.
A hó szép, de leginkább bosszúság, mert megnehezíti a munkahelyre való eljutást. Ezúttal nem ismerek rá a dánokra: máskor kicsit deres a fű és máris vastagon felsóznak minden utat. Tegnap meg leszakadt pár óra alatt 10-15 centi hó, amit a szél össze-vissza kavart. Na, ezt nem nagyon sikerült eltakarítani, illetve az úttest közepén meg a járdákon úgy-ahogy, de a kerékpárosokra ezúttal nem gondoltak. Nemhogy nem volt eltakarítva ma délután néhány útszakasz, de a hókotró egyenesen a bicikliútra hányta rá havat. Le is izzadtam, mire hazaértem, mert néhol a vállamra kellett venni a bicajomat.
A karácsonyi díszkivilágítás külön irritál, de erről tavaly már írtam. A témát mégsem tudom kikerülni, mert nemrég olyasmin akadt meg a szemem, ami mindenen túltett. Mert ez már több, mint giccs. Ennek üzenete van. És telefonvonalon keresztül érkezik.

Lehet találgatni, mit keres Aalborg szélén egy mellékutcában egy londoni telefonfülke. Ez már a nyáron is szemet szúrt.

Sötétben egészen kísérteties.

De hogy kerül bele egy igazi, életnagyságú, ugyanakkor mozdulatlan Mikulás...?! A minap olyat álmodtam róla, hogy horrorfilmet lehetne forgatni belőle.

Egyébként nincs nagy baj, dolgozom csütörtökön meg pénteken is. A kollégáim egy része beteg, úgyhogy már nincs óvatoskodás a tanulóval, bedobtak a mély vízbe. Még szerencse, hogy az otthon lakóinak egy részét holnap elviszik a hozzátartozók az ünnepekre - mondjuk leginkább azokat, aki mozdíthatók.
Az ún. szentestét mégse töltöm egyedül, hanem egy volt nyelviskolás csoporttársamnál, aki itt lakik a közelemben, és szintén egyedül. Vasárnapra meg kisebb összejövetelt (jesszus, majdnem azt írtam, hogy "hyggé-t") szerveztem azoknak a kedves ismerősöknek, akik külföldiségük ellenére szintén Aalborgban töltik a karácsonyt, távol a családtól. Szerintem jó lesz.
A karácsonyt mint családi ünnepet meg elhalasztottam januárra. Remélem, megfér majd otthon egymás mellett az asztalon a bejgli meg a farsangi fánk.

Lesz fehér karácsony?

Tegnap az év legszürkébb, legnyomottabb, legunalmasabb napja volt. A Nap nem kelt fel, és az eső egész nap váltakozó intenzitással borzolta az idegeimet. Amíg bentről kellett néznem, még úgy-ahogy elment, de reggel munkába, délután meg hazabiciklizni nagyon rosszul esett. Aztán úgy este 7 körül történt valami a levegőben, mert hóra váltott a csapadék, de egészen vad ütemben.

A mai napot meg leginkább az alábbi képpel tudnám jellemezni. Mert hiába a továbbalvásra csábító reggeli sötétség és a gyönyörű táj, muszáj munkába menni. És mi mással, biciklivel, még akkor is, ha reggel fél 7-kor még sehol nem takarították el az utat.
(Tévedés ne essék: a fotó már délután 3-kor készült, és nem az én biciklimet ábrázolja.)

De vajon megmarad ez az állapot a jövő hét végéig?

Hogy milyen sokat jelent a nyelviskola,

Az csak a végén tudatosult bennem. Mert persze, hogy néha utáltam egy fárasztó hétköznapot tovább nyújtani vele, a nap végén iskola és/vagy munka után sötétben és esőben még egyet biciklizni a nyelviskoláig. De többnyire ott kerültek a dolgok a helyükre és ott nyert értelmet, amit jártamban-keltemben hallottam-olvastam. Különösen az utóbbi egy évben, amikor minden idők egyik legjobb nyelvtanárát sikerült kifognom. Összesen 8 tanártól tanultam dánt, és nem mindegyik tudta elmagyarázni, mit miért. Sokszor könnyebb volt azzal elintézni egy kérdést, hogy nincs ebben semmi szabályszerűség, meg kell tanulni és kész. Nem így Gert, aki még abban is talált nekünk logikát, amiben nincs, csak hogy könnyebben megjegyezzük. Emellett rendkívül jó humora is van. Hiányozni fog.

A csoporttársak szintén, akik jöttek-mentek, de a végére kialakult egy kis kemény mag, és most igyekszem, hogy néhányukkal továbbra is kapcsolatban maradjak. Külföldiekkel sokkal könnyebb ebben az országban barátkozni, mint dánokkal. A dánok is kedvesek, segítőkészek, de nem akarnak az ember barátai lenni. Mi, idegenek egymás közt valahogy jobban összetartunk.
Utoljára abban, hogy rendes tanítás helyett egy dán hagyományt gyakoroltunk, a gavepakke-játékot. Ez abból állt, hogy mindenki vett három, lehetőleg nem túl drága dolgot (5-10 korona közötti értékben), és szépen/csúnyán/viccesen/érdekesen becsomagolta otthon, de mindenképp úgy, hogy a csomag formájából ne lehessen rájönni, mi van belül. Már az is derültséget okozott, amikor próbáltuk kitalálni, hogy egyik-másik csomag mit rejt. Az asztal közepére halmoztuk őket, és körbeültük. Két dobókockával játszottunk, egymás után dobtunk, és akinek hatos jött ki, az magához vett egy ajándékot. Két hatosért két ajándék jár, de a két kocka értéke nem adható össze egyetlen hatossá. Bosszantó volt, ugyanakkor derültségre adott okot, hogy akadt, aki egyáltalán nem tudott hatost dobni, míg másoknak idegesítően sokszor kijött, és hatalmas ajándékkupacot gyűjtöttek maguk elé. Amikor elfogytak középről a csomagok, egyikünk beállított egy mobiltelefont, hogy egy idő után (kb. 10-15 perc) riasszon. És innentől elindult a rablás: tovább dobtunk a kockákkal, és akinek hatos jött ki, az elvehetett valakitől egy ajándékot. Kialakultak népszerű csomagok: a legnagyobb, a legfurább formájú vagy az elegáns kis rózsaszín csipkés masnidísszel - ezeket akarta mindenki megszerezni, és csak úgy röpködtek az asztalon egyik ajándékvadásztól a másikig. Aki az elején szerencsétlen volt, hirtelen komoly mennyiséget rabolt össze. Hatalmasakat nevettünk, és úgy küzdöttünk, mint a gyerekek, az ajándékokért, amik közben nevet is kaptak: az egyikben úgy tippeltük, hogy kenyér lehet, a másikban fakanál, a harmadikban fogkrém, és így tovább, egészen addig, míg megszólalt a telefon. Ekkor befeződött a kockázás, és elkezdődött a csomagok kibontása. A "kenyeres"-ben karácsonyfadísz, a "fakanalas"-ban hátvakaró lapult, és fogkrém is volt, de nem abban a csomagban, amiről azt hittük. Sok kacat meg vacak de akkor is. Ajándék nélkül nem ment haza senki. Bugyuta játék, de a jó társaságtól remekül működött.

Nagyon fog hiányozni a nyelviskola. Ahol egyenértékű voltam a társaimmal, és nyugodtan lehettem önmagam anélkül, hogy furcsán néztek volna rám. Ugyanakkor felszabadul heti két estém, plusz az az idő, amit házi feladatok írására használtam. Okosan kéne kihasználni.

Studieprøven

Túlvagyok rajta. Megkönnyebbültem.

Dániában a 3 csoportra és 6 szintre osztották fel a nyelvtanulást. Az első csoportban tanulnak azok a bevándorlók, akik írni-olvasni se tudnak, esetleg más ábécé szerint tanultak, és a latint nem ismerik. A második csoportba osztják azokat az írni-olvasni tudókat, akiknek nincs magas iskolai végzettségük. A harmadik csoport előfeltétele minimum egy érettségi. A szintek pedig a nyelvben való előrehaladottságot jelzik. Az 5. szint után sok diák abbahagyja, mert ezzel már legalábbis nyelvi akadálya nincs a dán állampolgárság megszerzésének. Nekem ilyen terveim persze egyelőre nincsenek, de a nyelvet mindenképp tanultam tovább a tavaly ilyenkori 5. vizsga után. Végülis ingyen volt, és ráadásul nagyon jó tanárt kaptam. Nagyjából félévenként lehet egy szinttel feljebb lépni (persze ez függ a heti óraszámtól és az egyéni képességektől/ambícióktól), de az 5. és a 6. közt ajánlott egy év tanulás, hacsak nem nyelvzseni vagy német az ember - nekik általában könnyebben megy a dán nyelv elsajátítása.
Én vártam egy évet, illetve tanultam szorgalmasan, így most volt esedékes a legutolsó vizsga.
Az első 4 szintvizsgánál csak megfelelt/nem felelt meg alapon értékelnek, míg az 5. és a 6. szinten osztályzatot is adnak. A skála a következő: -3, 0, 2, 4, 7, 10, 12. A -3 a legrosszabb, a 2 a megfelelt, a 12 a legjobb jegy. (Arra még nem sikerült rájönnöm, mért kell különbséget tenni -3 és 0 közt, mikor egyik se felelt meg.)
Az írásbeli tesztből és az esszéírásból állt. Előbbire 7-est kaptam, ami kellemes meglepetésként ért, mert elég nehéz volt, ezért túl sokmindent kellett megtippelnem, és nem reméltem, hogy ilyen sok tippem bejön. Viszont az esszéírásra kapott 4-esen kicsit meglepődtem. Három téma közül lehetettt választani, én a "nők a munkaerőpiacon a modern társadalomban" - témát választottam, és megeresztettem egy nem túl provokálóan feminista dumát, arra gondosan vigyázva, hogy bemutassak bonyolultabb mondatszerkezeteket, ugyanakkor elkerüljem azokat a nyelvtani problémákat, amik hibalehetőségre adnak okot. Megkaptam a javított írásom fénymásolatát, nem volt hibátlan, de egész jól sikerült, és a tanárom szerint "intelligens" hibákról van szó, ezért (főleg az ő biztatására) megfellebbeztük az eredményt. Talán van esélyem a 7-re, mert egy esszé elbírálása viszonylag szubjektív.
Aztán jött a hallás utáni megértés, ahol különösen az a feladat volt nehéz, ahol háromszor felolvastak egy szöveget, amit mi is megkaptunk kinyomtatva, csakhogy nekünk hiányzott elszórva 30 szó, ezeket nekünk kellett beírnunk az alapján, amit hallottunk. Mint minden feladattípust, ezt is sokat gyakoroltuk a nyelviskolában, de ez a szöveg konkrétan a vízművek környezetbarát fejlesztéséről, egy új víztisztító berendezésről szólt, és rengeteg volt benne az ismeretlen, technikai kifejezés. Utólag azt kérdeztem magamban háborogva, vajon hány dán kollégám tudná hibátlanul betűzve leírni a hiányzó szavakat - mert csak azokra járt a pont. De kellemes meglepetésként ért, hogy a vizsgának erre a részére is 7-est kaptam.
Utoljára a szóbeli maradt, amire ma került sor. 9 nappal korábban kaptunk 3 témát, amkikből fel kellett készülnünk úgy, hogy az egyik kihúzása után egy bő ötperces kiselőadást tartsunk a tanárunk és egy külső vizsgáztató előtt, valamint további 10 percen keresztül társalogjunk róla és válaszoljunk a feltett kérdésekre.
Az első téma a "klímaváltozás" volt, és ezt a tételt boldogan kihúztam volna. Nemcsak azért, mert már hetek óta a csapból is ez folyik a Koppenhágában épp ma kezdődött klímakonferencia kapcsán, de érdekel a téma, ezért egyébként is előfordul, hogy olvasok róla. A második az "általános iskolai tanárok" volt, erről nem tudtam olyan sokat, de találtam néhány érdekes cikket pedagógiai elméletekről meg kísérletekről, és kapóra jött egy csúnya incidens a közelmúltban, amin lehet csámcsogni pro és kontra (magyarul itt írtak róla véleményt).
Az utolsó téma "Dánia külföldi katonai tevékenysége" volt. Na, erről fogalmam se volt, úgyhogy az alapoktól kellett kezdenem: a katona meg a hadügyminiszter definíciója a Wikipédián, az afgán háború története, cikkek, fejlemények, vélemények, napilapok weboldalainak átnyálazása. Az különösen nehezítette az olvasást, hogy egyáltalán nem érdekel a téma, de egy kicsit se.
Az első sokk akkor ért, amikor ma belépve a vizsgaterembe sikerült kihúznom ezt a harmadik tételt. Felmondtam, amit csak tudtam, és gyorsan rátértem a legérdekesebb részre (már ha egyáltalán van ilyen), nevezetesen arra, hogy önkéntes dán polgárőröket is küldtek ki Irakba és Afganisztánba, igaz, nem harcolni, hanem újjáépíteni. Egy érdekes ponton hagytam abba a monológomat, és reméltem, hogy erre ráharapnak. De a tanárom sajnos nem vette a lapot, és arról kezdett kérdezősködni, hol voltak még jelen a világban dán csapatok a NATO égisze alatt. Ekkor megint elsötétült a világ, és bár kinyögtem Boszniát meg Koszovót, de közben elég kétségbeesetten néztem, úgyhogy ezt a vonalat nem erőltették tovább. Ellenben mást igen, és 20 perc kínzás után végre kiküldtek. Túl sokáig - majdnem 4 percig - egyezkedtek zárt ajtók mögött, már kezdtem a legrosszabbra gondolni. De végül egy nagyon erős 7-esre értékeltek, aminek szívből örülök egy ilyen téma után.
A nap egy kellemes beszélgetéssel folytatódott Zsolttal - neki, és Ane-nek nagyon-nagyon sokat köszönhetek: átnézték, kijavították a tételeimet, segítettek a helyes kiejtésben (ami még mindig nem megy, leginkább ezt nehezményezte a vizsgáztató az értékelésében), és nem utolsósorban lelkileg is támogattak, nélkülük nem ment volna ez az egész.
Aztán jött egy önfeledt shoppingolás, vettem magamnak egy elegáns, nőies filofax-ot, amilyenre mindig is vágytam, és most úgy döntöttem, meg is érdemlem. Aztán itthon belemosolyogtam a tükörbe és örömtáncot jártam.

Persze a sok 7-es azt is jelzi, hogy a dánom közel sem olyan jó, hogy lazíthatok. Sokat kell még tanulnom, de ez már nem a nyelviskolában ragad majd rám. Viszont egy hosszabb folyamat formálisan legalábbis véget ért, és egy nagy levegővétel után elkezdek majd azon gondolkodni, mit lehet kezdeni egy ilyen bizonyítvánnyal. Mert annál biztosan többet, hogy idős embereket gondozzak egy szociális otthonban.

Hygge

Van ez a dán főnév, a jelentése nagyjából az angol cozyness-szel egyezik. Melléknevet is lehet belőle képezni, az a "hyggelig/hyggeligt", azaz cozy, vagyis meghitt, jóleső, kellemes, otthonos. (A dánban az "y" "ü"-nek ejtendő.) Nincs rá igazán találó magyar szó. Mert ez egy univerzális szó, rengeteg helyzetben alkalmazható.
- Ha meggyújtunk egy gyertyát, az hyggeligt.
- Két gyertya? Az még inkább hyggeligt.
- Több ember körülül egy asztalt, és beszélgetnek, esetleg kávéznak? Hát persze, hogy hyggeligt.
- Sütiillat terjeng a levegőben? Ez csak hyggeligt lehet.
- Összefutottunk a folyosón és beszélgettünk 3 perc erejéig. Olyan hyggeligt volt.
- Egy festmény a falon? Ó, milyen hyggeligt!
- Kinyílt a fokföldi ibolya az ablakpárkányon? Hát ez bizony hyggelig! (Na jó, egy kicsit smuk, azaz szép is, de mindenképp hyggelig.)
- Fázik, Birthe néni? Betakarom ezzel a hyggelig pokróccal.
- Hogy a lába is hideg? Hát húzzuk rá a hyggezoknit!
- Jaj, hogy ma milyen hyggelig zene szól a rádióból!
És így tovább, és így tovább.
Elhangzik százszor is egy nap. Ha kell, ha nem. Mintha az öregeket az otthonban a "hyggelig" szó kimondásának mágikus ereje tartaná életben. Mire hazaérek, zsong a fejem a sok hyggétől. És nem kívánom egyáltalán. Olyan ez, mint a marcipán. Egy falat finom, de ha naponta megeszel fél kilót, hányingered lesz a gondolatától is.

És hogy mi az ultrapluszhyggeligt? Hát persze, hogy a julehygge, vagyis a karácsonyi hangulat. Ami az idősek otthonába már két hete beköszöntött egy karácsonyi ebéd (julefrokost) formájában. Épp 1 hónappal szent karácsony ünnepe előtt. És nem is siették el, mert más helyeken ezt már október közepén elkezdik. A dánok nem bírnak magukkal, és nem bírják az őszt - ami idén egész szépre és hosszúra sikerült, legalábbis az elején. De az utóbbi hetekben nem nagyon láthattuk a Napot, jóformán non-stop apokalipszis-hangulat volt: félhomály, szürke égbolt és szitáló vagy szakadó eső. Ezen csak a gyertya segít, és az hogy már előre elkezdenek örülni a karácsonynak. Az szinte természetes, hogy a boltok és az utcák másfél hónappal az ünnep előtt díszbe borulnak. De hogy az emberek a munkahelyeken és minden egyéb közösségi formában megülik a karácsonyi lakomát, az nekem nagyon fura. Gondolom, mire tényleg eljön a várva várt nap, már mindenki undorodik a hagyományos menütől.
Ami tipikusan a következő: előételnek sild és rugbrød, azaz ecetes hal fekete kenyéren - igényesebbek keménytojással, hagyma- vagy céklakarikával bolondítják meg.

Főétel: fleskesteg és brunede kartofler, vagyis bőrös sült disznóhús karamellizált cukorba forgatott főtt krumplival, amihez jól csúszik a párolt lilakáposzta és egy kis barna szósz.

A desszert pedig a dán zászló színeivel megegyező ris a' la mande, vagyis tejszínnel és manduladarabkákkal dúsított tejberizs nyakonöntve meggyszósszal.

(A fotókat google-oztam, hogy lássátok is, miről van szó, de én magam nem éreztem késztetést, hogy fotózzak a julefrokost közben.)
A legvégén pedig kávé és apró, főleg fahéjjal készült keksz. Az idősek otthonában nálunk legalábbis ez volt a menü, amit majd' három és fél óráig tartott végigenni, mert a fogások közt mindig karácsonyi dalokat kellett énekelni. (Ez a közös éneklés evés közben egyébként jellemző más ünnepi összejövetelre, például a születésnapra vagy az esküvőre is Dániában.) A tervek szerint lesz még egy pár ilyen karácsonyváró karácsonyi ebéd az otthonban.
Hyggeligt.

Mért nem lesz belőlem sosem jó szociális és egészségügyi gondozó

1. Nem dohányzom.
Közvetlen közelemben az összes kollégám dohányzik. Az épületen belül szerencsére nem lehet, ezért rendszeresen kiállnak az udvarra. Jó, néha én is kiállok velük, mikor mondjuk a tízórai almámat eszem, de azért én nem eszek félóránként almát, a kolleginák meg bizony félóránként rágyújtanak. Szóval nem vagyok folyton együtt a csapattal, amivel bizonyos fokig kizárom magam a társaságból. A cigaretta mint közösségteremtő elem.

2. Rendszeresen és megfelelő gyakorisággal festem a hajam.
Én nem tudom, ezek a nők hogy csinálják, de a hajfestésük állandó jelleggel le van nőve minimum 2 cm-rel. Lehet, hogy ők is ugyanolyan gyakran festik a hajukat, de van valami trükk, amivel tőben lehet ezt az állandó 2 centis kontrasztot rögtön festéskor produkálni? Lehet, hogy ez az új trend, csak én még nem tudok róla?

3. Vega vagyok.
A munkahelyemen kétszer szoktunk együtt enni a kollégákkal, egyszer de. 11 körül, miután az összes lakót megreggeliztettük, majd du. 2 körül, ebédeltetés után. Mindenkinek elemi igénye a húsbevitel minden egyes étkezés alkalmával, miközben megcsodálják a zöldséget a dobozkámban, azzal a fajta csodálkozó undorral, mint amivel az ember nézi, hogyan eszi az állatkertben a víziló a szénát. Néha szóvá teszik, hogy milyen egészséges vagyok ma is. Megjegyzem, erről szó sincs: tiszta lelkiismerettel tömöm magamba a csokit meg a sütit is, mert a rengeteg biciklizés úgyis elégeti. De dögevő koromban sem bírtam megenni a felvágottat reggelire, sőt, sokszor napok teltek el anélkül, hogy húst ettem volna bármelyik étkezés alkalmával. Annyi minden más finomság van a világon.

4. Nem iszom kávét.
Sajnálom, de a szagát is utálom. A múltkor szólt valaki, hogy főzzek már le egy adag kávét, mert elfogyott. Nagyon szívesen, mondtam én, csak mutassa meg valaki, hogy kell. Magyarországon nem isznak az emberek kávét? - szólt a kérdés. Dehogynem, ott is isznak, csak én vagyok ilyen selejtes - válaszoltam.

5. Nem iszom teát.
De, valójában iszom, sőt odavagyok a finom teákért, főleg, ha szép a csomagolás is. A saját kertben termesztett gyógy- és fűszernövények meg egy időben életem szerves részét képezték, de a mostani zsebkendőnyi kertemben is van citromfű, zsálya meg kétféle menta. Minden reggelt teával indítok, bár függő nem vagyok, ha kimaradna, nem dőlne össze a világ. De arra figyelek, hogy melyik típus milyen hőfokon, és hány percig ázik, valamint hogy melyiket mivel ízesítem. Nem akarok felvágni, de van mindenféle típusú teám az összes lehetséges kiegészítővel. Tehát számomra az nem tea, amikor egy kávészagú termoszba belevágnak egy Pickwick erdei gyümölcs ízesítésű filtert, ami addig lóg benne, amíg el nem fogy a lötty. De ezt nincs kedvem elmagyarázni, nem valószínű, hogy értenék.

6. És akkor mit iszom? Vizet.
Nem, köszönöm, nem buborékost, hanem simát, úgy, ahogy az a csapból kifolyik, és jégkockát se kérek bele.
De ha mindenáron rajta akarnak kapni valami furcsaságon (nem akarnak, már az is sok,amit eddig tudnak), elárulhatom, hogy imádom a dán Rød nevű gyümölcslevet, ami egyliteres tetrapak-csomagolásban kapható, 11 féle gyümölcsből készül tartósító nélkül, és 1:4 arányban higítandó vízzel. Ha olyan kedvem van, képes vagyok víz nélkül tisztán inni.
Alkohol? Bor, de csak ha alkalom van. Sör nem, és az se érdekel, hogy Dániában olcsóbb, mint az ásványvíz.

7. Nem kezdődik minden mondatom úgy, hogy "Jamen, altså..." (kb.: nahát, szóval), és nem végződik úgy, hogy "...ikke også?" (nemdebár, ugye?)
Néha már nem is arra figyelek, mit beszélnek a többiek, csak számolom, hogy az egy levegővétellel végigmondott szövegben hányszor hintik el ezeket a töltelékszavakat, és egy kritikus határon túl úgy érzem, hogy ha még egyszer valaki kimondja valamelyiket, akkor sikítok. Régebben néha én is használtam őket, de egy ideje juszt se.

Fura lény vagyok, ezt nap mint nap átérzem. És mi tagadás, kicsit frusztrál. Néha remekül uralom a helyzetet, néha meg teljesen összezavar.
Az meg különösen bekavart, hogy ma reggel nem a munkahelyemen kezdtem, hanem még vagy 40 tanulótársammal (Aalborg megye nyugati és délnyugati részéből) hivatalosak voltunk egy köszöntőre a központba a nagyfőnökhöz. Kedves szavak, nyájaskodás, meg egy kis elrettentés: nagy szükség van ránk, mert becslések szerint 20 év múlva megkétszereződik a gondozásra szoruló idősek száma, és kb. minden 5. nő ezen a területen kellene, hogy dolgozzon (férfiakra is szükség lenne, de ők egyelőre csak mutatóban vannak a pályán).
Az már csak hab a tortán, hogy mindenki kapott egy oldalnyi kvízsort 12 kérdéssel, kérdésenként 3 lehetséges válasszal, melyek Aalborg szociálpolitikájára vonatkoztak. Ikszelni kellett, és amíg a nagyfőnök viccelődött velünk, kollégája kijavította, majd bejelentette a nyertes nevét, aki én voltam. Kicsit meglepődtem, mert azt hittem, hogy ez a játék csak a jelenléti ív burkolt formája, másrészt meg nem voltak olyan nehezek a kérdések, már százszor hallottuk ezeket az adatokat meg szabályokat. Tényleg csak én találtam el? Ja, és a nyeremény egy pár gyertyatartó (mi más, Dániában vagyunk), ami híres dán dizájn, de nekem sajnos nem tetszik. Főleg, miután a nagyfőnök elmagyarázta, hogy a két szívecske a szakmánkat jelképezi, meg azt, hogy milyen nagy szükség van ránk/rám.

Tömés

Új élmény. A fogorvosi székben ülve nyitott szájjal arra koncentrálok, hogy ha kell, akkor a "Jaj, ez fáj!" helyett az "Øv, det gør ondt!" szaladjon ki. De csodák csodája, erre végül nem kerül sor. A katonai kiképzőtiszt modorú fogorvos 10 perc alatt pótolja a másfél hete kiesett tömést érzéstelenítés nélkül is fájdalommentesen.
Ezután már csak azért aggódom, hogy a pénztárcámnak mennyire fog fájni. Százegyedszer is elmondom magamnak, hogy akármennyibe is kerül, ezzel a tátongó lyukkal nem lehetett volna addig várni, míg hazamegyek. De a csoda másodszor is megtörténik: a számlán 361 dán korona áll. Otthon is kb. ennyiért tömték volna.
Vajon csak szerencsém volt? Vagy tévhit, hogy spórolok, ha otthon látogatom a fogorvost?

Szerda az idősek otthonában

Rossz és jó.

Tizenhárom lakó van a részlegemben, némelyikük egészen önálló, mások teljesen magatehetetlenek. És van, aki hol ilyen, hol olyan. Mikor milyen kedvében van. Ilyen például a mai első esetem - nevezzük Mette néninek. Eddigi rövid pályafutásom alatt többször is jelen voltam a reggeli rutinjánál. Először kizárólagosan a megfigyelő szerepében, majd segítve egy kollégának, aztán én csináltam az egészet, a kolléga csak figyelt. És ma reggel eljött az idő, hogy először küldtek az oroszlán barlangjába egyedül. A feladat (a teljesség igénye és a kínosabb részletek nélkül) kisegíteni Mette nénit az ágyból, rásegíteni a vécéülőkére, rendbekapni a szobáját, megágyazni, lesegíteni a vécéről, megmosdatni, fogat mosni, felöltöztetni, megfésülni, kiirányítani a közös nappaliba és beadni neki reggeli előtt a gyógyszereit. Mette néni 92 éves, de 10 évet letagadhatna. Jól tartja magát, csak iszonyú lassú. Reggel különösen, van, hogy úgy elhagyja magát, mint egy darab fa, és még a kardigánjába is úgy kell beledugni a kezét. Nem úgy ma. Ahogy kinyitotta a szemét, első kérdése az volt, hogy ki adott nekem engedélyt arra, hogy egyedül jöjjek be hozzá. Mondtam, hogy a kollégáim. Kijelentette, hogy szerinte ez nem fog nekem menni. Volt már egyszer hasonló esetem mással, és akkor a tapasztalt kollégák felvilágosítottak, hogy természetesen udvariasak és kedvesek vagyunk, tiszteletben tartjuk, hogy melyik pulóvert szeretnék felvenni, de a gondozottak nem parancsolgathatnak nekünk. Tehát mondtam, hogy kedves Mette néni, márpedig ma én fogok segíteni teljesen egyedül, kérem szépen, hogy tartsa a lábát, hogy felhúzhassam rá a mamuszt. Mit mondjak, elég undok volt, beszólt egy párszor, de én végig kedvesen hárítottam. Végül eljutottunk a nappaliba, ahol leültettem reggelizni, a kollégák köszöntötték, és finoman szóltak, hogy a szemüvegét elfelejtettem ráadni. Annyi baj legyen, visszaléptem a szobájába érte, és ráadtam. Na, de ez sok volt neki, hangosan felvisított, hogy megsértettem az orrát. Na, persze. Hátrahúzódtam, sokat mondó pillantást váltottam az egyik kollégával, aki odament, és beszélt a fejével. Mette néni egész nap duzzogott, mint egy taknyos kölyök.
Bár nem akartam személyesen venni, mondták a kollégák, hogy ilyet máskor is játszott már, de azért kihozott a sodromból. Cserélem a pelenkáját, törölgetem a fenekét, stb., aztán ez jár cserébe.

De aztán egy pillanat alatt helyre kerültek a dolgok, mikor Lotte néninek adtam be a gyógyszerét. Vasággyal együtt húsz kilót nyom, szinte elvész a tolószékben, és valami baleset folytán a csípője teljesen ki van fordulva, jóformán az oldalán ül. Nem nagyon bír nyelni, ezért a tablettákat porrá kell törni, és csokis krémben elkeverve kell belekanalazni a szájába. Ma reggel én mentem hozzá, és mikor beletoltam az első kanálnyit, tele szájjal mosolyogva mondta: "Hogy te milyen kedves vagy!" Természetesen ezt se vettem személyesen, mert tudom, hogy Lotte néni már csak ilyen mindenkivel, de azért jól esett.

Rossz és jó. Jó és rossz. De leginkább rossz, mert nap mint nap azt kérdezem magamtól, hogy mi a fenét keresek én ezekben a helyzetekben.

A dolgok jó oldala

Talán kicsit egyoldalúra sikerült az előbbi bejegyzésem. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy értek kellemes élmények is.
Két napig egy demens daghjem-ben voltam, ahol 10-től du. 4-ig Alzheimer-kórban szenvedők töltik napjaikat. Persze csak azok, akik nem a végső stádiumban vannak, tehát tudnak még magukról, és képesek reagálni a külvilág ingereire. Van, aki minden nap jön hétfőtől péntekig, és van, aki csak heti 2 alkalommal, attól függően, hogy mennyi időt képes közösségben tölteni, illetve a család - leginkább a házastárs - mennyi időt szeretne nyugalomban lenni. Mert ezek az emberek nagy odafigyelést igényelnek, némelyikük teljesen olyan, mint egy gyerek. Taxi hozza-viszi őket. és szemmel láthatóan mindannyian szeretnek ebbe a napközibe járni.
Volt itt egy néni, aki mikor belépett az ajtón és megláttott, összecsapta a kezét, és felkiáltott: "Nahát, te pont olyan vagy, mint a lányom! Hogy hívnak?" "Orsolya", feleltem. "Húha, ezt nem tudom kimondani. De a lányomat Hannának hívják" - felelte, és megölelt. Innentől kezdve Hannának hívott, és mindenkinek elmondta többször is, hogy pont úgy nézek ki, mint Hanna lánya. A délutáni tévénézés közben mellém ült és többször is megszorította a kezem. Jó, persze, nem nekem szólt ez a szeretet, hanem a lányának, de egy kicsit mégis magamra vettem.
Volt egy másik néni, aki mikor belépett az ajtón, rögtön emlékezett, hogy egy héttel ezelőtt velem edzett a konditeremben. Hmm, még nem súlyos az állapota, ha ilyen jó a memóriája. A nap folyamán többször is kérdezgetett arról, hogy hol voltam már, és hol várható még a felbukkanásom, meg egyáltalán, milyen tanulónak lenni, és persze, milyen Dániában lenni.
Aztán az egyik bácsival egy, a régi Aalborg-ról szóló képeskönyvet lapozgattunk. Azért, hogy kicsit tornáztassa az agyát, amikor felismeri egyik-másik épületet, és asszociál a saját gyerekkorára. A bácsi tudta, hogy nem vagyok dán, ezért direkt a küldetésének érezte, hogy mindent elmondjon a dán és az aalborgi kultúrával kapcsolatban, ami csak eszébe jutott a képek kapcsán. De nagyon kedvesen tette, kicsit olyan volt, mintha mesét hallgatnék.
Volt egy mosolygós, nagyszemű, madárcsontú néni, aki elmesélt egy epizódot a gyerekkorából. De fél óra múlva már nem emlékezett rá, ezért elmondta még egyszer. Meg még egyszer. A nap folyamán kb. 15x hallgattam végig ugyanazt a sztorit. De olyan lelkesen mesélte, hogy még tizenötödikre se untam.
A dánok nagy része képtelen kiejteni a nevemet. A legjobb közelítés az "urszula", ha ezt sikerül elérni, már nem javítgatom őket tovább. Az "ly" valami őrült nehézség a számukra, hiába mondom, hogy azt ejtsék csak "j"-nek. Mona, az egyik kolléga végre mégis felfogta, és onnantól "orszolya", néha pedig már "orsolya" voltam. Történt egyszer, hogy jött egy másik kolléga, akinek bemutatkoztam, és jött a szokásos ijedtség, hogy ezt aztán nem lehet kimondani. Erre Mona, a jelenet fültanúja elnevette magát, előkapott egy darab papírt és leírta: "orsoja", majd a kolléga orra alá dugta. Hmm, kisebb helyesírási hiba, de az eredmény mégis az, hogy onnantól kezdve majdnem jól mondták a nevemet. Talán érdemes lenne hivatalosan is megváltoztatnom azt a betűt a nevemben?
Miután "annyi mindent tanultam" a két hét alatt, a látottak alapján az otthonban, ahol dolgozom, szerveznem kellett valamilyen programot vagy tevékenységet a lakóknak. Mivel a többségük eléggé behatárolt módon éli az életét (súlyos szenilitás, Parkinson kór, tolókocsi), valami olyan szeletet kellett találnom, ami mégis passzol hozzájuk. Vettem egy csomag lufit, felfújtam jópárat, aztán ebéd közben meglóbáltam, és mondtam, hogy szeretném, ha evés után minél többen maradnának a közös "nappaliban", hogy játszhassunk. Öten maradtak is, félrehúztuk az asztalokat egy kollégával és körbe rendeztük az időseket, majd elkezdtük dobálni/rugdosni a lufit. Meglepődtem, hogy az egyikük, aki mindig olyan komor, most nemhogy mosolygott, de nevetett, mikor kidurrant a lufi. Másikuk, aki tolókocsis, és azt hittem, hogy nem tudja mozdítani a lábát, többször is belerúgott a lufiba. Persze egy labdával ez nem ment volna, de a lufi könnyű és lassan mozog, nem kell hozzá se erő, se gyors reflexek. Fél órán át lufiztunk, a végén mindenki kipirult, és mosolygott, sőt, nézőink is lettek a szomszéd szárnyból.
Másnap hallottam a témavezetőmtől, hogy a résztvevők utólag is nagyon lelkesen beszéltek a kis happeningünkről, úgyhogy ezt máskor is lehetne. Szóval, bár nem pont ilyen sikerélményről álmodom, de azért mégis örülök, hogy öt öreg örült múlt szerda délután.

Aktivitet

Az elmúlt időszakban nem jutottam természetes úton túl sok D-vitaminhoz - úgy is mondhatnám, hogy egyáltalán nem sütött a Nap. Ami nem olyan nagy baj, mert a vitamin tabletta formájában is bevehető. Nem úgy, mint a jókedv.
Mondjuk bizakodásra adott okot az, hogy az elmúlt két hétben nem az idősek otthonában teljesítettem szolgálatot, hanem kaptam egy programot, amely szerint különböző aktivitetscenter-eket kellett végiglátogatnom. Ezek olyan otthonok, ahol a szellemileg és testileg viszonylag még friss idősek nem laknak, csak rendszeresen ott töltenek fél- vagy egész napokat. De ha hiszitek, ha nem, ez is fárasztó volt. Mondjuk nem mosdatni meg pelenkázni kellett az időseket, hanem szórakoztatni, ami azért mégis nagy különbség.
Volt mindenféle: "kretív" üveg- és kerámiaműhely, gyöngyfűző szakkör, felolvasókör, társasjátékos klub, dalkör, tornaóra, stb. Csupa izgalmas újdonság.

Azt hiszem, félreértelmezik a "kreatív" szót, azaz összekeverik a "kézzel készült" fogalmával. Az én szememben pl. kreatív anyukám, aki benéz a hűtőszekrénybe, és abból, amit talál, összeüt egy fantasztikus vacsorát.
Ellenben nem kreatív az, aki az előre kivágott papírangyalkát a színkódok alapján a mellékelt festékekkel kifesti. Márpedig a kreatív foglalkozásokon nagyjából ez megy. Az öregek agyba-főbe dicsérik egymást. És persze én is biztattam őket mosolyogva. Fúj.
A dalkörben kornyikáltam velük egy kicsit, közben meg jót derültem a hazafias dalszövegeken, melyek leginkább a fantasztikus dán természetet dicsérik. Persze, zöld a fű, de a természet itt is kihalófélben van, kedves nénik és bácsik. Vagy az idősek otthonába nem jutnak el a hírek?
Aztán voltak tornaórák. Mire kibicikliztem Svenstrup túlsó végébe, a tréning centerbe (természetesen orkánerejű szembeszélben - ezt csak az ismeri, aki járt már Észak-Jutlandon), már el is égettem a napi kalóriakvótámat, de azért hősiesen végignyomtam a programot. Ami tartalmazott szék-gimnagsztikát (attól, hogy széken ülve kellett tornázni, még elég kemény volt), meg talponállós menetet. Az idősek persze lestek, hogy én, a fiatal hogy bírom, szóval nem lazsálhattam.
Volt személyi tréning is, ezt több napon keresztül csináltam. Szerencsére, mert ez volt a legérdekesebb, itt lehetett leginkább barátkozni kedves idősekkel. Még jó, hogy nem nekem kellett edzenem a konditeremben, hanem én voltam az egyik személyi edző két képzett, állandó kollégával. Kisbusz hozta-vitte az öregeket több turnusban. Mindenkinek van saját kartonja saját programmal, mert a legtöbbjük úgyse tudná fejben tartani, mit és milyen sorrendben kell csinálni. Ezért vagyunk mi, akik tologatják őket egyik géptől a másikig. Mondjuk ettől is pont úgy elfáradtam, mert közben azért kicsit szórakoztatni is kellett őket, meg motiválni azokat, akiknek nincs hozzá kedvük.

Az szemmel láthatóan új színt hozott egyhangú hétköznapjaikba, hogy felbukkant egy fiatalabb tanuló (a dolgozók szigorúan 40 fölötti nők), aki ráadásul nem dán. Volt, aki ettől rögtön a fiatalkoráról kezdett mesélni, amikor Csehszlovákiában nyaralt (nem értem az összefüggést, de mindegy).
Volt olyan is (és ez nem idős, szenilis gondozott, hanem dolgozó!), akinek bemutatkoztam, ő elmondta, mi a munkája, miről is szól ez az egész, én meg okos és releváns kérdéseket tettem föl, amiket meg is válaszolt. Tehát normális párbeszéd zajlott már legalább 10 perce, mikor egyszercsak megkérdezte, hogy állok a dán nyelvvel, értem-e. Hmm, eddig még nem derült ki...?
Aztán az egyik bácsi, akinek szintén bemutatkoztam, és már tornáztattam egy ideje folyamatosan instruálva szóban is, egyszer csak kétségbeesetten rámnézett, hogy nem jó ez így, mert ő nem tud magyarul, és így aztán nem értjük egymást. Jó, mondjuk elnéztem neki, mert öreg és nem teljesen beszámítható már, de nem tűnt fel, hogy én tudok dánul...?
Aztán persze voltak nagyon cuki öregek is, akik jól megdicsértek, hogy milyen ügyesen megtanultam a nyelvet, és többen Henrikhez, a királynő francia származású férjéhez hasonlítottak, aki annyi év után még mindig nem tud dánul (ez nem igaz, nagyon jól tud, csak van egy vaskos akcentusa, meg egy büszkesége, ami miatt utálja a dán nép).
Ősszességében én már szeretném elfelejteni ezt a "jé, egy külföldi!"-témát, csak nem hagyják. Valami miatt nagyon izgatja a többséget, és csak nagyon kevesen tudják a helyén kezelni a témát. Persze furcsa a kiejtésem, de ettől függetlenül már nem probléma a nyelv. Van, aki könnyen megért, és van, aki nehezebben, de ez róluk szól, illetve arról, hogy hány külföldit hallottak már dánul gagyogni. Az angol világnyelv, megszokta a fülünk a sokféle akcentust, de a dán nem az. Tudom, hogy egyre jobb vagyok írásban is, még akkor is, ha a házi feladataimat még mindig telefirkálja pirossal a tanár. De van, akit finoman fel kell világosítanom, hogy attól, hogy külföldi vagyok, még nem vagyok hülye.
Legutóbb épp ma, mikor az elmúlt két hetet értékeltem közösen a tanulmányi témavezetőmmel (az iskolából) és a gyakorlati témavezetőmmel (kinevezett kollága az idősek otthonából). Minden nap írnom kell egy ún. logbog-ot, nevezzük tanulmányi naplónak, amiben leírom, hogy az adott napon mit tanultam - nemcsak az elmúlt két hét alatt, de egészen a tanulmányaim végéig. Utálom, és ha őszinte lennék, többnyire azt írnám, hogy semmit. De játszom az okosat, tudom, mit várnak el, és azt meg is fogalmazom szépen. Úgyhogy miután ma a témavezetőim elolvasták, kérdezték, hogy milyen segítséget használtam. Mondtam, hogy a Word helyesírás ellenőrzőjét, mert különben folyton összecserélném az e-t az æ-vel, meg a dán értelmező szótárt, mert sok az új egészségügyi szakkifejezés. Erre elcsodálkoztak, és mondták, hogy az utóbbi időben nagyon sokat javultam. Ugyan, kis csacsik, gondoltam magamban, csak egyszer se vettétek még a fáradságot, hogy odafigyeljetek rám, simán elkönyveltetek hülye külföldinek, de most kénytelenek voltatok végigolvasni a rizsát, amit írnom kellett, és láthattátok, hogy a nyelvtannal ugyan vannak még problémáim, de választékosan fogalmazok. Naná, nem ez lesz a legmagasabb iskolai végzettégem, ellentétben veletek. És azt mondjátok, remélitek, hogy hamarosan igazi kollégaként köszönthettek? Hát én meg remélem, hogy nem. Tudom, hogy jó ápoló lenne belőlem, ha akarnám. De ez csakis átmeneti megoldás, mert én nem ezt akarom. Térdmagasságba felrakott lécet nem kunszt átugrani.

Totál tipográfia

Az elmúlt hétvégém magasan a legjobb volt hosszú idő óta. Szakszervezetem, a HK "Totaltypografisk Lørdag" néven szakmai napot szervezett a tipográfia iránt különösen érdeklődő grafikus tagoknak. Egy kicsit haboztam, hogy kell-e nekem minden alkalommal Koppenhágába utazni, ha valami érdekes történik - drága és macerás mulatság az ilyesmi. Aztán úgy döntöttem, hogy igenis, kell.

Olyan szép a meghívó, amit küldtek, a honlapjuk is csábító volt, és szerencsére még pont belefértem a létszámba, sőt, mitöbb, a HK visszatéríti az útiköltséget, mert a részvételi díj egységes, 200 kr, és az az elvük, hogy ennél többe ne kerüljön senkinek, annak se, aki messzebbről jön. Hmm, itt megvalósult a szocializmus!
Tehát szombat hajnali 5.15-kor felültem a vonatra, és bő 5 órával később már Koppenhágában voltam. Kis séta a belvárosban, aztán becsekkolás a rendezvényre a Borups Høskole-ban. Kaptunk nyakba akasztható névtáblát, amit mindenki maga kellett, hogy megtervezzen, adott volt hozzá minden egy jó nagy asztalon.

Kávé, tea, szendvics, gyümölcs, két szakmai kiadó kicsi standja kedvezményesen vásárolható könyvekkel (most nem vettem semmit, mert ami érdekes volt, az már megvan nekem).

Rövid köszöntő után az első előadást Sofie Beier tartotta, aki PhD ürügyén a betűk érzékelését - olvashatóságát, felismerhetőségét - kutatja. Nemcsak elméleti síkon, mert betűt is tervez hozzá, de érdekes, hogy pont az ellenkezőjét állítja néhány régi alaptételnek. Pl. arra az eredményre jutott, hogy a csupa nagybetűs szöveg nem kevésbé könnyen vagy gyorsan olvasható, mint a csupa kisbetűs, és a talpas betűk sem jobban olvashatók, mint a talp nélküliek (sőt, a talp akadálya is lehet a jó olvashatóságnak, pl. a kis "n" esetében, ahol egy esetleges túl hosszúra nyúlt talp bezárhatja lent a betűt, ezzel tulajdonképp rontva az olvashatóságot). Állításait szigorúan tudományos alapokra helyezi, de a szokás hatalmát nem vizsgálja, pedig szerintem a szokás pont olyan nagy úr. Mivel a legtöbb regény vagy újság talpas betűvel van nyomva, ehhez szoktunk hozzá, ezért ezt olvassuk gyorsabban. Kérdés, hogy változik a jelenség a jövőben, amikor a könyvekről a képernyőre kerül a hangsúly, ahol meg a talp nélküli betűk uralkodnak...

Aztán jött két esettanulmány, az egyikben Poul Søgren bemutatta a Politiken Egyptienne-t, amit a Politiken napilapnak tervezett, és ha öntudatlanul is, de mindenki ismeri Dániában. De ami igazán érdekes volt, az egy másik betűterv keletkezéstörténete. Ami szintén nagyszerű, meg is vette a Politiken, de sose használta, mert - mint az a történetből kiderült, a rossz brief miatt - nem olyan betű született, ami megfelelt volna az elvárásoknak.

Meghallgathattuk még Tore Rosbo-tól és Clea Simonsen-től az Aarhus-i egyetem arculatának újratervezése körüli dilemmákat (megtartani a régit, de azért legyen nagyon modern az új). Végül nemcsak egy logót és a szokásos alkalmazásokat tervezték meg, de egy egész ábécét is, ami nekem nagyon tetszik.

Eztán jött a színtiszta élvezet! Háromfelé lettünk osztva, és nekiálltunk betűket csinálni. Az apropó Donald Roos holland tervező személyes jelenléte volt, aki kacérkodik az ételekkel is.
Az első csapat répából és uborkából dolgozott. Íme néhány a sok zöldségből:




A második csoportban voltam én is, itt krumpli és festék volt az alapanyag.




A harmadik workshop ceruzával dolgozott papíron, nem igazán értettem a koncepciót, és nem is lett látványos vagy bőséges a végeredmény, ezért nem is fotóztam - talán túl elméleti volt.

De utána még jött egy igazán élvezetes előadás Allan Daastrup-tól, egy kalligráfus fiútól, aki nagyon ügyes, és nagyon szereti a saját kézírását (kézírásait). Vékony a határvonal az egészséges önbizalom és az önteltség között, de neki sikerült pont ezen a vonalon megállni. Imád a betűiről beszélni, de jól áll neki.

Mondjuk mikor azt mondta, hogy megunta a könyvtervezést, és mostmár csak a kalligráfiának szeretné szentelni minden idejét, meghűlt bennem a vér. Ez már luxus.

Az utolsó, kimerítő előadást Christian Schwarz Lausten jövőkutató tartotta, aki megmutatta nekünk vázlatokban, milyen lesz a jövőbeli fogyasztó, és milyen új tendenciák várhatók a médiafogyasztásban. Rettenetesen sok volt a mondanivalója, és hipergyorsan beszélt, de nagyon érdekes volt, szerintem követni fogom a blogját.

Este 7-kor mindennek vége lett, utána még jött egy kis evés-ivás a Diablo Pussycats zenéjére,

egy kis beszélgetés - ismerkedés, amiből nekem nem sok jutott, mivel nem ismertem senkit, leszámítva Triné-t, aki a Fontlab tanfolyamot tartotta a múltkor. De azért jól éreztem magam, le se tudom írni, mennyire.
Azt se bánom, hogy hazafelé a vonat lármás utasokkal volt tele, ráadásul késett egy csomót, és csak vasárnap reggel negyed 7-re értem haza, úgyhogy több, mint 24 órát fönt voltam egyhuzamban.
Legszívesebben tovább farigcsálnám itthon betűkké a krumplikat, vagy dolgoznék más ötleteimen, amelyeket a nap folyamán kaptam.
Dehát sajnos most mással kell foglalkoznom.

Halloween menü

A múltkori tökfaragás után kedvet kaptam a kóstoláshoz, illetve a sütés-főzéshez is. Megvettem a lehető legnagyobb tököt a közértben, és úgy döntöttem, hogy a napokban azzal szórakoztatom magam, hogy minél változatosabb formában dolgozzam fel. Éljen a tökszezon!

Ez itt egy könnyű leves, csak puhára kell főzni vízben a tököt, majd leszűrni, turmixolni, jó zsíros tejjel higítva még egyszer felforralni, cukorral, sóval, mézzel, reszelt szerecsendióval és curryvel ízlés szerint megbolondítani.


A pogácsába nem került tökhús, de a kinyújtott tésztát hajtogatás előtt megvajaztam és sózott, pirított tökmagbéllel szórtam meg. Hogy a magok a helyükön maradjanak, nem pogácsaszaggatót használtam, hanem csak késsel vágtam fel óvatosan négyzet alakúra. A tetején sajt helyett jó magyar pirospaprikával színezett tejföl van, amitől a sütés folyamán szép narancsos színt kapott.


Tökös-mákos muffin (igen, őrzök a hűtőmben otthonról hozott darált mákot), de lusta voltam muffinformákkal bíbelődni, ezért csak simán tepsibe öntöttem az egészet, és a tetejét meghintettem aszalt szilvával (legközelebb érdemes inkább belekeverni, hogy ne száradjon ki sütés közben). És mivel volt a tepsi mellett hely a sütőben, kézenfekvő volt, hogy beraktam mellé pár kocka sütőtököt is.

A fotók enyhén életlenek, ma nem valami stabil a kezem, kicsit fáradt vagyok. Hamarosan megírom, mitől.

Pénteki naplemente

Ez is Aalborg.

Tanuljuk meg szeretni az őszt!

Ideális esetben langyosan süt a Nap, lassan hullanak alá az aranyszínű falevelek, reggeli harmttcseppek hintáznak a hatalmas pókhálókon, és (túl)érett szőlő édes illata lengedez a levegőben. De az ősz sajnos nem mindig ilyen. Itt, Aalborgban például gyakran pont az ellenkezője tapasztalható: vagy esik az eső, vagy csak permetként szitál, amit az elmaradhatatlan szél úgy vág az ember arcába, mintha ezer tű szurkálná. Szép, habos felhők se nagyon vannak mostanában, egyszerűen sötétszürke az ég egész álló nap.
Eleinte kinevettem a dánok gyertyamániáját, de mostanában kezdem megérteni, mért kell folyton gyertyát gyújtani. Nemcsak azért, mert jól mutat az ablakpárkányon a formatervezett gyertyatartóban. Manapság, ha hazaérek, nekem is ez az első mozdulatom, mert a túl sok sötétség egy idő után tényleg nyomasztó. Majdnem négy évnek kellett eltelnie, hogy így érezzek.
Halloween nem dán ünnep, de persze, hogy a dánok is átvették, egész iparág fejlődött ki köré. Kezdve a jelmezektől, az ijesztgetősre formatervezett édességeken keresztül a sütőtök-faragáshoz szükséges dolgokig. Eddig hidegen hagyott az egész, de Ane-ék meghívtak múlt szombatra tökfaragásra. Ehhez természetesen kell személyenként egy-egy szép, narancssárga tök, ami olcsón kapható mostanában minden közértben. Mondanom sem kell, hogy még sose csináltam ilyet, és nagyot néztem, mikor Ane előhúzott egy kis szerszámkészletet, amit direkt tökfaragásra fejlesztettek ki. Kislapát a bél kivájásához, vékony, hegyes kés, pici, fogazott fűrész, hogy megkönnyítse a nehéz munkát. Volt még egy kis füzet is kéznél különböző, egyszerűbb és bonyolultabb motívumokkal, sőt, kivágható sablon-mellékletekkel. Átlapoztam, de aztán úgy döntöttem, magam tervezem meg a tökömet. Így született a rémes macska, amit utólag próbáltam kicsit dekoratívabbá tenni pár csillaggal.
A tanulság: csillagot vágni sokkal könnyebb és hálásabb feladat, mert nem nagyon lehet elrontani. Minél bonyolultabb, részletgazdagabb egy motívum, annál nehezebb kifaragni, és ha elrontjuk, oda az egész, mehet a levesbe (rétesbe, muffinba, stb.). Ezért érdemes nonfiguratívban gondolkodni, mert arra mindig rá lehet fogni, hogy pont ilyenre akartam. Persze az is megkönnyíti a munkát, ha vékony falú a tökünk, de ez kívülről nem látszik. Ezeket a remek tanácsokat azért írom le, hogy emlékezzek rá, és jövőre már tapasztalt tökfaragóként álljak a feladathoz.
Egyedül eszembe se jutott volna a töklámpást csinálni, de Ane-vel és Zsolttal hármasban jól esett, és most, hogy már megint sötét van, jó rá kinézni az üvegajtómon keresztül.


És hogy milyen a szakmai gyakorlat az idősek otthonában? Ha már így felveztettem, írok erről is. Nem könnyű.
Fizikailag nem megerőltető, mert minden gépesítve van, gombnyomásra lehet az ágyakat mindenféle magasságba beállítani, illetve a gondozottakat ügyes kis emelőszerkezetekkel mozgatni egyik helyről a másikra. De azt nehéz elnézni, ahogy ezek az idős, magatehetetlen emberek töltik a napjaikat. Tudtam előre, hogy erősnek kell lenni hozzá, de azt csak most értettem meg, hogy nem az a fajta lelkierő kell ide, ami abban segít, hogy az ember egy idegen országban feltalálja magát. És az sem elég, ha az ember nem ájul el, ha vért lát. Nem bánnám, ha napi szinten inkább grafikai feladatokban tehetném próbára az erőmet.

Ps. A csigák felfedezték a tökömet. Akkorákat harapnak ki a húsából, hogy még. Házasak és meztelenek egyaránt.

Csak képek

az őszről, mert túl sok volt a szöveg mostanában.