Hejesirás és nyelftan

Általános iskolában magyar nyelvtan órán mindig a legjobbak közt szerepeltem, a helyesírásom pedig kifogástalan volt. Ezért is bosszant, hogy még mindig nem megy jól a dán. A mai napig gyakran összecserélem az e és az æ betűket, főleg, hogy élő beszédben sem hallom köztük a különbséget. Gyakran előfordul, hogy nem tudom, for vagy til, på vagy i a megfelelő elöljárószó. Sokszor kívántam, bárcsak azonos szinten lenne a magyar- és a dántudásom. Azt hiszem rosszul fogalmaztam, mert a vágyam teljesülni látszik: újabban néha bizonytalan vagyok egyes magyar szavaknál, hogy i-vel vagy í-vel írjuk, és már azon is elgondolkodtam, hogy valyon a muszáj-t nem ly-nal kéne-e. A múltkor visszaolvastam egy szövegemet, és nagyon magyartalanul hangzott, többek közt kitettem a mutató névmásokat oda is, ahová nem kellett volna. Magyarul már nem, dánul még nem megy. Most mi lesz?

Studietur

Múlt hétre tanulmányi kirándulást szervezett Claus, az egyik "osztályfőnökünk" - kettő van - (olyan kisiskolásnak hangzik ez a kifejezés, de hogyan lehet lefordítani a kontaktlærer-t?) A cél az volt, hogy meglátogassunk mindenféle cégeket, amelyekhez közünk lehet Interaktive Digitale Medier hallgatókként. Naponta 2-4 találkozónk volt, szóval elég sűrű volt a program. És fárasztó is, mert hétfőn, az első napon a viborgi animációs iskolát, majd egy aarhusi céget látogattunk meg, másnap délelőtt még Aarhus, délután már Kolding, aztán este értünk Koppenhágába a különbuszunkkal, ahol maradtunk is péntek délutánig. A skála elég széles volt, iskoláktól egyszemélyes cégeken keresztül a multikig terjedt. És nem feltétlenül volt mindegyiknek dizájn a profilja. Nem írok itt most mind a 13 helyről, ahol jártunk, csak azokról, amelyeket valamilyen szempontból érdekesnek találtam.
A Designit Aarhusban csak a szívemet fájdította. Nemzetközi reklámügynökség, már kétszer küldtem hozzájuk a jelentkezésemet mint grafikus, és egyszer sem hívtak be interjúra. Most először láttam őket személyesen, és nagyon szimpatikusak, mondhatnám, csak egy hibájuk van: hogy nem dolgozok náluk. De ezen még megpróbálok változtatni egyszer-kétszer a jövőben. Egy év múlva úgyis féléves szakmai gyakorlatot kell teljesítenem, amit töltenék akár náluk, ha ők is úgy akarnák. Bár most főleg az interaktív dizájn körül forgott a látogatásunk, de kétféle nagyon szép nyomtatott kiadványt is jelentetnek meg rendszeresen, tehát szükség van még mindig régimódi tervezőgrafikusokra is. Milyen szép is lenne...
Aztán jártunk Koppenhágában a Notá-nál. Ez egy olyan könyvtár, amely a Kulturális Minisztérium alatt egészen 2006-ig a vakokat szolgálta. Onnantól kezdve napjainkig is kibővítve azoknak a könyvtára, akik nem tudnak hagyományosan nyomtatott szöveget olvasni, vagyis nemcsak vakok, hanem dislexiások is tagok lehetnek (kizárólag olyanok, akik tudják igazolni, hogy olvasási nehézségekkel küzdenek így vagy úgy, vagy ilyen emberek segítői). Nemcsak kölcsönzésre bocsájtanak, hanem elő is állítanak braille-írással nyomott könyveket, hangoskönyveket, és olyan e-könyveket daisy formátumban, ahol a felolvasás és a képenyőn megjelenő szöveg szinkronizálva van.

Mindehez van egy mini "nyomdájuk" (a braille írást nem nyomtatják, hanem szúrják) és stúdiójuk a hangfelvételekhez. A tagoknak jelenleg cd-re másolva postázzák ki a kikölcsönzött hangos- és e-könyveket, de igyekeznek folyamatosan fejlődni, dolgoznak pl. azon, hogy cd kiküldése helyett letölthetők legyenek a digitális könyvek a honlapról, és még számos ötletük van. De egyrészt - mint állami intézmény - végesek az anyagi lehetőségeik, másrészt a kiadók finoman szólva nem nagyon segítik a munkájukat, mert féltik a szerzői jogokat. Nagyon érdekes intézmény, tulajdonképpen a féléves vizsgafeladatom 3 másik csoporttársammal pont hozzájuk kapcsolódik (digitális könyv kifejlesztése dislexiások számára), emellett annyira szimpatikus volt maga a hely szelleme, és olyan nemes a cél, hogy minden további nélkül dolgoznék náluk.
Meglátogattuk a Play Dead játékfejlesztő céget, melynek LIMBO névre hallgató játéka nagy siker a piacon.

A főnök (az aalborgi egyetemen végzett) nagyvonalúan mindannyiónknak ajándékozott egy kódot a játékhoz, ami sajnos csak pc-n fut, (még szerencse, hogy akad egy a háztartásban). Elég érdekesnek találom a játékot (pedig a máskülönben számítógépes játékok nagy része untat). Nem beszélve a csodaszép grafikájáról - azt hiszem, leginkább azt élvezem.
Voltunk a MAERSK-nél, amely olajjal és szállítmányozással tette magát világméretű céggé. Itt két olyan munkatárs is akadt - az egyik rendszer/hálózattervező, a másik HR-es dolgozó - akik a szakunkon végeztek nem olyan régen Aalborgban. A dizájnhoz csak távolabbról van közük a munkájuknak, még akkor is, ha a dizájn szó alatt nemcsak a vizuálist értjük. De ők nagyon elégedettnek tűntek, azt mondták, ez egy jó és emberbarát cég, ahol a személyes értékek számítanak elsősorban, nem pedig a munkatapasztalat vagy az iskolai végzettség, tehát kezdők, frissdiplomások, hajrá! Jó, hogy ilyen is van, de azt hiszem, nem nekem való.
A Serious Games - ahogy már a neve is sejteti - számítógépes játékokat fejleszt, de nem szórakoztatás céljából, hanem konkrét megrendelésre, főleg egészségügyi és szociális területekre, rehabilitációs célból. A főnök az idők során megtanult programozni, de eredeti végzettsége pszichológus, és a dolgozók közt van etnográfus meg szociológus is a játéktervezők mellett. Nagyon szimpatikus hely.
Voltunk a DADIU-nál, amely a dán filmművészeti iskola alatt működő féléves játékkészítő workshop, ahol egy projekt alá terelnek mindenféle szakirány hallgatóit, akik a későbbiekben a játéktervezési folyamatban érdekeltek lehetnek. Most, hogy személyesen jártam náluk, még jobban tetszettek, mint amikor csak olvastam róluk, és tulajdonképpen szívesen jelentkeznék ide a szakmai gyakorlatom idejére projekt managernek, mert nagyon hasznos lehetne a jövőmet tekintve. De maga a játéktervezés nem nagyon érdekel komolyabban, ezért lehet, hogy inkább okosabb lenne olyan területet választanom, ahol a jövőben dolgozni is szeretnék. Ez egy most elég nagy dilemma.
Végül péntek délután ellátogattunk a Saxo Bank székházába is Hellerupban, ami Koppenhága tengerre néző, felkapott, drága része. Modern irodaház kívülről, modern múzeum belülről. Nem hagyományos bank, elsősorban felhasználói felületet biztosít online ügyletekhez, részvénykereskedéshez.

Fiatal intézmény, csak 10 éve ismerte el és engedélyezte működését az EU. Az online bankon keresztül futó forgalom után a bank nyeresége 15 øre minden 1000 korona után (1 dán korona 100 øre). Sokszor 15 øre az, amit a székház berendezésére költöttek, csupa műalkotás, festmény, szobor, kitömött állatok, a kantinban dinoszaurusz csontváz, és minden eredeti.

A bútorokról nem is beszélve, minden a legfinomabb és legdrágább dizájn.

A bőrfoteles tárgyalóban egzotikus gyümölcsökkel és bolti forgalomban nem kapható teával kínáltak bennünket. Az online alkalmazások működésének tervezője szintén az aalborgi egyetemen végzett, a mi szakunk elődjén. Ahogy mesélte, kalandos úton került oda, de jól érzi magát. A környezet fantasztikus, de a munka nekem kissé száraznak tűnt. Számokkal kereskedni az interneten... a bankok nem az én világom.
Azt mindenesetre jó volt látni, hogy azzal a végzettséggel, ami nekem lesz remélhetőleg 2 év múlva, elméletileg széles skálán válogathatok a munkaerőpiacon. Persze rengeteg szerencsére is szükségem lesz, de a lehetőség legalább adott.
Hosszú hét volt, de azért lazításra is hagytunk időt. Csütörtök este a koppenhágai Imperial moziban (Dánia legnagyobbja 1102 személyes nézőtérrel) a Tintin-t néztük meg 3D-ben. A történet gyengécske, de technikailag lenyűgöző volt, és az osztálytársakkal jól szórakoztam, csakúgy, mint amikor együtt vacsoráztunk vagy viháncoltunk a buszon útközben.
Összességében tanulságos kirándulás volt, és változatlanul az az érzésem, hogy jó helyen vagyok az egyetemen. Csak épp kilóg a belem. Már javában a vizsgafeladaton dolgozunk, ami hatalmas falat önmagában, és csak tetézi, hogy (1) olyan téma, ami számomra eddig tökéletesen ismeretlen volt, (2) dánul kell olvasnom és írnom. Emellett továbbra is heti 15 óra munka a pszichiátrián, szóval hosszúak a napjaim.

Hogy hívnak?

Hogy hogyan ejtik ki a nevemet a dánok, azt nem tudom írásban visszaadni, és nem is lenne fair szóvá tenni, mert az én dán kiejtésem is bőven hagy maga után kivánnivalót. De hogy nem tudják leírni a nevemet, azt igenis kikérem magamnak. Azt a pár betűt egymás után ha kell, másolják le betűről betűre. Elektronikusan még könnyebb: kopi+pészt. Ha egy nem formális e-mailben látom elírva, még elnézem, mert sietségében az ember amúgy is hajlamos melléütni vagy felcserélni betűket. De hogy a nemrég kézhez kapott munkaszerződésemben egy oldalon belül kétszer, két különböző módon írják el a nevemet (és aztán még a telefonszámomat is elírták, pedig az nem nyelvspecifikus), azon nagyon felháborodtam.
Csak néhány a sok változatból, amivel eddig találkoztam:
Orsoyla
Orsolay
Orsola (az "ly"-nal nyilván nem tudnak mit kezdeni)
Orsolye (??)
Orsoly
Orsol
Szerintem a következő életemben Ida, Anna, Emma, esetleg Maria szeretnék lenni.
Csak viccelek. Minél többször látom elírva a nevemet, annál inkább tetszik - mármint az eredeti, helyesen írt. Jusztis, csakazértis szép név az Orsolya.

Kulináris és genitális élmények

Aki ismer, az tudja, hogy szeretek enni-inni. Gyakran forognak a gondolataim ízek, színek, izgalmas új kombinációk körül. Élvezem a főzést (vagy még inkább a sütést), csak épp kevesebb időm van rá, mint szeretném. Imádok szakácskönyveket forgatni, bár ritkán fordul elő, hogy betű szerint elkészítek belőlük valamit, inkább inspirációszerzésre használom őket. Szívesen járnék gyakr(abb)an éttermekbe is, de sokszor nincs kedvem, időm megtervezni, meg aztán egyetemistaként az anyagiak is szempontot jelentenek.
A hagyományos dán ételeket már úgy-ahogy megismertem az elmúlt pár év alatt. Unalomig krumpli-hús, szendvics barna kenyérrel, kötött szabályok alapján összekombinálva a rávalókat. A süteményeik agyoncukrozottak, a többségben ott a marcipán. A desszertek netovábbja, a karácsonyi pedig nem más mint tejberizs meggykompóttal, ami ízre nem rossz, de nem is különleges vagy rafinált, és az ünnepitől távol áll az én ízlésem szerint. Ilyen röviden talán kissé egyoldalú a jellemzés, mert azt be kell látni, hogy pl. a dán vajas kekszek verhetetlenek, és ennyi halat - különösen lazacot és pisztrángot - sem ettem korábban, de azért összességében nincs nagy véleményem a dán konyháról.
Ezért is izgatott már régóta, mit tud Morten Nielsen és az ő gourmet étterme, a Mortens Kro, Aalborg szívében. A honlapját (melynek én kifinomultabb, az étteremhez jobban illő dizájnt adnék) nézegettem néha kíváncsian, az árakat látva kissé fejcsóválva, de azért félig-meddig eldöntve, hogy előbb-utóbb ki kell próbálni, meg kell tapasztalni, hogy tényleg megérdemli-e a hírnevét. Mert helyi magazinokban gyakran szerepel Morten, a Nordjyske-nél (a régió legnagyobb napilapja) állandó heti rovata van. Fel-felbukkan tévéműsorokban, főz, interjút ad, a Facebbook-oldalát követve látszik, hogy külföldön is megfordul és együtt alkot más híres szakácsokkal különböző alkalmakból. Két könyvet is írt már.
Az idő múlt szombaton érkezett el, mert az őszi szünet alkalmából a Nordjyske jóvoltából a régió 8 éttermében lehetett kedvezményes menüt élvezni, és ezek közül az egyik a Mortens Kro volt. Csak regisztrálni kellett a Nordjyske honlapján, kinyomtatni a megvásárolt kupont, aztán már foglaltuk is az asztalt Istvánnal szombat estére.
István már próbálta korábban, és mondta, hogy finom lesz, de ne menjünk oda éhesen, különben nem tudjuk majd élvezni a pöttyökben mért ízeket. Mint utóbb kiderült, a három fogásból álló menüvel azért jól lehetett lakni (feltéve, hogy az ember alapvetően nem nagyétkű).

Az étterem kívülről nem sokat ígér, egy árkád alatt húzódik meg a belvárosban. Belépve egy túlméretezett fehér pulthoz léptünk, ahol maga Morten fogadott, regisztrált, vállfát kínált a kabátainknak, majd az asztalunkhoz vezetett bennünket. Az étterem elég nagy, de szerintem egy kicsit túl sűrűn állnak az asztalok. A fehér szín dominál, a világítás pedig pontszerű fényforrásokból jön félhomályos, kékeslila derengést adva a helyiségnek (ezért sem lettek valami fényesek a fotóim). Fehér bőrfotelszerű székek, egy-egy szál hosszúszárú fehér cala az asztalokon, lounge háttérzene - ez adta az első benyomást.
A háznak elég nagy a borválasztéka a világ minden tájáról, de többnyire egy egész üveget meg kell venni, ami két személyre szerintem kicsit sok. Én alkoholmentes italt szerettem volna, úgyhogy bodzaszörpöt kértem, míg Istvánnak egy, a főfogáshoz illő vörösbort ajánlottak, amely pohárral is rendelhető.

Az étterem kínálatát nézve szerénynek mondható, 3 fogásos menünk (7 fogásos is van) előétele "finoman füstölt és buggyantott bio pisztrángfilé csipkebogyó- és almakompóttal, kis salátával, pirított malátakenyérrel és égetett szénakrémmel" volt. Meleg tányéron hozták, és a mosolygós pincér (már nem Morten) minden fogást prezentált. A "malátakenyér" az a barnakenyér, amely a dánok első számú kedvence, és ami számomra szinte emészthetetlenül nehéz, főleg a magokkal teli változata. Morten ezt szeletelte hajszálvékonyra és tulajdonképpen ropogós chips-et csinált belőle (3 darabot helyezve egy tányérra, úgyhogy ebben a mennyiségben nem ülte meg a gyomromat), ami teljesen új, kedvező fénybe helyezte ezt a nemszeretem kenyeret. A pisztráng enyhe füstössége és a kompót édes-savanykás őszi íze remekül illett egymáshoz, és a három fehér pötty, amely "égetett szénakrém" néven lett bemutatva, és engem enyhe, kissé pikáns mellékízzel bíró, sűrűbb tejfölre emlékeztetett, kellemesen koronázta meg az egészet. Olyan finom volt ez a pár falat, hogy komoly elvárásokat ébresztett bennem a továbbiak iránt.

A főfogás "lábasban sült vadkacsa savanyított vörösáfonyával, waldorfsalátával, barnított cukorral bevont burgonyával és tejszínes vadszósszal" volt. Átsült, de szaftos, mégis könnyű volt a vadkacsahús, két kicsi combból és egy mellből állt, és ropogós zöldbabon volt tálalva. A héjjában főtt, majd meghámozott és vékony, karamellizált cukorral bevont krumpli hagyományos dán köret, amely ebben az ételkörnyezetben újszerűnek, szinte különlegesnek hatott, remekül ellenpontozva az áfonya savanyúságát. A hatalmas tányér közepén nem tűnt olyan nagy adagnak a fogás, de azért laktató volt. Azt külön értékeltem, hogy sem az előétel, sem a főfogás nem volt nagyon sós. Én az átlagnál kissé sótlanabbul főzök, mert szeretem érezni az alapanyagok valódi ízét, és ebben Morten konyhája nagyonis megfelelt az ízlésemnek.

A desszert "édesgyökér habcsók zöldalmaszorbettel, fehér csokoládé- és édesgyökérparféval; édesgyökér-krémmel, almazselével és szárított almával díszítve" volt. Az édesgyökér (lakrids) a dánok nagy kedvence, főleg gumicukrokban (amit errefelé irgalmatlan mennyiségben fogyasztanak nass gyanánt) és cukorkák formájában jelenik meg. Én nem nagyon szeretem az erőteljes, mesterségesnek ható aromáját, a sós, szalmiákos lakridsos gumicukroktól meg egyenesen borzadok. De itt a habcsókban, a parféban és a krémben olyan finoman visszafogott volt, hogy egyáltalán nem zavart, sőt, nagyon kellemesnek találtam, az pedig különösen tetszett, hogy különböző halmazállapotban és hőmérsékletben jelent meg a tányéron.
Összességében nagyon tetszett az az érezhető gondosság, amellyel megkomponálták az egyes fogások íz- és állagharmóniáját, a jelenlegi trend alapján figyelve arra, hogy többnyire szezonális és helyi alapanyagokból készüljenek. Újszerűek voltak az egyes kombinációk, de nem sokkolóak, a hagyományos dán konyhán felnőtt vendégek is felismerhették a megszokott ízeket.
Tetszett az is, hogy az étteremben ülve egy hatalmas üvegablakon keresztül be lehetett látni a konyhába, ahol a szakácsok először kényelmesebben, majd egyre gyorsabb tempóban dolgoztak - ahogy a hely szépen, fokozatosan megtelt vendégekkel. Az utolsó fázis, a tányérok megkomponálása, díszítése közvetlenül az ablak mögött történt - legszívesebben odamentem és figyeltem volna, hogyan csinálják a fiúk. Végül jöttek a pincérek, elhúzták az ablakot és vitték a műveket a vendégeknek. Az viszont kicsit meglepett, hogy Morten, az étterem feje pincérként volt jelen. Azt hittem, a konyha az ő területe. Persze a fogások így is nyilván értő kezek alól kerültek ki.
Lehet az evés más is, mint a jólakottság elérését szolgáló tevékenység. Lehet az ízek és halmazállapotok kombinálásának játéka, éppúgy műélvezet, mint amikor az ember színházba vagy kiállításra megy - ezt az ember a Mortens Kro-ban átélheti és megértheti.

Miután megvacsoráztunk, az este teljesen más fordulatot vett. Már tavaly sem lehetett nem észrevenni a városban a plakátokat, melyek két hiányosan öltözött férfit ábrázoltak. Ők a Puppetry of the Penis, két ausztrál, akik a... hát igen, a nemi szerveiket használják különböző figurák bemutatására. Úgy is hívják a tevékenységüket, hogy genital origami. Idén sikerült rá jegyet kapni, úgyhogy vacsora átsétáltunk a Skråen-be, ahol - mivel helyjegyek nem voltak - már egy órával az előadás kezdete előtt a bejárat előtt toporogtak néhányan, és nem kellett sok időnek eltelnie, hogy komoly sor alakuljon ki. Mindenki jó helyet akart kapni, bár kivetítőkön is lehetett figyelni a mutatványokat. Amelyek viccesek (igen, van fütyi-humor) és megdöbbentőek (tényleg ennyire nyújtható és hajlékony?) voltak. Karóra, kenguru, hamburger, görkorcsolya - csak néhány a mutatványok közül, melyeket remekül fel is konferáltak. Persze csak az tud az ilyesmin nagyokat kacagni, aki tudatosítja magában, hogy nem finom és emelkedett dolgok kerülnek szóba/megmutatásra, és aki pl. a Borat c. film humorát is bírta. Mert ez már tényleg túlment minden határon, de úgy, hogy közben azért egyáltalán nem volt erotikus. A honlapjukat átnézve midezt előre sejtettem is, csak épp arra nem számítottam, hogy mindent, de tényleg mindent látni lehet majd. A körülöttem ülő nézők egy része már korábban is látta az előadást, tehát nyilván van ebben valami egészen érdekes és különleges. Én is azt mondom, hogy tetszett (tágabb érdelemben nézve), de azt hiszem, nekem elég volt egyszer is.

A bicikli

Biciklizni mindigis szerettem az emelkedők, a szembeszél és az eső ellenére is, szerintem az egyik legjobb dolog Dániában a jól kiépített kerékpársáv-hálózat és a bicikliseket támogató közlekedési kultúra. De múlt péntek óta egyenesen imádom, ugyanis vettem egy új biciklit!
A régihez még használtan jutottam hozzá pár éve. Azóta tovább koptattam, növesztettem a rozsdás felületeket a napi használat során. A láncot még a tavasszal cseréltettem ki tehát viszonylag új volt, mégis gyakran leesett az utóbbi pár hétben. Bosszantó, amikor az ember azért késik el az egyetemről, mert út közben kétszer is meg kell állni visszarakni a láncot. Azt hiszem, mostmár a kopott tárcsákat is ki kellett volna cseréltetni, de vajon érdemes egy ilyen használt biciklire költeni megint? Hát nem, nagyonis megérdemeltem már egy új járművet. Az otthon-egyetem-munkahely háromszöge napi jó 15 km biciklizést jelent, amihez továbbiak adódnak, ha mondjuk eltekerek a könyvtárba vagy bevásárolni, vagy egyetem után, munka előtt még hazaugrom.
Szóval múlt csütörtökön elmentem egy biciklisboltba, ahol a szakit majdnem sírba kergettem a kérdéseimmel meg azzal, hogy minden szóba jöhető modellt ki akartam próbáni. Végül úgy fél óra után sikerült kiválasztani a legszebbet, a legjobbat, a pont nekem valót. Annyi módosítást kértem, hogy a külső abroncsokat némi felár ellenében cseréljék ki defektmentesre, mert nem akarok az amúgy is stresszes napi rohanásban további izgalmakat egy váratlan baleset miatt. Tehát pénteken átvehettem a rámszabott biciklit, és azóta nagyon jó barátok vagyunk.

Ez a régi, de egy fotót ő is megérdemel.

Tehát ő az új. Városi kerékpár közepesen vékony kerekekkel, sárvédővel, csomagtartóval (amire én fémkosarat szoktam tenni, és abba bele a cudar nehéz hátizsákomat). Egyszerűen tökéletes.


Mint utóbb megtudtam, a Raleigh egy régi angol márka, de ahogy a felirat mutatja a vázon, valamit a dánok is hozzátehettek.

7 sebességes, belső váltós, lábfékes, de van rajta egy első kézifék is. Nagyon jó a fogás a kormányán.

Ide van elrejtve a váltó, a mai napig nem értem, hogy működik ez a fajta.

A nagydarab első lámpa gyárilag járt hozzá, a hátsó pirosat meg majd én akasztom rá (vagy inkább a hátizsákomra).

Apró rovarra emlékeztet a csengő, elegánsan egybe van építve a kézifék karjával.

Nem is tudtam, hogy így is lehet tekerni, ilyen gyorsan, könnyedén, elegánsan. Szinte magától megy.

A mai előadásunk

a "Peer to Peer video" címet viselte és a viral marketingről meg a YouTube-ról szólt közösen a negyedéves kommunikáció hallgatókkal.

Megtanultuk,

hogy csak a melegek használnak Javá-t.
Elemeztük az olyan önjelölt sztárokat, mint a Star Wars Kid,

és összehasonlítottuk Antoine Dodsonnal formai és ontológiai szempontból.


Az egyébként kissé száraz és unalmas elméleti eszmefuttatások közepette kisebb csúcspontot jelentett, amikor a remixelméletet szemléltetendő, Nick og Jay (dán sztárok) Lady Gaga "Telephone" c. művét parodizáló klipjét néztük

- valószínűleg túl hangosan, mert hirtelen berobbant az ajtó, és egy tanár rontott be a szomszéd előadóból. Angolul üvöltözött, meg a pálcájával csapkodott a szélső padon, hogy nem tud órát tartani miattunk. Ezek után valamivel halkabban néztük a további szemléltető példákat.
Egyébként az már az első héten kiderült, hogy a South Park epizódok a penzum részét képezik, legalábbis ez a rész:

Az meg teljesen legális, sőt egyenesen elvárt, hogy az ember előadás alatt a Facebook-on matat, az osztály természetesen már az első napon létrehozott egy saját csoportot. Nem voltam sosem nagy rajongója az oldalnak, de most egyszerűen rákényszerülök, hogy naponta százszor is ránézzek, különben nem jutok hozzá fontos információkhoz.

Gondolom, hogy sokan most legyintenek, hogy micsoda hülyeség ez az egész. Meglehet, néha magam is így gondolom, de ha minden jól megy, ebből fogok vizsgaprojekteket írni, és talán még megélni is a jövőben. És azzal, hogy mindezt a blogomon közzéteszem - szinte élőben, hiszen az előadás még nem ért véget -, aktív és majdnem egyidejű Web 2.0 tevékenységet folytatok.

Az utolsó meleg nap

Úgy hiszem, ez volt szombaton, október elsején. Miután feloszlott a reggeli pára, hétágra sütött a Nap, és elég volt egy szál rövidujjú. Melegebb volt, mint a mögöttünk hagyott nyár legtöbb napján. Nem is maradtunk Istvánnal a négy fal között, hanem kirándultunk Rebildbe - a helyről már írtam korábban. Nem csináltunk semmi különöst, csak sétáltunk egy nagyot az erdő mélyén, ahol délre se párolgott el a harmat és virultak a gombák. Meg sütkéreztünk napos tisztásokon, akárcsak sokan mások. Tele volt az erdő kirándulókkal, de szerencsére főleg a bejárat környékére koncentrálódtak, úgyhogy pár perc kitartó gyaloglás után csak a természet vett körül bennünket - meg a pókok.









Dániában élve megtanultam értékelni a napsütést, és úgy kihasználni, mintha ez lenne az utolsó alkalom idén. Ki tudja, talán az is volt. Ezek után már csak gyertyafényes hosszú esték várhatók a négy fal között, míg odakint kopog az eső.

U-CrAc

Véget ért múlt pénteken egy háromhetes periódus az egyetemen, amelyet az órarendben U-CrAc névvel jelöltek. Ez annyit tesz: User-Driven Creative Academy, és honlapja is van (sajnos többnyire dánul).
Az egész abból áll, hogy pár szak szövetkezik egymással, és a tanárok egy fedél alá terelik az Interaktive Digitale Medier (ez ugye az én szakom), az Oplevelsesdesign (a múltkor úgy próbáltam lefordítani, hogy "felhasználói élmény tervezés", de közben felvilágosítottak, hogy ez magyarul "user experince design"), ipari formatervező és ergoterápia szakos diákokat. Úgy osztottak be minket 16 csoportba, hogy majdnem mindenhová került 1-2 ember minden szakról (bár a mi csoportunkba ergoterapeuta nem jutott). Ezek után minden csoport kapott egy valós ügyfelet, akit a tanárok hajtottak fel nekünk, többnyire egészségügyi területről. A mi csoportunk ügyfele Castberggård volt (illetve annak képviselője), amely egy névfőiskola, továbbképző- és munkaügyi központ halláskárosultak számára Aarhustól nem messze. A feladat pedig: "Tesztrendszer kifejlesztése, amely méri a munkaképes halláskárosultak stresszszintjét". Három csoport is ugyanezt a feladatot kapta, és mivel egyrészt túl tágnak találtuk a feladatot, másrészt nem akartuk, hogy minden csoport ugyanazon dolgozzon, így közös megegyezéssel három részfeladatra osztottuk a projektet. Az első csoport magával a stressz mérésével foglalkozott, mi a mérések eredményére alapozva a stessz csökkentésére, míg a harmadik csoport a hosszútávú megoldásra. Első számú munkaeszközünk mindvégig a videókamera volt.
Először is meg kellett figyelnünk egy halláskárosultat munka közben. Ügyfelünk megszervezte, hogy meglátogathassunk egy nagyothalló tanárt, miközben tanít az osztályában. Egy középkorú, nagyon kedves történelemtanár nyugdíjas műkedvelő osztálynak tartott délelőtti órát. Megengedte, hogy beüljünk, felvegyük videóra az óráját, és utána még meg is interjúvolhattuk. Kissé csalódottan tértünk haza, mert egyáltalán nem volt stresszes a helyzet: a tanár és diákjai jól ismerték egymást, a diákok tudtak a tanár hendikepjéről és tiszteletben tartották. Tulajdonképpen fel sem tűnt elsőre, hogy valami nincs rendben.

De aztán beültünk a kis sarkunkba, és elkezdtük nézni a videófelvételeket egyszer, kétszer, többször, és kiderült, hogy a tanár kifejlesztett egy csomó technikát, hogy kompenzálja problémáját. Például ha valaki jelentkezett és kérdést tett fel, a tanár azonnal odasietett, hogy szemtől-szembe kapcsolatot létesítsen, mert ha nemcsak a hallókészülékére hagyatkozhat, hanem szájról is olvashat közben, akkor biztosabb a dolgában. Aztán ha valaki köhintett, akkor is felkapta a fejét, mert azt hitte, hogy valaki szólt. Stb, stb. Elképzeltük, milyen lenne, ha mindezekre a trükkökre nem volna lehetősége, mert pl. a padok olyan sűrűn lennének, hogy nem tudna a diákokhoz odamenni, vagy akkora lenne az alapzaj, hogy nem tudná kiszűrni a számára fontos kérdést.
Az analízis után el bodystorm következett. Ez pont olyan, mint a brainstorm, csak a testünket kell használni. Eljátszottuk a tanárunkat a megfigyelt helyzetben, és spontán eljátszottuk a megoldást is, bármit, ami eszünkbe jutott, még ha furcsának is tűnt elsőre (egy asztalt, vagy egy ajtót is el lehet játszani, ha az a megoldás, hogy az asztalt arrébb kell húzni, vagy az ajtót fotocellásra kell cserélni). Ezt is videóra vettük, és utólag elemezve még több ötlet jutott eszünkbe. Nagyon tetszett a módszer, mert sokmindenre használható, és láttuk, hogy több csoportnál ez hozta meg a megoldást a feladatra. Nálunk nem, mert végül úgy döntöttünk, hogy nem a stesszes helyzetek megelőzésére koncentrálunk, hanem a már kialakult stresszel való küzdelemre. Ebben az értelemben a megoldásunk nem szűkül a halláskárosultakra, hanem mindenki számára használható munkahelyi stersszoldó. Egy programról van szó, amely segít, hogy figyelmünket 5 percre másfelé irányítsuk, vagyis kikapcsoljunk egy kicsit. Mindenki megtalálja a kínálatból, hogy mi számára a legjobb, legyen az játék a számítógép mellett, vagy egy kis testmozgás. A szünet maga lehet előre tervezett (pl. a munkáltató által központilag elrendelve, mondjuk 10 órakor), vagy spontán, ha a dolgozó a nap folyamán bármikor úgy érzi, hogy túlfeszült a húr. Nem mondom, hogy ezzel feltaláltunk valamit, ami eddig nem létezett, de megtanultuk/gyakoroltuk a rendszerezett gondolkodást és azt, hogy mennyivel hatásosabb kisfilmet készíteni a működési elvről, mint leírni, elmagyarázni vagy lerajzolni. Az már mindegy, hogy a gombok papírból vannak-e vagy igaziak, esetleg a szereplők is papírból (vagy legóból) vannak, és stop motion animációs filmet készít az ember, a lényeg a folyamat szemléltetése. Tehát itt a fimünk (igaz, hogy dánul van, de talán még így is érthető valamennyire):

A teljesség kedvéért pedig itt az első csoport munkája a mérőműszerről, itt pedig a harmadik csoport kisfilmje a hosszútávú lehetőségekről. Szerintem érdemes megnézni mindhármat.
Nagyszerű, hogy eleve úgy lett tervezve az egész három hét, hogy minden elem dokumentálva legyen az interneten: a képek a Flick-re, a videók a YouTube-ra kerültek, a csoportmunka fizikálisan távolról is működött a közös Dropbox-ok miatt, és az egész koncepció, illetve a 16 csoport munkája egy WordPress oldalon lett összefogva. (A mi aloldalunk pedig itt).
Intenzív és fárasztó 3 hét volt, az utolsó napon, múlt pénteken prezentációval az ügyfélnek, aki el volt ragadtatva. (Kíváncsi vagyok, végül akar-e ebből valamit ténylegesen is felhasználni.) A tanárok komolyan vették az egészet és a végét is: kis kiállítást kellett rendeznünk a 3 hét kiállítható anyagából (mindenféle folyamatábrák, házilag készült filmes kellékek, stb.), pontos beosztást készítettek a prezentációinknak, és még svédasztalos ebédet is rendeltek.


Sőt, ebéd után, miután az ügyfelek távoztak, még koktélt is kaptunk (használati utasítással), amit az udvaron, az őszi napsütésben fogyasztottunk el. Ilyenkor szeretek egyetemista lenni.
De a viccet félretéve: most élveztem a csoportmunkát minden nehézség ellenére, mert így, hogy különböző szakokról voltunk, más-más szemszögből tekintenttünk a közös feladatra, és változatosan tudtunk hozzájárulni a megoldáshoz. Ettől kicsit életszagúbb volt, mint a legtöbb korábbi csoportmunka-élményem. Az ügyfél is szimpatikus volt, és már főleg csak rajta múlik, akar-e profitálni a prezentált ötletekből, vagyis akarja-e, hogy kidolgozzuk a kész terméket.

Indie9000 GameJam

Jó hely a Platform4 és környéke. Aalborg belvárosának közvetlen közelében, egy sarokra a Nordkrafttól (amelyről hamarosan szintén írni fogok) kiszuperált, használaton kívüli gabonatárolók és gyárépületek állnak kissé romlásnak indulva. Addig is, míg kiderül, mi lesz a sorsuk, Aalborg önkormányzata és az ingatlantulajdonos támogatásával több érdekes projekt kapott itt átmeneti otthont. A Platform4 pl. egy olyan nonprofit műhely, ahol mindenféle érdekes workshopokat, rendezvényeket tartanak interaktív média és digitális művészet témában. Egylégterű emeletén pedig lehet egy íróasztalt bérelni, ha az embernek érdekes feladata van és kell a hely a megvalósításhoz (az egyes irodák területét - a Dogville c. filmtől inspirálva - a padlón ragasztószalagok jelölik ki). Többen itt dolgoznak a phd projektükön, és pár frissen végzett egyetemista is itt kezdett céget. A múlt hétvégén szépen sütött a nap, úgyhogy kiderült, hogy fotogén is ez a környék.






De a fényképezésben nem tudtam nagyon elmélyülni, mert mással voltam elfoglalva.

Az egyetem többek között arra is jó, hogy érdekes dolgokról értesüljön az ember. Például arról, hogy létezik a fiatal játéktervezők egyesülete, amelynek vezetője egy aalborgi egyetemista a medialogia szakról. Időközönként szerveznek egy GameJam-et, ahol a lelkes fiatalok összejönnek és csapatokba verődve játékot terveznek a helyszínen megadott témára 48 óra alatt. Sosem voltam nagy játékos (leragadtam ezen és ezen a szinten), a tervezése sem érdekelt eddig különösebben. De jövő szeptemberben fél évre szakmai gyakorlatra kell mennem, és az egyik lehetőség céges gyakorlat helyett a DADIU-n tanulni fél évig. Nagy az érdeklődés meg a túljelentkezés, biztosan nagyszerű lehet, de gondoltam, hogy előbb érdemes kideríteni, hogy egyáltalán érdekel-e ez a terület. A programozás biztosan nem, de a project management vagy esetleg a level design igen. Úgyhogy befizettem a 250 koronás részvételi díjat (ami tulajdonképpen a hétvégi teljes ellátást, ételt-italt fedezte), és alig vártam már a péntek délutáni kezdést.

Amikor megérkeztem, kissé megszeppentem: csupa 20 év körüli fiú, akik máris olyasmikről beszélgettek egymás közt, amiről nekem fogalmam sincs. De miután mindannyian megérkeztünk (összesen 24-en), és hivatalosan is megnyitották a rendezvényt, kezdett javulni a helyzet. Mindenki mondott magáról pár szót, és kiderült, hogy kb. fele-fele arányban jöttek grafikusok és programozók. A grafikusok mások voltak mint én, mindegyikük dolgozott már játékokon vagy animáción (többen a viborgi animációs iskolából jöttek), ebből kifolyólag konyítottak kicsit a programozáshoz is, és a döntö többség visszatérő GameJam látogató volt. Többeknél volt iPad kéznél, azon mutogatták egymásnak, mi mindent csináltak, mióta utoljára látták egymást, és máris úgy éreztem magam, mint egy játékteremben. Magam is kipróbáltam az egyiket, majd odasompolyogtam a programozójához, és mondtam neki: "Tetszik a játékod. Beveszel a csapatodba?" Mondta, hogy már van egy grafikusuk, de elfér még egy. Kihirdették a témát is, ami ezúttal az "adaptáció" volt, vagyis a megváltozott viszonyokhoz való alkalmazkodás. A csapatom három programozóból, egy grafikusból lett programozóból, egy grafikusból és belőlem állt. Ha rajtam múlt volna, valami egyszerű egysejtűek növekedéséről szólt volna a játék, de a fiúk azonnal elkezdtek ötletelni egymás szavába vágva, és a következő sztori rajzolódott ki:

Szaladgál egy bölény az afrikai szavannákon, aki maga a játékos, de rajta kívül akad még zsiráf, antilop és pávián. Jönnek a vadászok, és mindig valami más állatra vadásznak szezontól függően. Ha a bölényünk túl akarja élni, mindig olyan állat bőrébe kell bújnia, amit éppen nem vadásznak. Ennek érdekében mindig agyonüt egy épp nem vadászott állatot, és felhúzza a fejére egy darabját (mint utóbb kiderült, a pávián csak azért került be, hogy a piros hátsóját húzhassa a fejére a bölény - mondom, fiatal fiúk voltak a csapattársaim). Igen ám, de mind a vadászok puskájától, mind bölényünk agresszivitásától egyre fogynak az állatok. A cél nem az, hogy kihaljanak, hiszen ha a végén nem marad más állat, levadásszák a bölényt. Tehát a bölény amikor csak teheti, szexuális kapcsolatot létesít egy állattal (épp abból a fajból, amelyiknek bőrét magára húzta), és így az adott faj szaporodik.
Először nem lelkesedtem túlságosan, de ahogy elkezdtük a munkát, egyre inkább élveztem. A grafikus kolléga hatalmas Vacom tábláján biztos kézzel termelte a karaktereket mindenféle pózban Photoshopban. Nagyot néztek, mikor kiderült, hogy nekem nincs is rajztáblám, de aztán nyugtázták, hogy egérrel Illustratorban majdnem ugyanolyan sebességgel húzom a vektorokat. Így aztán rám lett bízva minden a figurákon kívül: a nyitó- és zárókép, a szezont jelző iránytű és kis plakátok, a szexjelenet közben felugró logó, meg még egysmás apróság.

De ami még ennél is fontosabb, hallgattam, hogy miről beszélnek a többiek, és ettől nagyon sokat megértettem magából a folyamatból. Kemény munka volt, nem sokat aludtunk, és nem is mozdultunk ki nagyon sehová. Sőt, szombat hajnali 2-kor került sor az egyik résztvevő kiselőadására, melynek keretében megmutatott néhány trükköt a Unity nevű 3D-s programban (sok programozással, úgyhogy bármennyire igyekeztem, néha elvesztettem a fonalat). Én, az előnyös helyzetet élvező helyi lakos hazabicikliztem, amikor hajnaltájt kidőltem, de a többiek, akik messzebbről jöttek, matracokon szenderegtek szanaszét a földön. A munka folyamatosan remek hangulatban folyt, mindenki teljes erőbedobással dolgozott, röpködtek az ötletek és áradt a jókedv. Azt hiszem, ez volt az eddigi legjobb csoportmunka-élményem. Az meg küldön lenyűgözött, hogy két külföldi volt az összes résztvevő között, aki nem beszélt dánul, és kizárólag az ő kedvükért minden angolul volt kommunikálva a prezentációktól a pizzarendelésig. Az meg már csak hab a tortán, hogy a csoporttársaim szerették volna helyesen kiejteni a nevemet (nem fogunk urszulának szólítani, ha nem így kell - mondták), és meg is tanulták gyorsan.
A játékunk persze nem lett kész teljesen, alig 48 óra alatt ez nyilván lehetetlen. Ki lehet próbálni itt - vigyázat, gyors, és agresszív. Hogy mitől jó, illetve milyen irányban lehetne tovább dolgozni rajta - és a többi 4 játékon -, arról két, a végső prezentációra meghívott szakértő beszélt hosszan. Büszke vagyok rá, hogy a három díj közül - legharmonikusabb játék, kedvenc játék, és a megadott témára legjobban rímelő játék közül a legutóbbi kategóriát mi nyertük a résztvevők szavazatai alapján. A díjunk aranyérem volt, és miután kiosztották a nyertes csapatoknak, azok is kaptak ezüstérmet mind, akik nem nyertek aranyat, ezzel is jelezve, hogy csupa nyertese volt ennek a hétvégének.

Azt hiszem, nem köt le annyira a játéktervezés, hogy beépítsem a jövőbeli terveim közé, mégis nagyon örülök, hogy ott voltam az Indie9000 GameJam-en.

És hogy miért csak most írok erről az egészről? Természetesen azért, mert nagyon elfoglalt vagyok. Ez a GameJam megnyitotta az utat több irányba, az egyik a fiatalok tudományos egyesülete, amelynek ingyen tagja lehetek, amíg egyetemista vagyok, és részt vehetek érdekes előadásokon. Tegnap este például egy Pixar-mágus beszélt a munkásságáról.
Azt hiszem, jó társaságba keveredtem.

Új élet

Tehát ott hagytam abba, hogy hazajöttünk a nyaralásból, és egy napom volt az aklimatizálódásra, aztán már meg is kezdődött az egyetem. A "Humanistisk" karon belül az "interaktive digitale medier" szakra járok mostmár két hete, ami egy kétéves kandidat (master) képzés. Ilyenkor általában meg szokták kérdezni, mit is tanulok valójában, és nem is olyan könnyű röviden megfogalmazni, de megpróbálom. Olyan rendszerek és alkalmazások tervezését, amely a felhasználó aktív közreműködésére épít (tehát interaktív), és digitális felületen (számítógép, mobiltelefon, iPad, információs táblák) történik. A programozást nem én végzem, hanem a rendszer működését és felületét tervezem meg.
Kicsit zűrösen indult számomra a tanítás, mivel a 23 fős osztályban én vagyok az egyetlen, aki most kezdte az aalborgi egyetemet, a többiek mind itt szerezték a bachelor-jukat. Ezért mindenki ismerte már a rendszert, és pontosan tudta például, hogyan kell a diákigazolvány-mágneskártyát használni fénymásoláskor, vezeték nélküli internetre kapcsolódni, a Moodle-t és iskolai mailboxot használni (az egyetem belső hálózata, innen lehet minden praktikus információt megszerezni az órarendtől kezdve a vizsgákra való jelentkezéseken keresztül az osztályon belüli fájlcseréig). Én meg csak pislogtam, hiszen még felhasználónevem se volt. Aztán a szünetben átugrottam az informatikus irodájába, ahol kiderült, hogy mindenem van, csak engem elfelejtettek értesíteni róla, illetve meghívót küldeni az új diákok eligazítására. Sebaj, azóta már rájöttem magamtól a fontosabb dolgokra, illetve folyamatosan a társaimat zaklatom a hülye kérdéseimmel.
Azán az is rosszul érintett, hogy úgy tűnt, én vagyok az egyetlen külföldi az osztályban. Azt reméltem, az egyetem tele van külföldiekkel, de persze nyilván főleg az angol nyelvű osztályok. Úgyhogy egyrészt kissé nehezemre esett követni a kórházi takarítás nyelvezetéhez képest magasabb röptű előadásokat és párbeszédeket, másrészt eléggé zavarban voltam és nem nagyon mertem megszólalni az elején. Ez később oldódott, mert kiderült, hogy az akcentusom ellenére mindenki ért, meg rájöttem, hogy van még egy litván lány az osztályban, akit azért volt nehéz észrevenni, mert ő se nagyon szólal meg, és a neve nem annyira kirívóan tájidegen, mint az enyém. Aztán mikor még jobban feloldódtam, és már nem saját magammal voltam elfoglalva észrevettem, hogy két kontakt tanárunk közül az egyiknek nem a dán az anyanyelve, hanem a német. Viszont szerencsére nem én vagyok a legöregebb az osztályban (bár valószínűleg az átlagéletkor fölött vagyok), úgyhogy mostanra egész jól érzem magam.
A tanítás elég nagy léptekben folyik, teljes jelenlétet és koncentrációt igényel. A hiányzást például be kell jelenteni a kontakt tanárok egyikének telefonon (amellett, hogy természetesen az épp akutális csoportomat is értesítem), különben ők hívnak fel, hogy mi van velem. Mindezt úgy, hogy nincs reggelente névsorolvasás, hanem valami érthetetlen módon egyszerűen tudnak mindenkiről az első perctől fogva.
Mivel Dániában vagyunk, ezért kezdetben legalábbis csoportmunkában oldunk meg projekteket. Ez úgy néz ki, hogy reggelente témábavágó előadást kapunk, aztán jön a projektmunka csoportokra osztva. Az első rövid, egyhetes projekten már túl is vagyunk, egy PowerPoint prezentáció volt a vége. Ez utóbbitól mindenzidáig ódzkodtam, de most hirtelen tanultam pár új prezentációs technikát, ami új fénybe helyezte az egészet. Aztán elkezdtük a második projektünket 4-5 fős csoportokra osztva úgy, hogy minden csoportban van 1-2 ember a mi szakunkról, egy "oplevelsesdesigner" (ami kb. felhasználói élmény tervezése - tényleg, van ennek a magyarban megfelelője?), egy ipari formatervező és egy ergoterapeuta. A feladatokat valós megrendelőktől kapjuk (most mind egészségügyi témájú), a mienk így hangzik: "Tesztrendszer kifejlesztése, amely méri a munkaképes halláskárosoltak stresszszintjét." Három hetünk van a megoldásra, de a részeredményt már egy hét múlva (vagyis holnap) kell prezentálnunk az ügyfélnek, aki a nagyotthallók szervezetének képviselője, és azok speciális képzésével illetve elhelyezésével foglalkozik. Örülök a feladatnak, és úgy érzem, nagyobb kedvem van az ilyesmihez, mint pl. játéktervezéshez, ami a legtöbb osztálytársamat izgatja. Remélem, hosszú távon bebizonyosodik, hogy jól döntöttem, mikor erre a szakra jelentkeztem.

Közben nagy hirtelen munkát is kaptam. Kéretlenül küldtem el az aalborgi kórház pszichiátriájára a jelentkezésemet a nyáron, mellékelve a takarításban szerzett remek referenciáimat, illetve legutóbbi főnököm ajánlólevelét az aarhusi kórházból. Nyilván ezek nyomtak a latban, amikor szinte rögtön behívtak interjúra, ahol elmondták, hogy nem tudnak felvenni, mivel nekik egy teljes munkaidőben dolgozó ember kell nappalra, én meg részmunkaidőben tudnék csak dolgozni délutánonként/esténként az egyetem mellett, de el szeretnék tenni a jelentkezésemet szükség esetére. A szükség gyorsan bekövetkezett, betegség miatt hiányzó háromórás délutáni műszakját kaptam meg, és már az elején mondták, hogy ha 4 hét elteltével mindketten akarjuk, felvesznek állandó munkatársnak. Remek!
Tehát a hétköznapjaim így néznek ki: 9.16-16.15 között az egyetemen ülök, utána átbiciklizek a kórházba, 3 óra alatt kitakarítom a pszichiátria irodáit és iskoláját, és este 8-ra érek haza. Az egyetemen rettenetesen elfáradok fejben, és ezután kimondottan kellemes, hogy a késő délután a kórházban már nincs senki, és egyáltalán nem kell gondolkodnom, amíg elvégzem a munkát. Napi kb. 16 km-t biciklizek, mert az egyetem pont a város túlsó sarkában van, úgyhogy a sport hiányára nem lehet panaszom.

És mindezek tetejébe jött még egy jelentős változás az életemben: múlt hétvégén odaköltöztem Istvánhoz. Nem szeretek pakolni, dobozolni, szortírozni, de most mégis nagyon boldogan tettem. Szerencsére segítettek a barátok a nehezében, és izgalmas is volt, mert ezúttal nem egyedül döntöttem olyan dolgokban, hogy például melyik szekrénybe kerüljenek a poharak, és milyen színű legyen az új kanapé. A még mindig fennálló (bár azért egyre csökkenő) rendetlenség ellenére nagyon jól érzem magam. Mikor hazajövök, nem üres a lakás, valaki vacsorával vár, és megkérdezi, milyen napom volt. Nem cserélnék most senkivel.

Még mindig kapkodva

blogolok, és igyekszem magam utolérni, de ez nem könnyű, mert túl sok minden történik. Tehát ott hagytam abba, hogy elmentünk Istvánnal kettesben is nyaralni. Praktikus szempontok alapján választottuk az úticélt: (1.) Legyen meleg, vagy inkább nagyon meleg, mert ebből itt, Aalborgban nem nagyon jutott ki nekünk mostanában. (2.) Közvetlen járat legyen Aalborgból, mert a lehető legkevesebb időt akartunk utazással, átszállással tölteni. (3.) Meghatározott napon akartunk érkezni és indulni, mert szűkre szabot volt az időnk. Így esett a választás Rodoszra (na, nem sok választásunk volt a fentiek után), és igaz, hogy tavaly már jártam ezen a gyönyörű szigeten, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy idén unalmas lett volna. A Sunwing hotelben laktunk Kallitheán, de ténylegesen a falutól kissé messze, tulajdonképpen egy turistakomplexumban.

Érdekes, hogy valószínűleg minden igyekezet arra irányult, hogy a turisták igényeit kielégítsék, de pont ez nem sikerült. Mert igaz, hogy a tengerpart csak néhány lépésre volt, a hotelnek volt több úszómedencéje, étterme, bárja, szupermarketje, konditerme, és még ki tudja, mi minden, de mi nem találtuk benne a görögöt.
A medencében csobbantunk első este rögtön megérkezésünk után, de utána szigorúan csak a tengert látogattuk (nem utolsó sorban azért, mert az éjjel-nappal nyitva van, míg a medencék - ahogy azt a személyzettől megtudtuk - este 7 után nem használhatók).

Az étteremben véletlenül sem volt görög fogás a menün, ellenben pizza, spagetti, mexikói és skandináv ételek igen. (A vendégek nagy része is skandináv volt.) Úgyhogy minden vacsorért nagy sétát tettünk a valódi városba, ahol valódi tavernák voltak és egy valódi gyros-os is, melynek jóságát mutatja, hogy bármikor mentünk, csak görög vendégek voltak rajtunk kívül.


Kirándultunk a Pillangók völgyébe, érdekes, hogy ennyi pillangó alszik egy rakáson, de mivel a táj általában bárhol szép, ez a hely szerintem nyugodtan kihagyható a programból.

Ellátogattunk hajóval Lindos-ra, a fellegvárat idén is megmásztam, és mivel rettenetes volt a hőség, muszáj volt csobbanni is alatta.


Ezen kívül eltöltöttünk egy napot a fővárosban való bóklászással, ami persze nagyon szép a sok antik meg középkori maradvány okán, de nekem idén főleg két okból maradt emlékezetes: alig vonszoltam magam, mert előző nap elkapott egy heves megfázás, valószínűleg a légkondícionálók miatt. A szállodai szobánkban kikapcsoltuk ugyan, de szinte bárhová léptünk be négy fal közé, mindenhol megcsapott a mesterséges hideg. Szóval elég gyakran meg kellett állni pihenni.De ami érdekesebb, az a baklava-vadászat volt. Istvánnal mindketten imádjuk, de lakhelyünk közvetlen közelében nem volt pékség, ahol vehettünk volna frisset kilóra, a szupermarketben pedig a díszdobozba csomagolt, hosszú lejáratú, apró változatokat nem akartuk megvenni. Utánaérdeklődtünk, és még térképen is bejelölték nekünk, hol találjuk Rodosz város pékségét, amely a Stani névre hallgat. Megtaláltuk az utcát, a boltot is, de az bizony zárva volt, szemmel láthatóan már régóta. Bosszankodtunk, de mit lehet tenni, jártuk tovább a várost, és élveztük az egyéb érdekességeket. Végül egy délutáni gyros után megkérdeztük a pincért, tud-e nekünk egy pékséget ajánlani, erre ő megintcsak a Stanihoz irányított minket, mint utóbb kiderült. Csodálkoztunk a bezárt üzlet előtt: nem tudják a helyiek, hogy megszűnt ez a pékség? Végül a szomszéd táskabolt eladóját is megkérdeztük, nem tudja-e, hol vehetnénk baklavát, mire ő a túloldalra mutatott, ahol tényleg egy nyitva tartó Stani pékség állt. Itt aztán megtölttettük az otthonról hozott nagy műanyag dobozokat, és elragadtatva áradoztunk az eladó néninek, hogy mennyire boldogok vagyunk. Ő egy cseppet sem lepődött meg lelkesedésünkön, hanem mondta, hogy persze, hiszen ők a legjobbak. Persze, hogy a legjobbak, hiszen az egyetlenek a környéken. Na, de azért a baklava is jó volt (nem is tartott sokáig).

Imádom Görögországot a finom muszakája, frissen grillezett halai, a meleg tenger és a napsütés miatt. Le is fagyasztottam az élményt kis kockákba, és majd a hosszú téli estéken kiolvasztok egyet-egyet és feloldom meleg teában. Most azonban nincs idő ilyesmire, mert hazatértünk után rögtön meg is kezdődött az egyetem, és még egysmás.

Kutyafuttában

írom ezt a bejegyzést, ahogy kutyafuttában teltek az elmúlt napjaim is. Letöltöttem az időmet a kórháznál, aztán elérkezett a várva várt, régóta ácsingózott három hét szabadság. Ebből az első kettőt a szüleimnél terveztem tölteni, de Anyu vérszemet kapott a tavalyi last minute nyaralástól, meg aztán Kinga hugom is szívesen megvizsgálta volna testközelből a rég nem látott tengert. Épphogy csak hazaértem, fogorvos, egy nap Sziget fesztivál, és már álltunk is tovább délebbre. Ezúttal majdnem nem lett az egészből semmi, annyira az utolsó pillanatra hagytuk a döntést. A charter repülőjáratok már mind beteltek, ezért nem maradt más hátra, mint Horvátország busszal, Krk szigete, Njivice.

Még sosem próbáltuk, pont itt volt az ideje. Az utazás maga hosszú és fárasztó egész éjszakán keresztül, aludni nem nagyon lehet, legfeljebb bóbiskolni. Cserébe viszont nem kell annyira ügyelni csomagoláskor, hogy mi kerül a kézipoggyászba, és mennyit nyomnak a csomagok.
A táj gyönyörű, ilyen tiszta tengervizet még nem láttam. Az apartman is rendben volt, csak kicsit messze feküdt a tengerparttól, és olyan magasan, hogy ez már az aktív vakáció kategóriájának határát súrolta. Én is megizzadtam 15 percnyi dombra felmenetelésben nap mint nap, hát még Anyukám. A part meg várakozáson alul civilizált nyilvános illemhelyek, zuhanyzók tekintetében, és meglepően keskeny, betonozott, meg rettenetesen zsúfolt.

Még szerencse, hogy egy sziklás partban végződő ligetben viszonylag kevesebben voltak, többnyire itt vertünk tanyát.

Hogy puszta heverészésnél és pancsolásnál érdekesebb legyen, kirándultunk is hajóval, meg egyszer a Plitvice-tavakhoz. Én nem is tudtam, hogy ez a türkizkékes zöld szín létezik a valóságban is, és nemcsak a Photoshop szemfényvesztése giccses képeslapokon.



16 tó vízesésekkel összekötve, fantasztikus lehetett volna, ha nem az idegenvezető tempójában kell végigmenetelni, és közben arra ügyelni, nehogy az előttem haladó turista sarkára lépjek.

Ezért aztán a fotók is közepesek lettek. De így is csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy látogasson el ebbe a csodás nemzeti parkba, lehetőleg csúcsszezonon kívül.
Panaszkodni semmi okom, de most maradt bennem egy kis hiányérzet, mert holnapután már megyek is vissza Aalborgba, így aztán az itthoniakkal nem tudtam, nem tudok találkozni. Legközelebb bepótoljuk, remélem. Ugyanakkor már alig várom, hogy visszatérjek, talán még sosem vártam ennyire, mert villámgyors átcsomagolás után Istvánnal kettesben is nyaralunk egy kicsit, és aztán nyakamon a szeptember... de az már egy másik bejegyzés lesz.