Arden - Aalborg

Úgy tűnik, beköszöntött a nyár Dániába is a maga visszafogott, északi módján: a nappali csúcshőmérséklet 20 fok fölötti, esetenként 30 fok körül tombol (este viszont mindig alaposan lehűl és nyirkos lesz a levegő).
Mivel épp nem esett, az elmúlt hétvégén se maradhatott ki a biciklizés.
Ezúttal levonatoztam délre, Ardenbe a biciklimmel együtt. Hallatlan, hogy a nyári szezonban nemcsak jegyet, de helyjegyet is venni kell a biciklire, ami 25 koronába került (jegy+bicilkijegy+bicikli helyjegy=100 kr). A hivatalos magyarázat szerint azért, hogy biztosan legyen hely a kerékpároknak a vonaton. Marhaság! Szombat délelőtt Aalborg és Arden között ember is alig ült a vonaton, bicikiből meg csak egy volt, az enyém. Szerintem a DSB így akar még egy bőrt lehúzni az utasokról. Na mindegy, a fitneszbérlet többe kerülne.

Arden határában egy hatalmas játszótér közvetlen közelében felfedeztem egy körbekerített vadasparkot igazi őzekkel. Kíváncsian jöttek a kerítéshez, de ahogy elővettem a fényképezőgépet, menekültek, úgyhogy sok sikerrel nem jártam mint vadfotós.

Ezután északkelet felé kanyarodtam, hogy megtaláljam a Madum tavat. Ez nem volt nehéz, de lejutni a vízhez annál inkább, mert nádas és erdő veszi körül. Az egyetlen, mindössze néhány méter széles felhasználóbarát hozzáférést a vízhez meg már birtokba vette egy fürdőruhára vetkőzött gyerekcsapat, úgyhogy sok fotó itt nem készült.


Ezután vissza a főútra, és egy hosszú, alattomos emelkedőn felfelé kapaszkodva eljutottam Rebild-ig. Itt már javában tartott a másnapi, július 4-i ünnepségre való készülődés. Az 1800-as években több, mint 300.000 dán vándorolt ki az USÁ-ba, és ezek közül egy csoport később, 1912-ben megvásárolta a rebildi erdőt és környékét. Ebben az évben ünnepelték meg előszőr az amerikai függetlenség napját itt, mintegy kimutatva hálájukat az amerikai államnak, amiből azóta hagyomány lett.



Lassan két éve, hogy Zsolttal és az anyukájával kirándultunk errefelé, akkor olyan távolinak tűnt, nem gondoltam, hogy egyszer még járok majd erre két keréken. Kicsit nézelődtem, sétálgattam, de nem mertem komolyabb hegymászásba belefogni, mert az a biciklizés rovására ment volna. Sok volt még hátra hazáig.
Innen egy hosszú lejtőn gurultam lefelé, majd a főutat elérve egyenesen Aalborg felé vettem az irányt. Persze bámészkodtam jobbra-balra, meg-megálltam egy-egy fotó kedvéért, sőt, amikor megláttam a Gravlev nevű egyutcás falucskát, még le is tértem, hogy bejárjam az egészet. Igazi falusi idill: enyhe lejtőre épült takaros házak rálátással egy tóra, melynek partján lovak és tehenek legelnek, a távolban pedig dombok. Nem volt nehéz megtalálni a templomot a kertjével együtt, ami természetesen temető, az egyik legszebb, amit Dániában láttam. A sírok teraszos megoldással lépcsőzetesen sorakoznak egymás mellett és alatt pedáns sorban, remek rálátással a tóra. Kevenc sírkövem tetején egy női akt hasal, természetesen a panorámára szegezve tekintetét. A "nyugodjék békében" kifejezés sehol máshol nem lehetne találóbb. És nemcsak a sírköveknek meg a szobroknak jó, de a látogatóknak is: lépten-nyomon padok, mintha csak egy parkban járnék. Le is ültem az egyikre kicsit bámészkodni meg elmajszolni a szendvicsemet.


Amire nagy szükségem volt már, mert kezdtem érezni a kilométereket a lábamban. Mint az itthoni utólagos ellenőrzésnél kiderült, 49 km-t tekertem, amiben volt néhány, a sík Dániában valószínűtlennek tűnő komolyabb szintkülönbség is. A program szerint kis híjján 2200 kCal-t égettem el. Sosem voltam az a típus, aki a kalóriákat számolgatja, de hazaérve úgy éreztem, semmi káros következménye nem lehet annak, ha egyszerre egy egész tábla csokit megeszek.
Amellett, hogy a szép tájban gyönyörködtem, elmélkedtem is. Hiányzik az nekem, hogy 30 fokos tűző napsütésben izzadva ennyit biciklizzek? Nyilvánvalóan nem, józan ésszel nem is indulnék neki. De fontos, hogy legyenek kis, elérhető terveim, amíg legalábbis a nagyobb, elérhetetlennek tűnő terveken dolgozok mindenféle sikerélmény nélkül. Azt hiszem, nem is igazán a biciklizés maga vonz, hanem az út megtervezése, és aztán a terv végrehajtása. ("I plan, I plan everyday, I plan my plans for the next day" - hogy egy korai Heaven Street Seven dalt idézzek.) A fotózás is alibi, része a tervnek, egyfajta dokumentáció, pont úgy, mint a blogbejegyzések. Az egész kívülről csak annyiban nyilvánul meg, hogy kinyitom a térképet, 5-10 perc nézegetés után kiválasztok egy szimpatikus útvonalat és befirkantom a Filofaxomba a megfelelő vonat indulási időpontját. De ettől kezdve amikor fejben unatkozom, tipikusan munka közben, rutinműveleteket végezve, állandóan a tervet forgatom a fejemben, próbálom elképzelni, milyen lesz, és ez már majdnem olyan jó, mint maga a megvalósítás, de legalábbis elviselhetőbbé teszi a katétereket és pelenkákat. A tervezgetés persze nem jelenti azt, hogy az utolsó pillanatban ne dönthetnék egy teljesen más útonal vagy program mellett. Igaz, hogy állandóan tervezek, de rugalmas vagyok. A naptáramba is csak ceruzával írok, hogy minden radírozható és átírható legyen. Amint elkezek tollat használni, onnantól kezdve számítom majd az öregkort, és a mentális beszűkülést.